+36 30 513 5597 info@selfnessmiskolc.hu

Fóbiáink

Vendégeim gyakran jönnek azzal a kérdéssel, vajon mivel magyarázható víziszonyuk, állatoktól, magasságtól stb. való félelmük, holott soha rossz élményük nem volt ezekkel kapcsolatban?

Gyakran mentálgenerációs átöröklés van a háttérben, mikor nagymamánkkal, dédapánkkal vagy bármely felmenőnkkel történt valami rossz, és az ettől való félelem sejtszinten öröklődik generációkon át. Ez a folyamat állatkísérletekkel igazolt, és gyakran tetten érhető fóbiáink hátterében. Ez is egy túlélési stratégia a sok közül. De legalább ilyen gyakran előző életeink valamelyikéből hoztuk. Bármelyik magyarázat igaz, félelmünk mindenképp értelmét veszítette, tehát jó tudni milyen folyamatot kell átírni mélytudati szinten.

Vendégem fiatal férfi, nevezzük Lacinak. Meditációs utunk végén kisfiúnak látja magát, talán 12 éves, és egy tóparton kószál. A tó nagyon nagy, egy hosszú stég nyúlik be mélyen.

-Hogy érzed itt magad?

-Nagyon szomorú vagyok. És magányos. Nagyon rossz itt.

-Félsz valamitől?

-Nem…csak…nem is tudom…de nagyon rossz.

Hamarosan fiatal nő érkezik, Laci édesanyja. A gyerekben is és vendégemben is erősödik a rossz érzés, mellkasszorító fájdalom lép fel. Pedig az anyuka kedves, szeretettel teli, csak valami megnevezhetetlen bánat lengi körül. Kézen fogja gyermekét, hazaindulnak.

Nehezen jönnek az érzések, a képek, a tudat küzd, nem akarja látni, nem akar szembesülni. Laci testi fájdalmat él át, szenved, kínlódik. Kínkeservesen bukkan felszínre a szörnyű történet.

Ebben az előző inkarnációjában volt egy kistestvére, egy öccse. Gyakran vigyázott rá, ki-ki jártak a tóhoz is. Testvére négy-öt éves lehetett. Egy alkalommal a stégről beleesett a vízbe, és belefulladt. Leírhatatlan volt a rémület, és az utána következő önvád. Szülei nem bántották emiatt, saját magukat érezték bűnösnek, hogy nem figyeltek jobban a fiúkra. De többé nem nevettek, a boldogság kiköltözött a családi házból. A fiú úgy érezte, ha ránéznek, a vízbe fúlt kisfiukat is látják.

Laci nehezen szabadul az érzelmek hálójából, sok idő kell hogy teljesen visszatérjen a jelenbe, hogy megnyugodjon. Most már tudja, miért nem szeret vízpart közelében lenni, a stégek, mólók látványától pedig kifejezetten rosszul van.

Másik vendégem, egy fiatal hölgy, csak pár perces utazást élt át, de ez is bőven elég volt elmondása szerint. Egy kicsi lányt látott, kb. 3 éveset. Egy nagy vízben állt, úgy látja tenger hullámzott mögötte. Este volt. A csepp lány egyre jobban elmerült, és eltűnt a habokban. Ez a fiatalasszony is „indokolatlanul” fél a tengertől.

Kérdésemre, hogy hogyan kerül egy ilyen kicsi gyerek egyedül a partra, megjelenik egy ház, egy kerítéssel, nyitott kapuval. A lányka egy ideig a kertben játszott, aztán kisétált a kapun, lement a tengerhez, és belegyalogolt a vízbe. Vissza már nem tudott jönni…Mire keresni kezdték, késő volt.

Roberta, harmadik történetem hősnője előző életében átélte, hogy szeretett férje leesett a lóról és olyan súlyosan megsérült hogy belehalt. Az asszonyka elmeséli, hogy mostani életében a húga retteg a lovaktól, holott semmi oka nincs rá, közelről még nem is látott lovat. Valószínűleg nem is fog, mert tíz méternél közelebb nem megy hozzájuk. Az előző inkarnációban férjeként szereplő férfi most húgaként van jelen az életében.

Mit tehetünk, ha indokolatlannak tűnő fóbiáink ily módon magyarázatot nyernek? Tudatalattink megtapasztalja, hogy az a vészhelyzet elmúlt, az a történet már lezajlott, félelmünk okafogyottá vált. Még egyszer nem lehet ugyanabba a folyóba belelépni. Ha a mélyen rejlő tudat és a jelen éber tudat tud kommunikálni egymással, nem marad fenn egy hiábavaló állapot.

„Csodák nincsennek, csak azért éljük meg őket csodáknak, mert nem ismerjük a mögöttük rejlő törvényszerűségeket”.

Wordpress Social Share Plugin powered by Ultimatelysocial