Szerző: Varga Éva | máj 18, 2025 | reinkarnáció, Varga Éva
Andrea bájos, pozitív kisugárzású fiatal nő, két fiú anyukája. Édesanyja már volt nálam utaztatáson, az ő élményei is segítették hogy most ő is itt van, és izgalommal vegyes kíváncsisággal vág bele a kalandba.
Meditációs utunk végén csak azt érzékeli, hogy egy fehér, üres térben van. – Érzem, hogy megérkeztem valahová, de itt csak a semmi van, nagyon fehér, nagyon üres….-Tapogasd meg a talajt! Milyen? Kis idő múlva: – Földet érzek, de az is fehér…- Rendben, indulj el, csak menj előre…most állj meg és nézz vissza! Mit látsz? – Mintha felhőben lennék….- Jó, most megint nézz előre! Mit látsz? – Most már látok egy erdőt…Szép zöld a táj…- Milyen ruhában vagy? – Barna tornacipő, kockás ing, nadrág…nincs is nekem ilyen…mintha fiú lennék…de nem…én vagyok, olyan mint most…-Rendben, menj tovább az úton…- Beérek a fák közé, megyek az erdőben…most kiérek, távolabb egy ház látszik. Kis faház, rozoga, inkább kunyhó. Itt lakom. – Kivel laksz itt? -Anyukámmal…- Testvéred van? Nincs. Csak ketten lakunk. És most lovakat látok…- Ha kinézel a házból? – Nem…rajta ülök az egyiken…kislány vagyok. Elvisznek .- Hány éves vagy? – Kilenc. Két férfi vezeti a lovakat. Elvisznek. Nem rosszak, nem bántanak, csak elvisznek. Az egyik borostás…nem, kis szakálla van. – Hova visznek? – Dolgozni. Egy nagy búzamezőt látok, itt dolgozunk. Sokan, mind egykorúak vagyunk. Csak lányok. A nagyobbak meg a fiúk máshol dolgoznak. A ház körül. – némi szünet után fájdalmasan: – Anyám eladott engem. A fizetésemet ő kapja. Egy szigorú csúnya mogorva idős nőnek dolgozunk.
-Mit esztek? – Valami fehér…rizs. Mindig csak rizs, egy kis tálkában, délután munka után. Durva formátlan ruhában vagyunk, mint a zsák…Egy hosszú faépületben alszunk mind, a földön. Meleg van, nagyon meleg…Itt van a szakállas, meg egy másik, fiatal. Vigyáznak ránk, hogy éjszaka el ne szökjünk. Félünk.
Hogy érzed magad? – Nincs más választás, csinálni kell…- Lásd magad egy hét múlva! – Fáj a kezem meg a lábam…meg a derekam, csak szedjük, vágjuk a kalászokat, végeláthatatlan a búzamező…Már nem vagyok jól, gyenge vagyok…reggel alig bírok megmozdulni…De azért összeszedem magam, kimegyek…a többiek után…de másnap már nem bírok…fekszem a földön a házban…a szakállas vizet hoz….a fiatalabb húst…lassan erőre kapok…megint tudok dolgozni a többiekkel…- Itt döbbenten, tanácstalanul: – A testvérem….nekem nincs testvérem, a fiatalabb a testvérem, neki van testvére…
Ezt nem értem, a testvérszál teljesen összekuszálódik, de Andi olyan izgatottan magyarázza, hogy nem akarok mélyebben belemenni.
Most 16 éves vagyok…már bent vagyok a nagy házban, hatan vagyunk lányok, egyforma idősek.
-Mit csináltok? -Tanulunk. – Mit tanultok? -Mindent. Földrajzot, írni, sokat kell olvasni, ezt nagyon nem szeretjük. -Ki tanít? – Az öregasszony. Olyan dölyfös, főúri, arisztokrata…- Andi fintorog, utálat tükröződik az arcán – mindig fekete ruhában van. Fehér haja kontyban. Mi lányok kinevetjük a háta mögött. Egy nagy könyvtárszobában tanulunk, sok könyv van körben a polcokon. A házat takarítani is nekünk kell, de más főz. Mind egyforma ruhában vagyunk, a ruha ujja buggyos, a szoknyarésze rakott, a szoknyát vállpánt tartja. Fehér a harisnyánk.
Egy nap rózsaszínű selyemruhába öltöztet, olyan báliba. Nem érzem jól magam benne. Minek ez a ruha? Lovas szekérre ülünk, és elmegyünk egy távolabbi kastélyba, ahol bál van.
Rövid töprengés után: – Itt megint eladnak! Eladnak egy férfinek aki sokat fizet értem. Alkudoznak. – Milyen a férfi? – Döbbenten: Ez az én mostani férjem! Tulajdonképpen jóképű…de én nem akarom… nem így…egyenruhában van. Katona. Ahogy beszélgetnek, megértem, hogy már régen kinézett magának, ott a háznál. Engem senki nem kérdez. Lehet még tetszene is, de nem így…
Együtt élünk…- Hol? – Nagyon nagy ház, kastély…díszes…távol van mindentől. Nem vagyok boldog. A férfi nem tudja hogy kell hozzám szólni, nem tud szeretni…nem tudja hogy kell…nem akarok megfoganni, gyakran elutasítom…nem engedem közel…már ő sem akar gyereket.
Elmegy…lovon. Hónapokig nem jön haza. Egyszer meglátogat valaki…örülök…nagyon jó hogy jött…a testvérem….? Szerelmes vagyok bele….? Nagyon örülök hogy itt van…A búzamezőről…?
Andrea teljesen össze van zavarodva, én sem értem. Az egész utazás alatt egyedül itt örül valaminek.
– Aztán elmegy…soha többé nem jön. A férjem…hazajön. Eltávolodtunk egymástól, alig beszélgetünk. Időnként elmegy hosszú időre, valahová a tengeren. Ilyenkor nagyon egyedül vagyok, nem járok sehova.
Telnek az évek, lassan öregszenek. Időnként kiülnek a házuk teraszára, a férje teát iszik, a semmibe néz, ő olvas. Sokat olvas, sok könyve van. – Most hálás vagyok az öregasszonynak hogy megtanított olvasni…
– Lásd magad halálod előtt egy órával! – Öreg vagyok…nagyon öreg. A hasam fáj csak, más nem. Valaki ül mellettem…egy lány. Hosszú fekete haja van.
– Ki ez a lány..? – Nem tudom. Az unokám…? Az nem lehet. -Akkor ki? – Nem tudom…-hirtelen döbbent kiáltás:- A férjem unokája! Az előző feleségétől. Volt neki előző családja. – Nem tudtál róla? -Nem. Ezért tűnt el hónapokra. Náluk volt. De akkor én miért kellettem? Nem értem. Minek…?
Rövid töprengés után: -Már nem él. Meghalt jó pár éve, öreg volt, ősz volt a haja. Halála előtt bevallotta a másik családját. Akkor már minek? gyötrődve: minek?? Mikor meghalt, megkerestem a másik családját, felkutattam hol laknak, hajóra szálltam, hosszú volt az út. Látni akartam őket. Nem örültek nekem. Mondtam, nem akarok semmit tőlük, csak látni akartam őket. Volt ott egy kisebb fiú meg egy nagyobb lány, olyan tíz éves. Ő örült nekem. Amikor már itthon voltam, leveleztünk, megkedveltük egymást. Írtam mikor közeledett a halálom. Eljött.
Andrea hirtelen felkiált: Ákos! Ez a lány Ákos, a nagyobbik fiam!
Most már jönnek, peregnek a felismerések: – Aki eljött meglátogatni mikor a férjem távol volt, az a fiatalabbik fiú az öregasszonynál, aki vigyázott ránk mikor dolgoztunk. Titkon szerelmes voltam bele, és igen…ő is belém. Húst hozott mikor beteg voltam. Miatta gyógyultam meg. Nem volt köztünk semmi, se akkor, se később. Asszony koromban eljött, talán hogy lássa, jól vagyok-e. Hogy örültem neki! Boldog voltam. De nem jött többet… Ez a fiú a mostani fiútestvérem. A fiatal lány pedig, aki eljött halálom idején, a mostani nagyobbik fiam. A férjem akkor is a férjem volt. Akkor is, most is egyenruhás. Akkor is, most is tanulja hogyan kell velem bánni, beszélni. Ebben nagyon sokat fejlődött, sokkal jobb a kapcsolatunk.
-Miért adott el az anyám? Szegények voltunk, de nem haltunk volna éhen. Megoldottam volna, tudom. Ezután mindig haragudtam rá. Az öregasszonynál…rabszolgák voltunk. Sok gyerekrabszolga. Pár csinosabb, értelmesebb lányt nagyobb korában megtanított viselkedni, írni, olvasni, hogy jobb áron keljünk el a piacon, a kevésbé szerencsésekkel ki tudja mi lett…
A meditációnk végén a lélek tétovázott egy ideig, melyik előző életet mutassa meg, időzött az „üres, tejfehér, néma” térben, elindult egy kockás inges, tornacipős fiú élete felé, rájött mégsem ezt, visszalépett a jelenkori önmagához, aztán lassan „beletalált” abba az inkarnációba amit látnunk kellett. Innen már magabiztosan mutatta az akkori életutat. Gyakori, hogy a lélek „válogat” egy kis ideig, néha percek kellenek mire eldönti mit szeretne megmutatni.
Andrea sorra ismeri fel az összefüggéseket a látott előző élete és a mostani között, sok olyan személyes hogy nincs itt helye ezek leírásának. Értelmet nyert számos olyan érzés, vonatkozás ami eddig érthetetlen volt, de most a helyére került.
Mindkettőnk számára nagy élmény volt.
Szerző: Varga Éva | aug 9, 2024 | reinkarnáció
Leila kávézójának története. Kedves kolleganőm, akivel már több mint 10 éve ápolunk baráti-szövetségesi viszonyt, úgy döntött eljön hozzám utaztatásra. Már találkoztunk vele „A megtalált gyermek” történetben. Nevezzük őt Verának, mivel neki kivételesen valóban ez a neve😊
Jól ismerjük egymás életét, és mivel neki is nagy gyakorlata van az utaztatásban, ez az alkalom valódi „csemegének” tűnik, izgatott várakozással nézünk elé mind a ketten.
A szokásos bevezető meditáció után fénysebességgel elindulunk a reinkarnáció felé vezető úton. Vera érzi a zuhanást, nagyon kellemetlen élményként éli meg, szédül, nem akar ott lenni. „Becsapódik” egy lágy közegbe, majd érzi magát magzatként az anyaméhben. Lassan megnyugszik, belehelyezkedik az új testbe. „Ez már jó”….suttogja. Látja magát, „nagy a fejem” mondja. Szépen fejlődik, majd mikor eljön az ideje kislányként kiszületik a világra. Két apáca segédkezik a szülésnél.
Szerető családba érkezik. Házuk kőből és fagerendákból épült egy hegyi tájon, a falu többi háza távolabb áll, házukhoz közel az erdő. Svédországban vagyunk, a déli részen, az 1800-as években valamikor.
Édesapja vadászni jár, a kislány úgy éli meg ritkán van otthon. Szép, szakállas, erős ember. Mikor hazaérkezik, ölbe kapja, magasra emeli, megforgatja kislányát, aki visong örömében.
A kicsi lány 3 éves, amikor rablók törnek a családra. Vera látja, hogy fehér kis hálópendelyben áll a ház füstölgő romjai között, szülei bent vannak, halottak. A pici lány hangosan sír, és sír a nagy Vera is, ahogy eggyé válik akkori önmagával.
Hamarosan apácák jönnek érte, és elviszik a kolostorba. Ott nevelkedik több árva gyerekkel együtt. Jó ott, gondoskodnak róla, tanítják, játszhat a többi gyerekkel. Kérdésemre, hogy nevezik őt ott, azt mondja: Leila. Kicsit csodálkozom, ez nem tipikus skandináv név. Mikor eléri a 18 évet, mennie kell. A kolostor a felnőtt gyerekeket a szárnyukra bocsátja, innen maguknak kell gondoskodniuk magukról. Vera sír, nem akar menni. „De hát én mindig jó gyerek voltam” szipogja „miért kell mégis mennem? Miért nem vagyok nekik elég jó?”
Hiába, el kell indulnia. Szívében bánattal és nehezteléssel, oldalán egy tarisznyával (ennivaló és némi pénz van benne) elindul az úton, ami a faluba visz.
A faluban egy fogadóba vezet az útja. A fogadós, 40 éves, szakállas, erős testalkatú férfi megkérdezi: „A kolostorból jöttél?” Az igenlő válaszra enni ad neki, és felajánlja, hogy dolgozhat a fogadóban. Kevés pénzt tud adni, de szobát és ellátást kap. Vera elfogadja, bár aggódik, hogy még sose dolgozott, hogy fog megfelelni. A szobája kicsi, szegényes. Ahogy a fogadóst megpillantja, meglepve mondja: Ismerem őt. Ez Zoli. (Zoli a mostani férje).
Gyorsan beletanul a munkába, ügyes serény. A fogadós és őközötte szerelem szövődik, a két magányos lélek egymásra talál. Egy év múlva már együtt laknak a nagy szobában, Verának szépen gömbölyödik a hasa. Örömmel várják a gyermeket. A szülésnél az apácák segédkeznek, az apa kint izgul az ajtó előtt. Megszületik a kislány, bebugyolálják, behívják az apát. Tökéletes a boldogság. Vera átszellemül, azt suttogja: Ezt a percet szeretném megőrizni sokáig…
Talán 2 éves lehet a kislánya, mikor rablók törnek a fogadóra, a fogadóst megölik, Verának és kislányának sikerül elbújni egy kis zugba. Nagyon össze kell kuporodni, de a rettegés mellett új érzés kel Verában: erőt érez magában szembeszállni mindenkivel ha kell, megvédeni a gyermekét.
A rablók kifosztják a házat, elviszik az ennivalót. Az egész falut végigdúlják, romokat és kétségbeesést hagyva maguk után. Vera elbúcsúzik halott férjétől, a szétdúlt, véráztatta fogadótól, némi maradék ételt összeszed, és ismét elindulnak az úton. Innen menni kell, itt nem maradhat.
Az út Stocholmba vezet. Szorosan egymás mellé épült házakat lát, macskaköves teret, a téren árusok kínálgatják a portékáikat, lovasszekerek haladnak át a téren. Az emberek jólöltözöttek, az asszonyok hosszú ruhákban, kalapban „Teljesen más, mint a falu”. Vera a kislánnyal kóborol, nincs hova menni, az utcán töltik az éjszakát. Másnap reggel megszólítja őket egy kalapos hölgy, és beinvitálja őket a házába. A ház nagy, gazdag, pazar berendezésű. „Itt láttam életemben először szőnyeget” suttogja Vera. A hölgy egyedül él, vagyonos. Elmondja, hogy már tegnap is figyelte őket. Enni ad nekik, fürödhetnek, új ruhákat kapnak. Biztatja Verát maradjanak nála, majd ő kerít munkát neki.
Eltelik egy hónap, és még mindig nincs munka. a „kalapos hölgy” -et Vera úgy jellemzi: kicsit bolond. Nem akarja hogy Verának munkája legyen, mert így teljesen ki vannak szolgáltatva neki. Erőszakos, úrhatnám személyiség, rá akarja nyomni az akaratát vendégeire. Élvezi hogy nincs egyedül, nem unatkozik, és valaki felett hatalmat gyakorolhat. Teljes behódolást, hálát vár.
Vera egy hónapig bírja, menni akar, de a hölgy nem akarja engedni. Nagy veszekedésbe torkollik a vita, Vera faképnél hagyja zsarnokát, és újra nekivág gyermekével a bizonytalannak.
Útjuk egy kávézóba vezet, ahol szokatlan módon könyvek vannak a polcokon. Vera megkérdezi a tulajdonost, lenne-e itt munka számára. A tulaj felfogadja, kis szobát kapnak a kávézó feletti lakásban. Vera itt találja meg azt a munkát, ami neki való. Újabbnál újabb ötleteket valósít meg. A kávéház szédületes ütemben fejlődik, egyre többen látogatják. A tulajdonos rátestálja a kávézót, látja a legjobb kezekben hagyja.
Pár év elteltével Vera új, nagyobb üzletet nyit, ahol már nem csak kávét, hanem teát is felszolgálnak. A világ minden tájáról szerzi be a hozzávalókat, igazi különlegességeket kínál. A falakon polcok futnak körbe, sok érdekes könyv, olvasnivaló várja a betérőket. Előkelő, gazdag emberek járnak ide. Már Vera is „kalapos hölgy”, szép ruhákban jár, szerteágazó kapcsolatai vannak üzleti téren. A férfiak nem érdeklik, lányát egy távolabbi helyen felsőoktatási intézménybe járatja.
Negyven évesen beérkezett, jómódú üzletasszony, boldog és elégedett, imádja a munkáját. Különlegeset alkotott.
Ötven évesen már beteg, tbc támadta meg a tüdejét. Évek óta érzett nyomást a mellkasában, lassan fejlődött ki a betegség, ami már ágyhoz köti. Lánya messze tanul, nem tud jönni, de ezt nem is bánja, féltené gyermekét. Életével megelégedve, békével a szívében hal meg.
Mikor visszatérünk az utazásból és átbeszéljük a tapasztalt élményeket, Vera megerősíti, hogy a fogadós, lánya édesapja a mostani férje. Rögtön felismerte a szeméről.
Az alapvető párhuzamok rögtön kirajzolódnak: Vera meghatározó személyiségjegye a mindig, minden körülmények között önállóságra törekvés, az általa elfogadhatatlan dolgok kompromisszumok nélküli elutasítása. Előző utazása alakalmával a középkorban fiatalon magára maradt gyermekével, de nem fogadta el az akkori szabályt, hogy menjen nőül egy akár többgyerekes idősebb emberhez, aki megélhetést biztosít a teljes önfeladásért cserébe. Most, a 18. században sem fogadta el az idősebb „kalapos hölgy” felajánlását, aki szintén biztos megélhetést kínált neki és gyermekének szintén a teljes önfeladásért cserébe. Ebben az életében is hátrahagyta biztos, jó egzisztenciát jelentő állami hivatalát, ahol már teljes önfeladást kívántak, és nekivágott az ismeretlen útnak, ahol megvalósíthatja önmagát. Az életutak során egyre magasabb szinten, egyre tudatosabban halad karmikus feladatai megoldásában, egyre biztosabb önmagában.
Miután Vera hazament, természetesen rákerestünk akkori élete színhelyére. Megtaláljuk a svéd Óvárosban, (Gamla Stan) ami Stocholm legkorábbi településrészeként Európa egyik legnagyobb és legjobb állapotban megőrzött történelmi skanzenje, a Leila’s Cafe (Leila Kávézója) nevű kávéző- és teázó helyet (ma már nem üzemel, de a skanzen részeként megtartották eredeti állapotában). A utcák macskakövesek, a házak szorosan egymás mellett állnak, magasak . Ahogy a képeket nézegetjük, Vera döbbenten mondja:: „Atyaég, ez teljesen olyan, tuti ez volt az a hely, minden olyan”. Érdekes párhuzam még, hogy az akkori-mostani férje, Zoli, megszállotja a skandiváv típusú épületi kiegészítő elemeknek, saját kézzel alkot szebbnél szebb fa dekorációkat otthonuk díszítésére.
Gyakran megtörténik, hogy az utazások során bejárt tájakat, városokat, embereket megtaláljuk az internet segítségével (Google a barátunk 😊 ) Itt és most rátalálni a 18. századi Leila kávézójára mégis döbbenetes élmény volt. És mi már tudjuk a kávézó-teázó igaz történetét is….
