Szerző: Varga Éva | okt 25, 2025 | Egyéb
Vendégem 62 éves, fiatalos, szuggesztív egyéniség, a nőiség ősi erejével, valami mélyről jövő megingathatatlansággal. Pedig nagy viharok dúltak az életében, és elmondása szerint még ma sem tudja mi az igazi feladata. Párjával biztos egzisztenciát építettek ki, de úgy érzi, ez csak a felszín. Az igazi valóság valahol máshol van. „Nincs meg a belső vezetővel a kapcsolat” mondja.
Egész életében ezt kereste. Többször volt Indiában, az Egység Egyeteme kurzuson, ahol mélyreható spirituális élményei voltak. Azt mondja, soha nem képzelte hogy van a boldogságnak olyan foka, mint amit ott átélt.
Szinte hihetetlen, de 11 hónapra született, akkor is nehezen. Nem akart jönni, szó szerint kinyomták az orvosok. 3 élő gyermeke van és négy, akik nem születhettek meg.
Volt daganatos (emlőrák), pajzsmirigybeteg, és úgy érzi, olyan, mintha kiáltana az emberekhez, de nem hallanák meg.
Beszámol arról, többször újraélesztették, de volt spontán testelhagyásos élménye is.
Ilyen előzmények után izgatottan vártam milyen utazásban lesz részünk. Vendégem, nevezzük Glóriának, otthonosan megérkezik a módosult tudatállapotba.
-Templomban vagyok…nagy, magas, aranyfényű oszlopok…nagyon magasak, a templom nagyon nagy. – Hány éves vagy? – 14…- Fiú vagy lány? – Fiú… – Glória részletesen leírja, hogy néz ki a fiú, milyen a ruhája. – Imádkozom…a földre borulva. Nagyon félek….nagyon nagy veszély jön az országra. El akarják pusztítani. Nagyon kérem az Isteneket hogy ez ne történjen meg…. – Ki vagy te? – Én vagyok a fáraó fia…Felállok, kimegyek a templom elé. – Mit látsz? – Sivatag…amerre a szem ellát. És ekkor…egy tűzgömb keletkezik…egyre nagyobb…és minden megváltozik.
Glória egész testében remegni kezd, rázkódik. Egyre fokozódó izgatottsággal magyarázza, hogy valami megmagyarázhatatlan történik, elektromossággal telik meg a levegő, torzul a tér. Pontosan ugyanazt az állapotot írja le, mint amit én tapasztaltam egy régi estén, mikor Verával (tanítványom-barátnőm) reikiztünk és hihetetlen magasra emeltük a saját és a körülöttünk levő tér rezgésszintjét. Ezt a fantasztikus élményt, a tér-idő-dimenziótorzulást már megírtam egy régebbi a Reinkarnációs utazásokban. Leírhatatlan élmény, más lesz a tér, a levegő szerkezete, mintha kitágulna minden, megváltozik a tárgyak körvonala, másképp terjed a hang. Mintha ki is üresedne vagy felhígulna minden. Ezt az egyszer megtapasztalt élményemet mesélte most Glória, mint a fáraók korában élt fiú érzékelését. Ott is nagyon magasra emelkedett a rezgésszint és ez létrehozta ezt a furcsa állapotot. De ott még „földöntúlibb” dolgok következtek:
-Megjelenik valaki…Jézus… – itt meghökkenek, Jézus tudvalevőleg nem az időszámításunk előtti korban élt, de Glória folytatja, egyre nagyobb extázisban: – Most Jézusként látom, de ő az a lélek, aki hol Jézus, hol Buddha, hol Brahmá…minden korban azt az alakot veszi fel, amivel az emberekhez szólni tud…ő minden próféta, hatalmas energia…
Glória teljesen átadja magát az eseményeknek, szívvel-lélekkel benne van a történetben. Remegése megszűnik, de ő maga nincs itt, minden porcikája ott létezik, Egyiptomban.
-Megszűnik a veszély? – kérdezem. – Igen. Glória megnyugszik, hosszabb csend, szemmel láthatólag történik valami. Nem akarom megzavarni, várok.
Mikor újra megszólal, már egy másik életben vagyunk. Még mindig Egyiptom, de vendégem most 28 éves nő. Egy dráma közepébe csöppenünk: a gyermekét fel kell áldoznia az Isteneknek. A gyermekáldozatok gyakoriak voltak az ókori kultúrákban, az akkori emberek így akarták biztosítani az istenek jóindulatát. Jómódú családok elsőszülött fiúgyermekei voltak kedvesek az Isteneknek. Tuniszban nemrég tártak fel egy gyermektemetőt, mellette az áldozati barlangot, ahol a szertartást végezték.
Glória ismét teljesen átéli a borzalmakat, zokog, kiabál: – Nem…ne tegyétek fel oda…nem akarom, nem adom…milyen Isten az aki ilyet akar?! Ez nem Isten…Ne tegyétek fel oda…Milyen Isten ez?!
Hiába vergődik, tiltakozik, megtörténik a gyermekáldozat, a kis test máglyán hamvad el.
Miután visszatérünk jelen életünkbe, elmeséli, hogy miután gyermekét feláldozták, őt is megölték, mert káromolta az Istent. Csendesen teszi hozzá: pont 28 éves voltam amikor el kellett vetetnem a gyermekemet. Elmondhatatlan lelkifurdalásom volt emiatt. Félig kómában voltam a műtét alatt, azt hitték nem hallom amit beszélnek mellettem. Megalázóan beszéltek rólam, elítélték amit teszek. És ekkor…megjelent az ágyam végénél egy arany fénygömb. És a gömbben egy kicsi gyerek, olyan mint a Cupido-angyalkák, szép kis pufók kisfiú. És mosolygott rám. És ekkortól kezdve tudtam, hogy nem haragszik azért amit tettem vele. Vajon az a kisfiú Egyiptomban megbocsátott?
Amikor meditációnk alatt eljutunk a köztes létbe, Glória találkozik lelki segítőjével, aki megerősíti abban, hogy a mostani inkarnációjában a spirituális fejlődés a feladata, és az emberek tanítása, vezetése ezen az úton.
Rendkívül intenzív élmény volt mindkettőnknek. Glóriában egy dinamikus, útját kereső, csodákra nyitott embert ismertem meg. Biztos hogy sok-sok élet tanította már. Abban a reményben válunk el. hogy jelen életében sikerül tartós kapcsolatot teremtenie megtalált „belső vezetőjével” és ezáltal beteljesítenie küldetését. Én a magam részéről remélem, hogy még találkozunk ebben az életünkben 😊
Szerző: Varga Éva | okt 17, 2025 | Egyéb, reinkarnáció, Varga Éva
Hetedik éve csinálok Utaztatásokat, mégis a mai napig sokszor meghökkenek milyen „átfedések” azonosságok vannak egymástól teljesen független emberek történetei között. A mostani utazás hősnője (nevezzük Lénának) ugyanúgy az ősemberkorba „pottyant” mint az „Időszámításunk előtt 400 000 évvel” írásom Nórája. És ugyanúgy cro-magnoni volt a neandervölgyiek között…
Léna bájos fiatalasszony, évek óta kapcsolatban vagyok vele és a családjával, nagyszerű férjével és csodálatos gyermekeivel. Kötődésünk baráti, spirituális, biztos hogy nem csak ebben az életben kezdődő 😊 Ő is, párja is jártak már nálam utaztatáson, és most ismét ezért kerestek fel. Legkisebb gyermekük hamarabb döntött a megszületés mellett, mint a 9 hónap, és nevelése sokszor emberfeletti kitartást, erőt, szeretetet kíván a szülőktől. Ők, magas tudatossági szintjükön, elfogadják hogy az élet a kicsi által tanítani akar nekik valamit, de felmerül a kérdés: mit? Miért kapta a csöppség is, ők is ezt a nehéz feladatot?
Léna hamar átlép a tudat másik szintjére. Útban az előző inkarnációja felé, csodálatosan szép üveget lát, melyben alul arany, felette kék tartalom van, és mintha egy zászlórúdon állna ez az üveg. Kérdezem, mi van benne? – Energia- feleli Léna. Ez az energia egy univerzális ajándék, mellyel segítik az utazását. (Eddig még egy vendégem sem kapott ilyen segítséget az Égiektől).
Megérkezve előző inkarnációjába, Léna egy barlangban találja magát. Kérem, nézzen le a lábára, milyen cipő van rajta? – Semmilyen – mondja. -Mezítláb vagyok.- Milyen a nadrágod? – Nincs nadrágom. Csak valami állatbőr takar. – Milyen a hajad? – Barna…bozontos. – Hány éves vagy? – Tizennégy. Ősember vagyok. – Fiú vagy vagy lány? – Fiú.
A barlangból kilépve csodálatosan szép tájat lát. Nem őserdő, inkább lankás, füves táj, elszórtan fákkal. Nem messze egy hatalmas vízesés, olyan hívogató a friss víz, szeretne beleugrani, de nem mer. – Egyedül vagy? – kérdem. – Igen, de ez jó!
Kérem, forgassuk vissza az idő kerekét, lássa magát öt évesen.
Ősembercsapatot látunk. Nagyon szőrösek, nagylábúak, homlokuk alacsony, termetük zömök. Nagy tűz körül mozognak. – Látod az anyukádat? – Igen….- Milyennek látod? – Nagy lógó mellei vannak…- Szeret téged? – Némi szünet után Léna sírni kezd. – Nem… olyan érzéketlen…nem érdeklem… – Apukád hol van? – Megint szünet, majd: – nincs itt…vadászni van…kevés a férfi, inkább nők, gyerekek…- És milyen az apukád? Lásd magad előtt! – ….nagyon szőrös…büdös…bozontos….- És ő szeret téged? – tétován: igen…de ő csak néha van velünk… – testvéred van? – Igen … egy kishúgom…még csak négykézláb megy, kicsi…
Ekkor Léna nagyon sírni kezd. – A kishúgom…beleesett a tűzbe…megégett…elégett….
A gyereket nem mentik meg a felnőttek, nem foglalkoznak vele, ő nem tud segíteni, későn ér oda. – Anyukádat megrázta a dolog? Sír? – Nem…csak ül és piszkálja a hamut…
A fiú szenved, nagyon szerette a húgát, többnyire ő vigyázott rá, az anyjuk közömbös a gyerekei iránt. – Neked kellett akkor vigyázni rá? – Nem…bár nekem kellett volna, akkor nem történt volna meg…de valami mást kellett csinálnom… – Léna gyötrődik, süt róla a fájdalom.
A fiú magához veszi kishúga egy csontocskáját, felfűzi egy bőrszíjra, élete végéig magával hordja.
Lásd magad 6 évesen! – Eltévedtem…egyedül vagyok….bogarakat eszem. Itt egy kő…erre karcolok valamit egy másik kővel. – Mit rajzolsz? – Mintha egy pálcikaember lenne…
A fiúcska visszatalál a csapathoz, együtt vándorol velük, de nem érzi jól magát köztük. Úgy érzi, mintha nem tartozna közéjük, „olyan buták” mondja. Kinézetre, termetre is elüt tőlük: magasabb, karcsúbb, kevésbé szőrös.
14 évesen otthagyja őket, egyedül vándorol. – Mit keresel? – Nem tudom… valami mást. Nehéz a hátamon a csomag… szerszámok vannak benne. Én csináltam. Valamivel összekötöttem…
Vándorlása közben baleset éri: belelép valamibe ami felsebzi a lábát. A seb elfertőződik, seblázat kap. Fekszik a földön, szája teljesen kiszárad, teste forró. Haldoklik.
Mi az utolsó gondolatod halálod előtt?
– Húgocskám, megyek hozzád. – Ha visszatekintesz, mi volt az életed legnagyobb sikere? – Hogy ott tudtam hagyni őket. – És mi volt a legnagyobb kudarcod? – Hogy hagytam beleesni a tűzbe…hogy nem tudtam vigyázni rá.
Bekövetkezik a magányos halál. Az utolsó pillanatban is fogja testvérkéje csontocskáját. – Lásd megad egy órával halálod után! – Ott ülök a testem mellett…látom a testemet… Nagyon vicces! – Mi vicces? – kérdezem meghökkenve. Léna kuncogva:- Hogy alig indultam el és már meg is haltam…
-Most lásd magad egy héttel halálod után! – Emberek között vagyok…mindenféle emberek…modernek is…de nem látnak engem…nem hallanak…meg akarom érinteni őket, de nem tudom….
-Lásd magad három hét múlva! – ….valami nagyon fényes nagy teremben vagyok…- Keresd meg a szellemi segítőidet! – ….Látom…hosszú fehér haja van…hosszú fehér ruhája….- Oda tudsz menni hozzá? – Nem…félek tőle. Itt egy másik is….arany fürtös haja van. Hozzá sem akarok…továbbmegyek a nagy teremben…egy könyvtárba jutok. Nagy könyvtár. Ott ül az asztalnál valaki…nagyon idős. Szakállas, kedves. – Oda tudsz menni? – Igen. – Tedd fel neki a kérdésedet! – Miért kell ennyit szenvednünk a baba születése óta? Mit kell megtanulnunk? – Hallgasd meg a választ!
-Hogy meg kell tanulnom kiállni önmagamért…Majd némi hallgatás után: – De most már jó lesz!
-Rendben. Nézz körül a könyvárban! El szeretnél hozni valamit? – Igen. Egy könyvet. Arany kötése van.- Nézd meg mi a címe! – Nem tudom…- Olvasd el! – Valami..v betűvel kezdődik…végzet….végzetek!
-Kérdezd meg, elhozhatod-e? – Igen…azt mondja igen. – Búcsúzz el és gyere ki a könyvtárból.
Léna elindul a visszafelé vezető úton. Itt megtalálja az üveget amit ideúton látott, de most már üres. Felhasználta a benne lévő energiát az utazásra.
Rövid meditációval visszatérünk a jelenbe, a szobába. Léna nagyon a hatása alatt van az átélteknek. A feladat, amit abból a létből ebbe az életbe hozott: bebizonyítani magának, hogy képes egy kisgyerekre vigyázni, őrködni az élete felett, felelősséget vállalni érte, kiállni érte és magáért. Évezredeken átívelő lelkifurdalást és bűntudatot hozott, úgy érezte hibás mert meghalt egy szeretett kisgyerek. Mert nem volt ott mikor kellett volna. Tudjuk, hogy nem neki kellett volna vigyázni, hanem az anyának, de az anya nem vigyázott, így ő tudat alatt átvette a felelősséget. Most kicsije születése óta minden pillanatban ott van, vigyáz rá, életben tartja.
A könyvre persze rögtön rákerestünk, és meg is találtuk. Végzetek-összekapcsolt sorsok, különböző végzetek. „Őseink fájdalmának felismerése, a család elutasított tagjainak elismerése, elfogadása, láthatóvá tétele szabadságunk kulcsa”.
Ennél egyértelműbb üzenet lehet?
És az ősember-lét… Nóra történetéből idemásolom azt ami pontosan ideillik:
„A neandervölgyi ősemberek kb. 400 000-40 000 évvel ezelőtt éltek főleg Európában és Nyugat-Ázsiában. Nekik volt alacsonyabb termetük, nagy fejük alacsony homlokkal, kiugró szemöldökívvel, lapos orral. Kisebb csoportokban vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak.
Egy ideig párhuzamosan éltek a korai Homo Sapienssel, köztük a cro-magnoniakkal. Utóbbiak jóval fejlettebbek voltak, finoman kidolgozott kő-és csonteszközöket, ékszereket készítettek, művészetük, fejlettebb gondolkodásuk volt. Genetikai kutatások bizonyítják, hogy keveredtek is, a mai ember genomjában 1-4 % neandervölgyi eredetű DNS található. A cro-magnoniak nagyobb részben kiszorították a neandervölgyieket, kisebb részben beolvadtak velük. A neandervölgyiek kihaltak kb. 40 000 éve, a cro-magnoniak viszont a mai emberek elődei (Homo sapiens).”
Tehát nagy valószínűséggel Léna is, Nóra is neandervölgyiek közé keveredett cro-magnoni felmenőkkel rendelkeztek, ezért érezték magukat másnak, különbnek, ezért akartak elszakadni, többet, jobbat megélni. Léna is megkapta a választ, és az ígéretet is: „Most már jó lesz”. Sok empátiával és szeretettel követem sorsuk alakulását, és biztos vagyok benne, hogy most már jó lesz.
Szerző: Varga Éva | okt 12, 2025 | Egyéb, Reinkarnáció, Varga Éva
A reinkarnációs utazások akkor repítenek el minket múltba vagy jövőbe, ha a tudatalattink abban az időben szeretne megmutatni valamit, amit tudnunk kell mostani életünkhöz. Azonban a tudatalatti okos, és ha úgy dönt, máshol kell keresni elakadásaink okát, furfangos módokat választ megvilágosodásunkra.
Vendégem kedves fiatal hölgy, nevezzük Mártának. Izgatottan és kíváncsian érkezik, vajon melyik századba repíti el a titkok világa?
Hát nem pont ez történt…
Márta meditációs utunk végén lassan beletalál egy kislány testébe. A lányka mögött erdős-tisztásos terület, előtte, kicsit messzebb egy nagy ház. Közelebb merészkedik a házhoz, aminek, furcsa módon, hiányzik az oldalfala, így be lehet látni a szobába. Ott látja az édesapját, aki tesz-vesz, láthatóan nem tudja hogy a szoba fala átlátható (vagy nincs). A kislány oda szeretne rohanni hozzá, de magas fal nő elé, felül szögesdróttal. Szeretne átjutni, bárhogyan, felsértik a drótok, de nem tud átvergődni a falon. Kiabál, fel akarja hívni magára a figyelmet, de nem hallatszik el a hangja az apához. Besötétedik, a házban, a szobában világos van, a kislány kint a sötétben lassan minden reményét elveszti.
Eltűnik a kép, némi szünet után a kislány bent látja magát a házban. Már nagyobb lányka, majdnem felnőtt. Az apa nincs sehol, de az egyik szobában rátalál az édesanyjára, aki egy ágyon a falnak fordulva alszik. A lány odamegy hozzá, szólongatja, ébresztgeti. Az anya nyugodtan alszik tovább. A lány odafekszik mellé, hozzásimul a hátához, átöleli. Szeretné ha őt is átölelné az anyukája, de nem teszi, észre sem veszi a lánya kétségbeesett próbálkozását.
Egy utaztatásra ennyi fájdalom éppen elég, visszatérünk a jelen pillanatba.
Nem nehéz megfejteni Márta elakadásainak okát. Tudjuk mitől szenved a lélek. Nem a múlt századokban van a trauma, ennek az életnek a fájdalmait kell feldolgozni.
Ez még keményebb feladat.
Szerző: Varga Éva | okt 3, 2025 | reinkarnáció
A fiatal hölgy, aki eljött hozzám, lélektársi kapcsolatban él szerelmével. Életútjuk hol egymás mellett fut, hol elágazik, de vendégem biztosan érzi, ez a kötődés nem csak evilági. Bizonyosságra vágyik, bár elmondása szerint már sok megerősítést kapott erre, de mégis hajtja a vágy: újra és újra át szeretné élni az összetartozás élményét. „Mi ikerlángok vagyunk” mondja meggyőződéssel.
Beszélgetésünk után az előző életbe vezető út nem hosszú, hamar megérkezünk Ágnes (nevezzük így) akkori környezetébe. A huszadik század elején járunk, Ágnes falusi, vagy inkább tanyasi világba csöppen. Csizmás, copfos, jókedvű kislány, tíz éves. Szökdécselve megy hazafelé, az iskolából jön, gondtalan. Egyszerű házacskába érkezik, otthon édesanyja várja.
Ahogy az anyukája megöleli, valami rossz érzés keríti hatalmába. Érzi, az édesanyja valamit el akar neki mondani, de nagyon nehezére esik. Végre rászánja magát: az édesapa elhagyta őket, elköltözött, másik családot akar. Ágnest borzasztóan megrázza a hír, zokog, nem érti. Hogyan történhetett ez meg?
– Édesanyád szomorú? – kérdezem. – Nem – hangzik a meglepő válasz – nem bánja. Sőt…azt mondja jobb ez így. Elmeséli, hogy nem éltek jól az apukával, aki sokszor bántotta is. – Miért nem tudtam én erről? – kérdezi kínlódva, értetlenül. – Nem akartuk mondani neked…de jobb lesz kettőnknek, meglásd!
Az ajtóban feltűnik egy kisfiú, egyidős Ágnessel. Az osztálytársa és a legjobb barátja. Átöleli, megvigasztalja kis barátnőjét.
És csakugyan jobb lett. Az apuka soha többé nem került szóba, mintha nem is lenne. A fiúcska gyakran időzik náluk. – Ágnes arca átszellemül, szája mosolyra húzódik, hangja melegséggel telik meg – szerszámok vannak a kezében…kalapács…segít a ház körül….úgy is mondhatnám, ő a férfi a háznál…
Az évek telnek, a gyerekek felserdülnek. Ágnes már 14 éves, a közeli nagyközségbe jár iskolába, a fiú is, de egy másik intézménybe. Szakmát tanulnak. A fiatalasszony arca elfintorodik, ahogy sorolja: – Már nem vagyok olyan kedves vele…sokat vitatkozunk…anyukámmal is. Nem jó otthon, unok mindent…az iskolában van egy csapat, abba tartozom…nem jó dolgokat csinálunk…nem, nem jó dolgokat…rosszakat. Van ott egy fiú…szőke, magas…- Tetszik neked? – kérdezem. – Igen…de ő észre sem vesz, nem foglalkozik velem… – némi szünet után: – Ő a mostani életemben a volt férjem. Nem jó hozzám. De már a többiek sem…susmusolnak a hátam mögött. – Mit susmusolnak? – Hogy én szegény vagyok. Nem tartozom közéjük. Ők nem olyan szegények, jobb módúak.
A fiatal lány csalódik a társaiban, visszafordul az anyukájához és a fiúhoz. Mikor 18 éves lesz, babát vár, összházasodnak, és a közeli nagyobb településre költöznek. Nagyon szeretik egymást, boldogok. Az édesanyjának is akad egy jóravaló ember, aki mellett megtalálja a nyugalmat. Ám az idill nem tart soká: szülésnél kiderül, hogy a kisfia nem egészséges. – Az elméjével van valami baj…olyan furcsa az arca is, látszik rajta…
Innen kezdve Ágnes élete a beteg kisfia körül forog. Minden percben vele kell lenni, nem hagyhatja magára. Nehezen indul a kicsi mozgása is. De nem adja fel: szilárd meggyőződése, hogy a gyerek kinövi a betegséget, egészséges lesz. Tornáztatja az izmait, vesz neki egy németjuhász-forma kutyát is „terápiás kutya” – mondja. – A párod hogy áll a gyerekhez? – Szereti…de nehezen bírja. Mert annyira szereti…nem bírja ilyennek látni, hogy…ilyen…két éves kora körül elköltözik. Nem szakad meg a kapcsolat, engem is szeret….Csak ő nem olyan erős mint én.
A kitartó munka meghozza a gyümölcsét: a gyerek járni kezd, beszélni, egyre ügyesebb. A nagymamával nagyon szeretik egymást. Mire a fiúcska iskolába kerül, majdnem utoléri a kortársait. Anyukája ekkor is rengeteget foglalkozik, tanul vele. „Szép gyerek” mondja mosolyogva. Hamarosan kiderül, a fiúcska szárnyakat kapott: kitűnő eredménnyel végzi az iskoláit, és bejut egy orvosegyetemre a messzi nagyvárosban.
Az apja, Ágnes szerelme már ismét a családdal van, békesség van és szeretet. Sajnos Ágnes anyukájának meghal a párja, és ő is súlyos beteg lesz. Ágnes és férje visszaköltöznek a szülői házba, és odaadóan ápolják a nagybeteg asszonyt, egész a haláláig. – A férjed nem bánja? – kérdezem. – Dehogy! Ő mindig úgy szerette az anyukámat mintha a sajátja lett volna. Szerették egymást.
Ágnes már negyven éves is elmúlik, amikor meglepetés éri: kiderül hogy ismét babát vár. Nagyfia már végzett orvosként hazatér a faluba, itt akar dolgozni. Ő segíti világra a kishúgát.
A kislány egészséges, szép és okos. Mellette is látunk egy kutyát, aki segíti a kezdeti tipegő léptektől fogva. Mire a gyerek felnő, a család beköltözik a városba. Ekkor jelennek meg az első autók az utakon, a lányának is van, „olyan nagy kerek lámpája van”. A kislány más természetű mint a fiú, nem kötődik olyan erősen a szüleihez, messze költözik.
Telnek-múlnak az évek, a házaspár megöregszik. Ágnes halálos ágyán a férje fogja a kezét, nagyon nehéz tőle elszakadni.
A visszavezető meditációs utunk során Ágnes egy másik életbe cseppen, ennek történetét legközelebb mesélem el.
Az utazás utáni beszélgetés során Ágnes elmondja, akkori élete párja mostani szerelme. Már volt előzőleg is utaztatáson (másnál) és abban az életben is osztálytársa volt a fiú. Ami megdöbbentő, hogy mikor ebben a mostani életben találkoztak, a férfi azt mondta neki: mi egy osztályba jártunk! Biztos volt benne, amíg fel nem derítették hogy ez földrajzilag nem volt lehetséges, akkoriban nem egy városban laktak. – Az édesanyámat is nagyon szereti…mint akkor. – teszi hozzá a fiatalasszony mosolyogva.
Ágnes nagyon örült hogy újabb bizonyságot kapott a karmikus kapcsolatra. Jókedvűen és telve bizakodással búcsúzik. Én is örülök, hogy egy küzdelmes, de végső soron boldog életbe nyertünk bepillantást, ami valóságos felüdülés volt az előzőleg látott élve szétszaggatás, megfojtás, öngyilkosságok, véres gyilkosságok és hasonló hátborzongató inkarnációk után. 😊
Szerző: Varga Éva | szept 28, 2025 | Reinkarnáció, reinkarnáció
Vendégem fiatal férfi. Jóképű, kedves. Nevezzük Marcinak. Elmondja, hogy a párkapcsolatai sorra zátonyra futnak, illetve legutóbbi hat éves kapcsolata után nem talált még senkit. Ez nem jó így, de valamiért nem találja az igazit.
Meditációs vezetésemmel hamar megérkezünk egy állapotba, mely bizonytalan, tétova, semmiképp sem kellemes érzés. Előbb az érzés jön, lassan bontakozik ki a kép. Kövekkel kirakott utcát látunk, kő házakkal. A házak mögött zöld dombok, távolabb erdő.
-Fiúnak vagy lánynak érzed magad?
– Nem tudom…talán fiú. Azt hiszem, fiú…- Hány éves vagy? – Tizenhat. – Nézz a lábadra! Milyen cipő van rajtad? – Csizma…- Milyen nadrág? – Nem látom… – Jó. Milyen a hajad? – Fekete…göndör. Középen ketté van választva…lány vagyok. – Mit csinálsz ott az utcán? – Keresek valakit…nem tudom kit. – Embereket látsz? – Nem… Szünet, majd: valaki áll mögöttem. Érzem.- Fordulj meg, nézd meg ki az! – Egy ember…egy férfi. Hosszú lelógó bajusza van. Kantáros nadrág van rajta, meg csizma. Azt mondja, ne keressek tovább, mert már megtaláltam akit keresek. Nem hiszem el neki. Otthagyom, elindulok, fel egy kis úton a dombra. Felmegyek, ott az erdő…elindulok arra, de visszafordulok. Lemegyek a házak közé. Ott az ember.
Szünet, Marci teste megfeszül, érzem a vibrálást. Sírni kezd. – Az apám…megtaláltam az apámat. Őt kerestem.
A tudatalatti nem enged tovább, megkérem, menjünk vissza gyerekkorába.
-Egy kastélyt látok… nagyon szép. Itt születtem. Egy királynőt látok…de nem ő az anyukám. Valami rokona… talán a húga. Ő az anyukám. De nem lett volna szabad megszületnem… az apukám nem úri. Ő csak egy halász… az anyukám meghal. Még lát engem, de nemsoká meghal. Az apukám nevel…hat éves koromig. Egy szegényes házban lakunk. Ekkor elhagy engem…nem akar, de kell. Hogy nekem jobb legyen. Haragszom rá.
Az ezután következő tíz évet nem látjuk, csak a végtelen vágyakozás van meg az édesapa után. Marci könnye folyamatosan árad, akkor is, mikor hosszas kutatás után ráakad az apukájára. Ebben az életében nem ér meg magas kort, halálakor egyedül van, elhagyatva. A magányba hal bele.
Visszavezető meditációnk során újabb inkarnáció bontakozik ki.
-Egy hajón vagyok… nem nagy hajó. Kicsi halászhajó. Kint van a tengeren.
-Hány éves vagy? – Tíz. Fiú vagyok. -Ki van még a hajón? ……-Nem látok senkit. – Egyedül vagy? – Igen. – Hol vannak a többiek? – Elmentek. Kieveztek csónakkal. – Egyedül hagytak? – Igen. Azt mondták, hogy jönnek. De nem jönnek…A hajó sodródik a tengeren. Nem jön senki…
Telnek a napok, elfogy az élelem, a víz. A fiú sokat szenved, testi-lelki kínjait végül nem bírja tovább, beleugrik a tengerbe. Ott leli a halálát.
Visszatérünk jelenlegi életébe. Marci kissé zavartan mondja: – Telesírtam a párnádat…pedig nem szoktam.
Sokat beszélgetünk arról, miért ezt az életet mutatta meg a Felsőbb Én. Marcinak nem volt könnyű gyerekkora, édesanyja elhagyta pici korában, csak később tért vissza, édesapja próbálta gondját viselni, aki jó barátságban volt az alkohollal. Nem volt része igazi szeretetben, odafigyelésben. Szülei elhagyták, magára hagyták. Mint az előző életeiben. Sorsfeladata, hogy a családi karmát megszakítsa, átírja. Mostani gyerekkorát már nem tudja megváltoztatni, de jövendő gyerekei életét igen. Nekik kell megadni azt, amit ő nem kaphatott meg, sem előző életeiben, sem a mostaniban.
-Nagyon szeretnék igazi családot, gyerekeket! – mondja felcsillanó szemmel. – Mindig is éreztem, hogy nekem nagyon szükségem van egy szép családra!
-És soha nem szabad magadra hagyni a gyerekeidet! Mindig mellettük kell állnod, hogy ne érezzék azt, amit neked már sok életen keresztül át kellett élned. Itt tudsz fordítani, hogy beteljesítsd vállalt sorsfeladatodat.
-Én soha nem fogom őket elhagyni. Borzasztó volt átélni az előzőeket is, meg a mostanit is. Nem felejtem el.
Marci zaklatottan, de mégis megerősödve búcsúzik. Úgy érzi, olyan válaszokat kapott, amik biztos iránymutatást jelentenek további életére.
