A szétszakított ember I. rész
Vendégem (nevezzük Alexának) középkorú hölgy, távolabbról érkezett. Kedves, beszédes. Elmondja, hogy időnként lát szellemalakokat, és gyakran álmodik egy híddal, amin át kellene mennie. A híd rossz állapotban van, kötél kapaszkodó, deszkapalló átjáró ami hiányos, a víz alatta hol nagy, rohanó, hol szürkén hömpölygő. Ő egyébként már többször részt vett irányított meditációban, de eddig még sosem sikerült ellazulnia. Elmeséli még, hogy a családja férfi tagjai alkoholproblémákkal küzdenek és ez sok nehéz megalázó helyzetet hozott, hoz az életébe, amit nem mindig tud kezelni.
Valóban kicsit hosszabb a meditációs utunk a megszokottnál, bizonytalan, homályos képek öltenek lassan alakot. Először csak keskeny résben lát világosságot, mint amikor lassan, nehezen nyitjuk a szemünket.
-Nagyon fáj a jobb karom….a vállam…-mondja, és bal kezével odakap, tapogatja-egy mezőt látok, rétet…olyan lankás, napsütötte…de lentről látom…fekszek a földön…nagyon fáj…
Kérem, hogy lássa magát kívülről. Milyen cipőt, ruhát visel? Hány éves? Némi szünet után:
-Huszonkilenc…Szíjak…a lábam körül…szíjakból van a lábbelim…nincs nadrágom…ágyékkötőm van, az az összes ruhám…olyan sárgásbarna a bőröm…indián vagyok. A hajam hosszú, fekete…A vállam meglőtték…nyíllal. A jobb arcomon nincs bőr…nincs hús. Kilátszanak a fogaim… -Fel tudsz állni? – Próbálok…nem megy…felettem keselyűk köröznek…
Következő kép: egy sátorban fekszik, kilát a nyitott sátorajtón. Háromszögletű, csúcsos, piros-kék színű sátrakból indián falut lát. Egy nő ápolgatja a sebeit. Másik törzsbeliek megtalálták ájultan a mezőn, gondjaikba vették, később befogadták.
Következő kép: gyönyörű fekete lovon vágtat, és elér egy folyóhoz. Át akar kelni, a folyó túlpartján él az ő népe, a felesége, négy gyermeke. Sokáig nem talál átjárót, majd rálel egy hidra. Kötélkorlát, fapallók, hiányosak…alatta hatalmas folyó, habosan zúdul, nagyon veszélyes. Lova nem hajlandó bemenni a vízbe, fájó szívvel ott hagyja, átkel a családjához, ahol boldogan rohannak elé a gyerekei. A falujában fehérek a sátrak.
-Lásd magad tíz évvel később!
Csend, majd: egy sírt látok…kövek vannak felhalmozva.
-Lásd magad halálod előtt egy órával!
– Kötelek vannak a csuklóimra és a bokáimra kötve…feszítenek széjjel…széttépnek….iszonyúan fáj….
-Kik azok? Indiánok?
-Vegyesen…vannak köztük fehérek is…valami echós szekérrel jöttek…az egyik fehér szőke, részeg….szörnyen büdös, ápolatlan…fekete buggyos nadrág van rajta, csizma…fehér ing, aminek az ujja is buggyos, bőr öv, amin lóg valami…a bal szeme érdekes, mintha nem látna rá…röhög rajtam….elővesz egy kést…a nyakamtól a mellem felé felvág…hallom a hús szakadását….szétszakadok…látom hogy kibuggyannak a beleim…de még élek….
-Lásd magad halálod után egy órával!
-Fekszem a földön…kibelezve, szétszakítva…a keselyűk lakmároznak belőlem….
Később a gyilkosok megengedik a családjának hogy eltemessék, követ hordjanak a sírjára.
Szeretném visszahozni Alexát a horrorisztikus történetből, de a visszaúton hirtelen egy másik életbe csöppenünk be, ami szintén elég hátborzongató véget ért. Más kor, más földrész, de ugyanannak a léleknek egy másik megtestesülése.
Legközelebb ezt mesélem el.
