Szerző: Varga Éva | szept 20, 2025 | Egyéb, reinkarnáció
Vendégem fiatal nő, nevezzük Nórának.
Elmondja, mindig keres valamit az életében, nem értik meg a körülötte élők. Ha segíteni szeretne, nem értik, félreértik.
Meditációs utunk végén különös világba csöppenünk. Őserdő, de valahogy más, mint amilyen a mai dzsungel. Nóra is furcsán érzi magát, nehezen „talál bele” akkori önmagába. Lassan kirajzolódik a kép: egy embert látunk, fiatal fiút, aki nem hasonlít a mai emberekre. Magas, karcsú, erős állkapcsú, és szőrösebb mint kortársaink. Ruha nincs rajta. Nem könnyű a felismerés: akkori inkarnációja egy ősember.
Egy barlangban lakik, egyedül. Nincs maradása, elindul a vadonban. – Keresek valamit… – Mit keresel? – Nem tudom…hajt valami. Mindenáron meg kell találnom valamit, meg kell értenem valamit….
A bolyongás hosszú, évek telnek el. Megkérem, menjünk vissza gyerekkorába. – Egy tisztáson vagyok…körülöttem az őserdő. Sűrű, áthatolhatatlan, félhomályos. A tisztáson emberek vannak…nők, férfiak, gyerekek. Nem olyanok mint az én fajtám. Kisebbek, zömökebbek, nagy csontúak. Nagyobb a koponyájuk mint a mieinknek, alacsonyabb a homlokuk…széles lapos orruk van. Én a tisztás szélén állok…nem megyek be közéjük. Nem oda tartozom. – Félsz tőlük? – Nem…nem bántanak. Nem törődnek velem. Lehetek velük…ehetek is amit ők. De nem az én törzsem.
Nóra elmondja, nem érzi jól magát köztük. Ő mást akar, többet akar tudni, többet akar érteni. Nem tudja hogy került oda, hol vannak a szülei. Nem emlékszik, biztos nagyon kicsi volt mikor a törzshöz került. Mikor már önállóan tud élelmet szerezni, elhagyja őket. Egy darabig a barlangban él, majd nekivág a világnak. Hajtja, űzi valami. Nem tudja mit keres, csak ezt hajtogatja: többet akarok tudni. Többet akarok érteni.
Egész évek múlva bekövetkező haláláig magányos vándor a végtelen őserdőben, a történelem előtti idők vad tájain.
Az utazás rövid, de rendkívül intenzív. Nóra részletes beszámolója alapján be tudjuk azonosítani a kort, és sejtjük mi történhetett.
A neandervölgyi ősemberek kb. 400 000-40 000 évvel ezelőtt éltek főleg Európában és Nyugat-Ázsiában. Nekik volt alacsonyabb termetük, nagy fejük alacsony homlokkal, kiugró szemöldökívvel, lapos orral. Kisebb csoportokban vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak.
Egy ideig párhuzamosan éltek a korai Homo Sapienssel, köztük a cro-magnoniakkal. Utóbbiak jóval fejlettebbek voltak, finoman kidolgozott kő-és csonteszközöket, ékszereket készítettek, művészetük, fejlettebb gondolkodásuk volt. Genetikai kutatások bizonyítják, hogy keveredtek is, a mai ember genomjában 1-4 % neandervölgyi eredetű DNS található. A cro-magnoniak nagyobb részben kiszorították a neandervölgyieket, kisebb részben beolvadtak velük. A neandervölgyiek kihaltak kb. 40 000 éve, a cro-magnoniak viszont a mai emberek elődei (Homo sapiens).
Vendégem ebből az időszakból kapott bepillantást, törzse találkozott a neandervölgyiekkel. Szülei valószínűleg korai Homo sapiensek voltak, jóval fejlettebb gondolkodással, tudással. Ki tudja, hogyan került a kicsi fiú a neandervölgyi törzsbe? Hova lettek a szülei? Egész életében tudta, hogy nem oda való, egész életében keresett valamit. Az övéit?
Nóra ebben az életében is folyton keresésben van, ha többet, jobbat akar, nem értik.
Átélt inkarnációja ismeretében ezen nem csodálkozunk. Sorsa ismétli önmagát…negyvenezer év távlatából is.
Szerző: Varga Éva | szept 13, 2025 | reinkarnáció
Ez egy különleges fiatal lány különleges története.
A lányka 19 éves, bájos, kedves teremtés. Első látogatása Édesanyjával együtt történt. Azért kerestek fel, mert a kislánynak (nevezzük Izabellának) különleges spirituális képességei vannak, de nem tudja ezt „hova tenni”, abban sem biztos „normális”-e ez egyáltalán. Utaztatással szeretnének tisztábban látni, felderíteni előző életei egyenes folytatása-e ez a furcsa helyzet.
Izabella valóban rendkívül intuitív, kapásból felsorol pár olyan dolgot rólam, amiről csak én tudok. Első meglepetésemen átesve megbeszéljük az utaztatás időpontját, amire pontosan meg is érkezik, noha messze laknak.
A meditációs szakaszt kb. harmadára csökkentve, percek alatt megérkezik első inkarnációjába, látom a transzállapot jeleit. (Megváltozik az arckifejezés, szinte „átrendeződik” az arc, más lesz a test tónusa, elváltozik a hangszín, a beszéd ritmusa, a légvétel, furcsa, csak ilyenkor jellemző érdekes kis hangok színezik a beszédet).
Izabella folyékonyan sorolja: – Havas, jeges táj…Grönland. Eszkimó férfi vagyok, magas, cserzett arcú, a fejemen prémmel szegett kapucni. Egy nagy hosszúkás épületet látok, belül sötét, hideg. Nálam van a kulcsa… Itt tároljuk a halakat, keményre vannak fagyva. – Izabella arcán undor – brrr! Csak annak adok a halból, aki azt teszi amit parancsolok. Főnök vagyok, mindenkitől elveszem a halat, és zsarnokoskodom a törzs felett. Ki vannak nekem szolgáltatva, és ezt kihasználom… Egoista vagyok, ezért nincs feleségem, családom… Utálnak…valaki hátbaszúr, így halok meg.
Kevés szünet után vendégem folytatja: -Most Afrikában vagyok. Fiatal, szinte még gyerek…olyan 14 éves fekete bőrű lány A szüleim eladnak egy gazdag idősebb férfinek. A úr pökhendi, utálatos. Több idősebb nő is él vele, nekik már gyerekeik is vannak. Van egy fia is, aki velem egyidős. Tudom, hogy szerelmes belém…de én az apjáé vagyok….aki megerőszakol. Teherbe esem…megszülöm a gyereket, de gyűlölöm. Van a közelben egy tó…tele krokodilokkal…beledobom a gyereket. Elkergetnek, száműznek…találok egy éles követ, felvágom az ereimet. A vadállatok megérzik a vérszagot…széttépnek élve. A fiú az apját okolja, bosszút áll… megöli. Leszúrja.
Izabella lassan nyugszik meg. Ahogy lecsillapodik, folytatja: – Itt ennyit láttam. Újra látom magam…Dániában…az 1300-as években járhatunk…30-40 év közötti nő vagyok. A piacon vagyok…tenyérjóslással foglalkozom. Beesteledik, elindulok haza. A városka szélén lakom, egyedül, elég messze az utolsó háztól. Jön egy katona…- Izabella megakad, elszíneződött hangon folytatja: – Megerőszakol… – némi szünet után: ezután bezárkózom. Többet nem megyek ki a házból. Szégyellem magam, és félek újra megtörténik…Egy közelben lakó idős néni hoz nekem ennivalót. Eltelik így húsz év…aztán növényekből mérget főzök magamnak. Jön egy férfi, kopogtat…de bezártam az ajtót. Kiabál, be szeretne jönni. Ismerem, régóta szeretett volna udvarolni, de nem engedtem közel. Csak egy kis fekete kutyám volt…megittam a mérget…neki mondtam hogy sajnálom. A férfi bejutott, de már későn. Még elmondta hogy szeretett volna velem élni, nem kellett volna egyedül lennem…
Látom fiatal vendégemen, hogy lassan lezárja a történetet, és már bontakozik is ki előtte a következő inkarnáció, – Franciaországban vagyok…harminc múltam. Ruhaboltom van…a fiútestvérem eltűnt a napóleoni háborúban…az ő kamasz lányát nevelem. Nincs saját családom. Az a hír járja, egy késes gyilkos garázdálkodik a környéken…nőket öl. Rettegek, nem merek kimenni a házból, a boltot is bezárom. Bezárom az unokahúgomat is. Pedig valójából attól félek s legjobban, hogy elmegy, elmenekül, és én végképp magamra maradok. Telnek az évek…most azt látom, hogy az unokahúgom látogatóba jön a családjával. A férje nagyon tetszik, de hát sokkal fiatalabb, és foglalt. Úgy érzem egy személyben testesíti meg előző életeim „talon-férfiait”, akik szerettek de nem érhettek el.
És még mindig jönnek a képek, villannak a helyszínek…Náci Németország. – Hitler mellett vagyok valamilyen segítő…nem katona. Civil. Szemüvegem van. Van családom, gyerekem, de nem tudok hozzájuk kapcsolódni. Nem értek egyet a kapott paranccsal, börtönbe vetnek. Utána kivégeznek…tarkón lőttek. – Csend, majd: – ez volt az utolsó inkarnációm ez előtt.
Miután a lélek elhagyja a testet, ellátogatunk a Titkok Házába, ahol Izabella találkozik lelki segítőivel. Később pontosan elmondja, sőt le is rajzolja milyen a Ház, és hol vannak benne a segítői. Felteszi a kérdéseit. 1. Miért nem tudok fiúkkal kapcsolódni, párkapcsolatot kiépíteni? Az előző életekből nyilvánvaló miért félsz a fiúktól, a párkapcsolatoktól. Nyisd ki a szíved! És Izabella elmondja, hogy a segítői a szívéhez teszik a kezüket, és erőt áramoltatnak bele. 2. kérdés: mi a feladatom a különleges képességekkel? Válasz: Rendbe kell tenni magadat, csak utána jöhet a karmikus feladat.
Öt életet mutatott meg a tudatalatti. Egyformán boldogtalan magánélet, párkapcsolati traumák, erőszakos halál, gyilkosságok, öngyilkosságok, bűnök és bűnhődések jellemezték a sorsokat. Megélte a zsarnok szerepét és a kiszolgáltatott áldozat kínjait. Nevetve hozzáteszi: nem tudom megenni a halat, mindig undorodtam tőle. Most már tudom miért…
Mindezen tapasztalatok birtokában megkapta a lehetőséget különleges módon segíteni az embereket. De előtte komoly feladat vár rá: felülírni nyomasztó emlékeit, újra bízni a férfiakban (hiszen a jók mindig ott álltak mellette, de nem volt hajlandó észrevenni őket) és szívét megnyitva rendbe tenni magát, a sérült lelkét. Ha ezt az „alapfeladatot” teljesítette, látnoki, médiumi képességeit bátran állíthatja az emberiség szolgálatába.
Ahogy mondani szoktam: soha nem születünk le esélytelenül…
Szerző: Varga Éva | szept 5, 2025 | Egyéb
Utaztatásra érkezett látogatóm szép, negyvenes évei elején járó hölgy, kislánya 8 hónapos. Férjével négy évvel ezelőtt találtak egymásra. Férjét nevezzük Istvánnak.
Kérdése, amire választ szeretne kapni: Miért Istvántól született a gyermekem?
És: A lányom biztonságban érzi magát nálunk?
Az előző életbe vezető kapu nem akar kinyílni, a meditáció hosszúra nyúlik, a tudatalatti makacsul őrzi a titkát. Kerülő utakon eljutunk abba a tudatállapotba, ahol megtörténik az átlépés.
-Bokrokat látok…Homályosan…de már kezd tisztulni.. .-A bokrok között vagy? -Mögöttük…a földön kuporgok, a térdem fel van húzva, átkarolom…nagyon félek hogy észrevesznek… -Hány éves vagy? -Három vagy négy…nem, inkább négy vagy öt. Inkább öt. -Milyen cipő van rajtad? Nézd meg! -Kis barna bőrcipő…kantáros nadrág. -Mit látsz ha kikukucskálsz a bokorból? -Magasabban, egy dombon egy nagy fehér ház…gazdag ház. Nem palota, de olyasmi…magas. Egy tó is van… -Ott laksz? -Igen…nagyon szeretnék bemenni, de nem merek…nagyon félek hogy észrevesz.. -Ki? -Nem tudom…de be kell mennem. Muszáj.
Ida egész testében reszketni kezd, a karjai rázkódnak, arca elváltozik, lélegzete gyors, ziháló lesz. Kapkodó, elváltozott hangon sorolja az eseményeket.
-Muszáj bemennem…elindulok, gyorsan, gyorsan…közben körülnézek, mögém nézek lát-e valaki…kifulladok mire felérek… nagy nehéz az ajtó, bemegyek…gazdag ház…mindenütt nehéz függönyök, díszek, hímzések…velem szemben egy lépcső…hosszú, keskeny, meredek…fel kell mennem!
Ida egyre nagyobb izgalomba jön, egyfolytában reszket, kifullad, teljesen elborítja a rettegés.
-Fel kell mennem…felmegyek, gyorsan, gyorsan! Ez az én szobám. Hova bújjak? Itt egy ágy…bebújok alá…ott kuporgok… -Hallasz hangokat? -Nem… csend van…nincs senki… -Hol vannak? -Nem tudom… -Mit látsz onnan? – Jobbra látom az ajtót…nyitva hagytam, be kellene csukni…de úgyis megtalálnak, magas az ágy, meglátnak…De ki kell jönnöm. Meg kell nézni a kistestvéremet nincs e baja…Itt van ő is velem egy szobában…meg kell néznem a kiságyban…
Ida összeszedi a bátorságát, kibújik. Kinéz az ablakon. Nagyon magasan van, látja a kertet, a tavat, a kocsifeljárót, ahol lovas szekerek szoktak közlekedni. Most egy lélek sincs sehol. Odamegy a kiságyhoz. Ott alszik a kishúga, pár hónapos csecsemő. Díszes pólyában van, nagy rózsaszín szalagok. Óvatosan kiemeli a gyereket, és elindul vele lefelé a lépcsőn.
-Nem nehéz a kistestvéred? -Nem, csak…olyan a pólyája hogy egy része lelóg a földig…nagyon félek hogy elesek benne…és akkor lezuhanunk a lépcsőn…
Ida minden erejével koncentrál, szinte a foga is összecsikordul, annyira vigyáz hogy el ne botoljon. Attól is fél hogy a csecsemő felébred és sírni fog, ezzel elárulja őket. A lépcső hosszú, keskeny, meredek, ívelt. Sikerül baj nélkül leérni, innen gyorsan halad, átvág a kerten, a nagy kapuhoz. Közben mintha hívást hallana a ház felől, elmosódó kiáltást: ……..hol vagy? De nem fordul meg.
Kijut, meredek az út, ahogy mondja: „csak trappolva lehet rajta menni”. Leér egy településre, nem falu, de nem is igazi város. Szűk sikátorok, macskaköves utcák. Befordul egy utcába, kinyílik egy ajtó. A ház belesimul a többi ház közé, mégis mintha templom lenne. A kisfiút és húgát mintha várták volna, egy nő behúzza őket, és közben sürgetve: – gyertek, gyertek…gyorsan, gyorsan… Ida hangja elváltozik, teljesen azzá a nővé válik, minden porcikája sürget. Becsukja a nehéz ajtót, bevezeti őket egy belső udvarba, ahol egy lovasszekér várja őket és egy férfi. Beszállnak, elindulnak. Közben a kicsi felébredt, nem sír. Nagy szemekkel nézelődik.
Megérkeznek egy fehér kis házhoz, egy erdő szélén. Már esteledik. Egy középkorú, termetes, fejkendős asszonyság fogadja őket, viszi be a házba. A kisfiú csupa bizalmatlanság, nem tudja kik ezek az emberek, mi történik velük. Az az érzése, mindenki tudja kik ők és mi történt, csak ő nem. A néni kedves, frissen sült kenyeret tesz a nagy fa asztalra. Az illatozó kenyérnek nem tud ellenállni, leteszi az asztalra a pólyást, de fél kezével fogja. Kérdezi, ő mit fog enni? -Róla majd én gondoskodom, mondja az asszony. Tejet melegít, ölébe fogja a kisdedet, megeteti. A kisfiú megnyugszik, most már két kézzel tömi magába a kenyeret. Evés után a néni kibontja a kisbabát a pólyából, rendbe teszi. Mikor jóllaktak, jobbra egy szobába vezeti őket a férfi, ahol vetett ágy várja a gyerekeket.
Másnap reggel a két felnőtt tanakodik mi legyen. Az asszony azt javasolja, a férfi menjen be a faluba, érdeklődjön keresik-e a gyerekeket, tudnak-e valamit róluk. Vagy induljanak tovább? Veszélyes. Végül a férfi kézen fogja a fiúcskát, karjára veszi a kislányt, és elindulnak be az erdőbe.
Ida azt mormolja: ez az asszony…a mostani életemben az anyukám…a férfi…pont úgy lép mint István…olyan keményen teszi a sarkát…Már csak hátulról látom őket, ahogy elnyeli őket az erdő…
Szeretném kideríteni, mi történt a kastélyban. Kérem Idát, menjünk vissza az időben, lássa magát két évesen.
-A szobámban vagyok…ugrálok a nagy ágyon…nagyon bolondul ugrándozom, jól érzem magam…lent valami nagy eseményre készülődnek. Valami ünnepség lesz…nagy a sütés-főzés, sok a szolga. -Anyukádat látod? -Igen…nagyon szép. Fel van csavarva a haja a fejére. Szép ruha van rajta. Rövidujjú, de szép. A karján karperecek, gyöngyök. Nem foglalkozik velem, azzal törődik minden jó legyen. Igazgatja a tányérokat, az ételeket…pedig nem is neki kellene. Nem is kellene neki, mégis csinálja…várunk valakit, aki most fog hazajönni. Az apukámat…nagyon régen elment, messze.
Kérem, írja le az apukáját, de nem jön fel több kép erről az estéről vagy a következő napokról.
Kérem, lássa azt a jelenetet, ahol ott van az akitől annyira félt. Istállóban van, lovak között, kezében lovaglóostor. Kicsi még, talán három-négy éves. Bejön egy férfi akit nagyon részletesen leír. – Középkorú, nagydarab…de nem izmos…inkább olyan puha…az arca is olyan puha…a keze is dagadt, rövidek az ujjai…hoz nekem egy lovat. Ajándékba. Nagy ló, nem póni. Kérdezi, tetszik? Mondom, nem tetszik. Erre elkezd nagyon kiabálni. Mi az hogy nem tetszik?! Hogy lehet hogy nem tetszik?! Mi lehet ami nem tetszik rajta?! Nagyon dühös. Elviszi a lovat.
Némi gondolkodás után: – Tőle is féltem, de szerintem nem ő volt az akitől annyira rettegtem. Ha megpróbálom látni, mindig csak egy nagy barna foltot látok, ami mozog mint egy ember, de nem látom az arcát, a ruháját. Szerintem nem is az apám volt ez a kiabálós, apám hazajött és nagyon hamar elment megint.
Mivel a tudatalatti nem tárja fel mi történt a kastélyban, visszatérünk az erdőbe, ahová a férfi vitte a gyerekeket. Ott egy házban menedékre leltek.
-Lásd magad 15 évesen! – Iskolában vagyok…a könyveim madzaggal vannak összekötve. Nagyon kopott a cipőm, a ruhám. Már nem vagyok gazdag. –Mit csinálsz iskola után? Boldog mosollyal: – Megvárom a húgomat.
Hazamennek egy szerény kis házba, ahol egy kedves, fiatalos házaspár várja őket. Itt nincs félelem, otthonra leltek. Szerényen élnek, de béke van és biztonség.
Lásd magad harminc évesen!
-Az erdőben élek egy házban…vadász vagyok. Puska van a vállamon. -Családod van? -Nincs. Egyedül élek. – Lásd magad halálod előtt egy órával! -Látom…fekszem az ágyon. Ott, abban a kis házban. Egy asszony van velem, csak hátulról látom. Teát…vagy valamit főz hogy jobban legyek. -Lásd magad halálod pillanatában! Hány éves vagy?- Hatvanöt…- Hogy nézel ki? – Ősz a hajam…megöregedtem.Ha visszanézel az életedre, mi volt a legnagyobb sikered? – Hogy én lettem a vadászok vezetője. Az nagyon jó volt, jól éreztem magam ebben. -És mi volt a legnagyobb kudarcod? – Hogy nem lehetett gyerekünk…- Ida sírni kezd – meg hogy nem voltam elég jó a feleségemhez. Nem törődtem vele eleget. Ezt nagyon megbántam. Középkorú férfiként nősültem…-Mi volt az utolsó gondolatod halálod előtt? – Hogy jobban kellett volna szeretni a feleségemet. -Lásd magad halálod után egy órával!–Felülről látom…ahogy a feleségem ott ül mellettem…távolodom…a világűrben vagyok. Mindenütt csillagok…
Kérem, keresse meg a segítőjét. Megtalálja, annak az asszonynak a képében jelenik meg, aki kenyeret adott nekik. Ő a mostani életében az édesanyja. Felteszi a kérdést: Miért Istvántól kellett a lányomnak megszületni? A válasz: Mert ő tud vigyázni rátok. És a lányunk biztonságban érzi magát? Válasz: Ezért született le hozzátok.
Rövid meditációval visszatérünk a jelenbe. Ida rendkívül intenzíven élte meg a történetét, sokszor elváltozott hangon szólaltak meg a szereplők, a testbeszéd közvetítette az izgatottságot, a rettegést, a szomorúságot. Végig megállíthatatlanul reszketett.
Átbeszéltük a tanulságokat, értelmeztük az üzeneteket. Abban egyetértettünk, hogy kell még egy kis idő az élmény feldolgozásához, de feledhetetlen utazás volt.
Szerző: Varga Éva | júl 27, 2025 | Egyéb
Sokan vagyunk úgy, hogy nem találjuk magunkat a saját életünkben. Mindenki és minden fontosabb mint mi, a saját vágyaink, elképzeléseink nem hogy nem válnak valóra, de meg sem fogalmazódnak.
Vendégem kedves, 34 éves hölgy. Jelenleg van barátja, a gyermekvállalással kapcsolatban még bizonytalan. Ránézésre magabiztos, de amikor beszélgetni kezdünk, hamar elsírja magát. Párkapcsolataiban a „mindig én adok többet” a jellemző, de nem mentes a lelkifurdalástól sem. Kérdése: miért nem vagyok boldog?
Elmondja, gyakran van „deja vu” érzése, ahogy beszélgetünk pár pillanatra is érzi ezt. Szerinte nem biztos hogy „fog sikerülni” az ellazulás, mert nagyon feszült. Ehhez képest percek alatt megérkezünk az egyik előző inkarnációba.
Vendégem – legyen a neve Marika – egy rét szélén áll, előtte út kanyarog. 12 éves fiatal lány. Elindul az úton, hamarosan egy szegényes házhoz ér, aminek udvarát egyszerű fa kerítés határolja.
– Ki lakik itt?
– A nagyszüleim… egy idősebb asszony van bent…de ő nem is a nagymamám…nem vér szerinti rokon…a nagyapám igen, ő is itt lakik de nincs itthon…most jön haza…de nem jön be a házba…kint van a kertben. Haragszik.
– Rád haragszik?
– Nem…nem rám. De mérges. Sokára jön be. Meg akarja simogatni a karom, de csak elindul a mozdulat, nem simogat meg.
Következő kép: bent vagyunk a faluban, Marika itt él a szüleivel, 14 éves. Testvére nincs. Apukája mindig ingerült, haragos, akkor van nyugalom a kis házban ha nincs otthon. Egy alkalommal a kislány kimegy a folyópartra, a cicája is vele tart. A folyón közeledik egy kis hajó, a hajós férfi hívja Marikát menjen vele. Ő a cicával beszáll a hajóba.
– Nincs jó érzésem… az a férfi nem jó ember.
-Bántani akar?
– Végül is nem bánt…de kitesz a partra. És közben nevet…kinevet engem. Gyaloglunk vissza a part mentén a cicával. Nagyon messze vagyunk, soká érünk haza.
– Lásd magad 18 évesen!
Némi szünet után:
-Kicsi gyerekem van.
-Hol laktok?
-Ugyanott, a szüleimmel.
-Ki a gyerek apja?
– Ő nem lakik velünk. Csak egy futó kapcsolat volt. Egyszer eljön…de nagyon siet. Nem ér rá. Nem foglalkozik a lányával. Velem sem. Többé nem látjuk.
Marika neveli a lányát, ahogy tudja. Mikor a kicsi 6 éves lesz, beköltözik vele a városba, hogy iskolába tudja adni. A város nagy, koszos, szürke, pici lakásban laknak, ő dolgozik. Párkapcsolata nincs, nehéz az életük. A kicsi lány felserdül, jó esze van, tehetséges, hamar kirepül az életbe.
Innen kezdve már az a fénysugár is eltűnik, ami eddig örömet hozott a mindennapokba. A lány messze kerül, sikeres és gazdag lesz. Nem tartja a kapcsolatot az anyjával, éli az életét. Marika innen kezdve hamar öregszik, beteges lesz, csak tengeti az életét.
Hosszú évtizedek múlva, 90 évesen jön el a megváltó halál. Utolsó órájában lánya fogja a kezét, de szinte idegen. Türelmetlen, menne már. Az elmúlás pillanatában elengedi anyja kezét.
A köztes létbe érkezve nyugalom van és az örökkévalóság érzése. Marika találkozik lelki segítőjével, akit a nem vér szerinti nagymama alakjában lát. Kérdésére, miért nem boldog az életben, érkezik a válasz: Mert mindig másokat helyezel az előtérbe. Soha nem foglalkozol magaddal.
Meditációs utunk végén visszatérünk a jelenbe. Beigazolást nyert, amit eddig is sejtett a fiatalasszony, hogy boldogságunk kulcsa nem mások feltétel nélküli kiszolgálása, hanem belső egyensúlyunk megteremtése. Abban a régvolt életben a férfiak mindig türelmetlenek, ingerültek voltak vele, soha nem nézték érző embernek. Eltűrték vagy kihasználták.
Ebben a leszületésben már teret kapott élete irányítására: ő határozhatja meg kapcsolata minőségét, lehetősége van döntéseket hozni. Érzi hogy nincs a helyén, nem abból él ami a hivatása lenne, szerelmi életében is változtatásokra van szükség. Mindezek megvalósításához tudnia kell, mit szeretne elérni, célokat kell kitűznie az élet minden területén.
Egyet már biztosan kijelenthet: nem akar előző élete kiszolgáltatott, sodródó szerepében maradni, önálló döntésekre képes, magát felvállalni tudó nő akar lenni.
A lehetőség adott. Hiszen tudjuk: soha nem születünk le esélytelenül.
Szerző: Varga Éva | júl 19, 2025 | Egyéb
Ma arról a különleges élményről szeretnék beszámolni Nektek, amit egy alkalommal Verával éltem át, akinek már két utazását is elmeséltem. (A megtalált gyermek, és Egy régi ismerős).
Verával sok közös spirituális élményünk volt. Rendkívüli, jó energiákkal rendelkezik, és nagyon össze tudunk hangolódni egy-egy közös tevékenység során.
Egy alkalommal Reiki kezelést végeztem, energiát áramoltattam a fejénél. Ő a masszázságyon feküdt, én a fejénél álltam. Csendben voltunk. Ekkor megjelent előttem egy kép, ahogy egyiptomi fáraónőként fekszik bebalzsamozva egy nyitott koporsóban. Részletesen láttam a fejdíszét, a nyakában a láncot, rajta a medált. Ekkor Vera megszólalt: Egyiptomi fáraónőnek látom magam…és elkezdte sorolni milyen a fejdísze, az ékszere, ahogy ott fekszik bebalzsamozva…Egymás után soroltuk a színeket, a környezetet, a ruhán található ábrákat. Pontosan ugyanazt láttuk, de valami más is történt. Nehéz szavakkal kifejezni. Valahogy megváltozott a tér, a levegő összetétele körülöttünk. Más lett a sűrűsége, a tárgyak másképp látszottak. A hang másképp terjedt. Mintha a Mátrixban lettünk volna. A tér atmoszférája ritkábbnak tűnt, a tárgyak élesebbnek és távolibbnak. Elbűvölve, összezavarodva és félve kérdezgettük egymást, hogy ugyanazt látjuk-érezzük-e? Kimentünk a folyósóra, majd kikukkantottunk a már sötét utcára, mindenütt ez a megmagyarázhatatlan térszerkezet-változás volt. Kétségtelenül magas rezgésszinten kapcsolódtunk a Reiki-kezelés közben, de ez kiválthatta ezt a jelenséget? Ha igen, milyen módon? Kb. 10 percig tartott, illetve nem tudjuk meddig volt jelen a szobában, mert gyorsan felöltöztünk és hazamentünk, annyira meg voltunk döbbenve. Ennek már hat éve, de a mai napig emlegetjük.
Másik alkalommal Vera kezelt engem, energiagyógyászkodtunk megint 😊 Ugyanaz a történet eleje: láttam magam kék hosszú ruhában fiatal nőként. Lankás, zöldellő táj, egy korsóval vizet merítettem egy bővizű patakból. Vera megszólalt és hajszálpontosan elmondta amit én láttam. a kék ruha díszes szegélyétől kezdve a hajamban viselt szalag színéig minden egyezett. Ezután változott a forgatókönyv: Vera egymás után váltakozó képsorokban végig látta életeim sorát, ha nem is mindegyik inkarnációt. Először alig ősember-korunk utáni időben, egy erdőben látott, tűz körül rituális táncot jártunk, én voltam a sámán-asszony. Következő kép: első világháború, csatamező. A tűzvonalban dolgozom mint nővér, a sebesült katonákat juttatom hátrébb, kötözöm a sebeiket, csillapítom a vérzést, itatom őket. Egy kósza golyó eltalál a hasam bal oldalán, hátravisznek, de már nem tudnak rajtam segíteni. Elgondolkodtató, hogy ahol a golyó eltalált, ott ebben az életemben problémák jelentkeztek. Karbantartom a helyzetet, de állandó odafigyelés szükséges.
Felvillan még két élet, ahol szintén a gyógyításban szorgoskodom, és jön egy kép a jövőből: valamelyik következő életemben egy őserdőben lát Vera, ahol én vagyok a Gyógyító, mindenkin segítek. Itt feltűnik ő is, szintén segítségért jön.
A dologban az a remek, hogy én , ha lehet, legközelebb valami dzsungelben szeretnék orvos lenni. Igaz fehér emberként képzeltem el magam, Vera pedig azt mondja, barna bőrű, helyi lakos nő vagyok. Nem baj, csak őserdő legyen és gyógyíthassak 😊
Ezekben az esetekben furcsa dolgokról szereztem tapasztalatot, de nagyszerű kirándulások voltak a misztikum térképén a fehér foltos, ismeretlen területekre. Lelkes felfedezőként töretlen kíváncsisággal és tudásvággyal kutatom az Ismeretlen Világ titkait, imádom a meglepetéseket, váratlan helyzeteket, kalandokat. Akinek kedve van, tartson velem.
