Hetedik éve csinálok Utaztatásokat, mégis a mai napig sokszor meghökkenek milyen „átfedések” azonosságok vannak egymástól teljesen független emberek történetei között. A mostani utazás hősnője (nevezzük Lénának) ugyanúgy az ősemberkorba „pottyant” mint az „Időszámításunk előtt 400 000 évvel” írásom Nórája. És ugyanúgy cro-magnoni volt a neandervölgyiek között…
Léna bájos fiatalasszony, évek óta kapcsolatban vagyok vele és a családjával, nagyszerű férjével és csodálatos gyermekeivel. Kötődésünk baráti, spirituális, biztos hogy nem csak ebben az életben kezdődő 😊 Ő is, párja is jártak már nálam utaztatáson, és most ismét ezért kerestek fel. Legkisebb gyermekük hamarabb döntött a megszületés mellett, mint a 9 hónap, és nevelése sokszor emberfeletti kitartást, erőt, szeretetet kíván a szülőktől. Ők, magas tudatossági szintjükön, elfogadják hogy az élet a kicsi által tanítani akar nekik valamit, de felmerül a kérdés: mit? Miért kapta a csöppség is, ők is ezt a nehéz feladatot?
Léna hamar átlép a tudat másik szintjére. Útban az előző inkarnációja felé, csodálatosan szép üveget lát, melyben alul arany, felette kék tartalom van, és mintha egy zászlórúdon állna ez az üveg. Kérdezem, mi van benne? – Energia- feleli Léna. Ez az energia egy univerzális ajándék, mellyel segítik az utazását. (Eddig még egy vendégem sem kapott ilyen segítséget az Égiektől).
Megérkezve előző inkarnációjába, Léna egy barlangban találja magát. Kérem, nézzen le a lábára, milyen cipő van rajta? – Semmilyen – mondja. -Mezítláb vagyok.- Milyen a nadrágod? – Nincs nadrágom. Csak valami állatbőr takar. – Milyen a hajad? – Barna…bozontos. – Hány éves vagy? – Tizennégy. Ősember vagyok. – Fiú vagy vagy lány? – Fiú.
A barlangból kilépve csodálatosan szép tájat lát. Nem őserdő, inkább lankás, füves táj, elszórtan fákkal. Nem messze egy hatalmas vízesés, olyan hívogató a friss víz, szeretne beleugrani, de nem mer. – Egyedül vagy? – kérdem. – Igen, de ez jó!
Kérem, forgassuk vissza az idő kerekét, lássa magát öt évesen.
Ősembercsapatot látunk. Nagyon szőrösek, nagylábúak, homlokuk alacsony, termetük zömök. Nagy tűz körül mozognak. – Látod az anyukádat? – Igen….- Milyennek látod? – Nagy lógó mellei vannak…- Szeret téged? – Némi szünet után Léna sírni kezd. – Nem… olyan érzéketlen…nem érdeklem… – Apukád hol van? – Megint szünet, majd: – nincs itt…vadászni van…kevés a férfi, inkább nők, gyerekek…- És milyen az apukád? Lásd magad előtt! – ….nagyon szőrös…büdös…bozontos….- És ő szeret téged? – tétován: igen…de ő csak néha van velünk… – testvéred van? – Igen … egy kishúgom…még csak négykézláb megy, kicsi…
Ekkor Léna nagyon sírni kezd. – A kishúgom…beleesett a tűzbe…megégett…elégett….
A gyereket nem mentik meg a felnőttek, nem foglalkoznak vele, ő nem tud segíteni, későn ér oda. – Anyukádat megrázta a dolog? Sír? – Nem…csak ül és piszkálja a hamut…
A fiú szenved, nagyon szerette a húgát, többnyire ő vigyázott rá, az anyjuk közömbös a gyerekei iránt. – Neked kellett akkor vigyázni rá? – Nem…bár nekem kellett volna, akkor nem történt volna meg…de valami mást kellett csinálnom… – Léna gyötrődik, süt róla a fájdalom.
A fiú magához veszi kishúga egy csontocskáját, felfűzi egy bőrszíjra, élete végéig magával hordja.
Lásd magad 6 évesen! – Eltévedtem…egyedül vagyok….bogarakat eszem. Itt egy kő…erre karcolok valamit egy másik kővel. – Mit rajzolsz? – Mintha egy pálcikaember lenne…
A fiúcska visszatalál a csapathoz, együtt vándorol velük, de nem érzi jól magát köztük. Úgy érzi, mintha nem tartozna közéjük, „olyan buták” mondja. Kinézetre, termetre is elüt tőlük: magasabb, karcsúbb, kevésbé szőrös.
14 évesen otthagyja őket, egyedül vándorol. – Mit keresel? – Nem tudom… valami mást. Nehéz a hátamon a csomag… szerszámok vannak benne. Én csináltam. Valamivel összekötöttem…
Vándorlása közben baleset éri: belelép valamibe ami felsebzi a lábát. A seb elfertőződik, seblázat kap. Fekszik a földön, szája teljesen kiszárad, teste forró. Haldoklik.
Mi az utolsó gondolatod halálod előtt?
– Húgocskám, megyek hozzád. – Ha visszatekintesz, mi volt az életed legnagyobb sikere? – Hogy ott tudtam hagyni őket. – És mi volt a legnagyobb kudarcod? – Hogy hagytam beleesni a tűzbe…hogy nem tudtam vigyázni rá.
Bekövetkezik a magányos halál. Az utolsó pillanatban is fogja testvérkéje csontocskáját. – Lásd megad egy órával halálod után! – Ott ülök a testem mellett…látom a testemet… Nagyon vicces! – Mi vicces? – kérdezem meghökkenve. Léna kuncogva:- Hogy alig indultam el és már meg is haltam…
-Most lásd magad egy héttel halálod után! – Emberek között vagyok…mindenféle emberek…modernek is…de nem látnak engem…nem hallanak…meg akarom érinteni őket, de nem tudom….
-Lásd magad három hét múlva! – ….valami nagyon fényes nagy teremben vagyok…- Keresd meg a szellemi segítőidet! – ….Látom…hosszú fehér haja van…hosszú fehér ruhája….- Oda tudsz menni hozzá? – Nem…félek tőle. Itt egy másik is….arany fürtös haja van. Hozzá sem akarok…továbbmegyek a nagy teremben…egy könyvtárba jutok. Nagy könyvtár. Ott ül az asztalnál valaki…nagyon idős. Szakállas, kedves. – Oda tudsz menni? – Igen. – Tedd fel neki a kérdésedet! – Miért kell ennyit szenvednünk a baba születése óta? Mit kell megtanulnunk? – Hallgasd meg a választ!
-Hogy meg kell tanulnom kiállni önmagamért…Majd némi hallgatás után: – De most már jó lesz!
-Rendben. Nézz körül a könyvárban! El szeretnél hozni valamit? – Igen. Egy könyvet. Arany kötése van.- Nézd meg mi a címe! – Nem tudom…- Olvasd el! – Valami..v betűvel kezdődik…végzet….végzetek!
-Kérdezd meg, elhozhatod-e? – Igen…azt mondja igen. – Búcsúzz el és gyere ki a könyvtárból.
Léna elindul a visszafelé vezető úton. Itt megtalálja az üveget amit ideúton látott, de most már üres. Felhasználta a benne lévő energiát az utazásra.
Rövid meditációval visszatérünk a jelenbe, a szobába. Léna nagyon a hatása alatt van az átélteknek. A feladat, amit abból a létből ebbe az életbe hozott: bebizonyítani magának, hogy képes egy kisgyerekre vigyázni, őrködni az élete felett, felelősséget vállalni érte, kiállni érte és magáért. Évezredeken átívelő lelkifurdalást és bűntudatot hozott, úgy érezte hibás mert meghalt egy szeretett kisgyerek. Mert nem volt ott mikor kellett volna. Tudjuk, hogy nem neki kellett volna vigyázni, hanem az anyának, de az anya nem vigyázott, így ő tudat alatt átvette a felelősséget. Most kicsije születése óta minden pillanatban ott van, vigyáz rá, életben tartja.
A könyvre persze rögtön rákerestünk, és meg is találtuk. Végzetek-összekapcsolt sorsok, különböző végzetek. „Őseink fájdalmának felismerése, a család elutasított tagjainak elismerése, elfogadása, láthatóvá tétele szabadságunk kulcsa”.
Ennél egyértelműbb üzenet lehet?
És az ősember-lét… Nóra történetéből idemásolom azt ami pontosan ideillik:
„A neandervölgyi ősemberek kb. 400 000-40 000 évvel ezelőtt éltek főleg Európában és Nyugat-Ázsiában. Nekik volt alacsonyabb termetük, nagy fejük alacsony homlokkal, kiugró szemöldökívvel, lapos orral. Kisebb csoportokban vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak.
Egy ideig párhuzamosan éltek a korai Homo Sapienssel, köztük a cro-magnoniakkal. Utóbbiak jóval fejlettebbek voltak, finoman kidolgozott kő-és csonteszközöket, ékszereket készítettek, művészetük, fejlettebb gondolkodásuk volt. Genetikai kutatások bizonyítják, hogy keveredtek is, a mai ember genomjában 1-4 % neandervölgyi eredetű DNS található. A cro-magnoniak nagyobb részben kiszorították a neandervölgyieket, kisebb részben beolvadtak velük. A neandervölgyiek kihaltak kb. 40 000 éve, a cro-magnoniak viszont a mai emberek elődei (Homo sapiens).”
Tehát nagy valószínűséggel Léna is, Nóra is neandervölgyiek közé keveredett cro-magnoni felmenőkkel rendelkeztek, ezért érezték magukat másnak, különbnek, ezért akartak elszakadni, többet, jobbat megélni. Léna is megkapta a választ, és az ígéretet is: „Most már jó lesz”. Sok empátiával és szeretettel követem sorsuk alakulását, és biztos vagyok benne, hogy most már jó lesz.
