Szerző: Varga Éva | okt 25, 2025 | Egyéb
Vendégem 62 éves, fiatalos, szuggesztív egyéniség, a nőiség ősi erejével, valami mélyről jövő megingathatatlansággal. Pedig nagy viharok dúltak az életében, és elmondása szerint még ma sem tudja mi az igazi feladata. Párjával biztos egzisztenciát építettek ki, de úgy érzi, ez csak a felszín. Az igazi valóság valahol máshol van. „Nincs meg a belső vezetővel a kapcsolat” mondja.
Egész életében ezt kereste. Többször volt Indiában, az Egység Egyeteme kurzuson, ahol mélyreható spirituális élményei voltak. Azt mondja, soha nem képzelte hogy van a boldogságnak olyan foka, mint amit ott átélt.
Szinte hihetetlen, de 11 hónapra született, akkor is nehezen. Nem akart jönni, szó szerint kinyomták az orvosok. 3 élő gyermeke van és négy, akik nem születhettek meg.
Volt daganatos (emlőrák), pajzsmirigybeteg, és úgy érzi, olyan, mintha kiáltana az emberekhez, de nem hallanák meg.
Beszámol arról, többször újraélesztették, de volt spontán testelhagyásos élménye is.
Ilyen előzmények után izgatottan vártam milyen utazásban lesz részünk. Vendégem, nevezzük Glóriának, otthonosan megérkezik a módosult tudatállapotba.
-Templomban vagyok…nagy, magas, aranyfényű oszlopok…nagyon magasak, a templom nagyon nagy. – Hány éves vagy? – 14…- Fiú vagy lány? – Fiú… – Glória részletesen leírja, hogy néz ki a fiú, milyen a ruhája. – Imádkozom…a földre borulva. Nagyon félek….nagyon nagy veszély jön az országra. El akarják pusztítani. Nagyon kérem az Isteneket hogy ez ne történjen meg…. – Ki vagy te? – Én vagyok a fáraó fia…Felállok, kimegyek a templom elé. – Mit látsz? – Sivatag…amerre a szem ellát. És ekkor…egy tűzgömb keletkezik…egyre nagyobb…és minden megváltozik.
Glória egész testében remegni kezd, rázkódik. Egyre fokozódó izgatottsággal magyarázza, hogy valami megmagyarázhatatlan történik, elektromossággal telik meg a levegő, torzul a tér. Pontosan ugyanazt az állapotot írja le, mint amit én tapasztaltam egy régi estén, mikor Verával (tanítványom-barátnőm) reikiztünk és hihetetlen magasra emeltük a saját és a körülöttünk levő tér rezgésszintjét. Ezt a fantasztikus élményt, a tér-idő-dimenziótorzulást már megírtam egy régebbi a Reinkarnációs utazásokban. Leírhatatlan élmény, más lesz a tér, a levegő szerkezete, mintha kitágulna minden, megváltozik a tárgyak körvonala, másképp terjed a hang. Mintha ki is üresedne vagy felhígulna minden. Ezt az egyszer megtapasztalt élményemet mesélte most Glória, mint a fáraók korában élt fiú érzékelését. Ott is nagyon magasra emelkedett a rezgésszint és ez létrehozta ezt a furcsa állapotot. De ott még „földöntúlibb” dolgok következtek:
-Megjelenik valaki…Jézus… – itt meghökkenek, Jézus tudvalevőleg nem az időszámításunk előtti korban élt, de Glória folytatja, egyre nagyobb extázisban: – Most Jézusként látom, de ő az a lélek, aki hol Jézus, hol Buddha, hol Brahmá…minden korban azt az alakot veszi fel, amivel az emberekhez szólni tud…ő minden próféta, hatalmas energia…
Glória teljesen átadja magát az eseményeknek, szívvel-lélekkel benne van a történetben. Remegése megszűnik, de ő maga nincs itt, minden porcikája ott létezik, Egyiptomban.
-Megszűnik a veszély? – kérdezem. – Igen. Glória megnyugszik, hosszabb csend, szemmel láthatólag történik valami. Nem akarom megzavarni, várok.
Mikor újra megszólal, már egy másik életben vagyunk. Még mindig Egyiptom, de vendégem most 28 éves nő. Egy dráma közepébe csöppenünk: a gyermekét fel kell áldoznia az Isteneknek. A gyermekáldozatok gyakoriak voltak az ókori kultúrákban, az akkori emberek így akarták biztosítani az istenek jóindulatát. Jómódú családok elsőszülött fiúgyermekei voltak kedvesek az Isteneknek. Tuniszban nemrég tártak fel egy gyermektemetőt, mellette az áldozati barlangot, ahol a szertartást végezték.
Glória ismét teljesen átéli a borzalmakat, zokog, kiabál: – Nem…ne tegyétek fel oda…nem akarom, nem adom…milyen Isten az aki ilyet akar?! Ez nem Isten…Ne tegyétek fel oda…Milyen Isten ez?!
Hiába vergődik, tiltakozik, megtörténik a gyermekáldozat, a kis test máglyán hamvad el.
Miután visszatérünk jelen életünkbe, elmeséli, hogy miután gyermekét feláldozták, őt is megölték, mert káromolta az Istent. Csendesen teszi hozzá: pont 28 éves voltam amikor el kellett vetetnem a gyermekemet. Elmondhatatlan lelkifurdalásom volt emiatt. Félig kómában voltam a műtét alatt, azt hitték nem hallom amit beszélnek mellettem. Megalázóan beszéltek rólam, elítélték amit teszek. És ekkor…megjelent az ágyam végénél egy arany fénygömb. És a gömbben egy kicsi gyerek, olyan mint a Cupido-angyalkák, szép kis pufók kisfiú. És mosolygott rám. És ekkortól kezdve tudtam, hogy nem haragszik azért amit tettem vele. Vajon az a kisfiú Egyiptomban megbocsátott?
Amikor meditációnk alatt eljutunk a köztes létbe, Glória találkozik lelki segítőjével, aki megerősíti abban, hogy a mostani inkarnációjában a spirituális fejlődés a feladata, és az emberek tanítása, vezetése ezen az úton.
Rendkívül intenzív élmény volt mindkettőnknek. Glóriában egy dinamikus, útját kereső, csodákra nyitott embert ismertem meg. Biztos hogy sok-sok élet tanította már. Abban a reményben válunk el. hogy jelen életében sikerül tartós kapcsolatot teremtenie megtalált „belső vezetőjével” és ezáltal beteljesítenie küldetését. Én a magam részéről remélem, hogy még találkozunk ebben az életünkben 😊
Szerző: Varga Éva | okt 17, 2025 | Egyéb, reinkarnáció, Varga Éva
Hetedik éve csinálok Utaztatásokat, mégis a mai napig sokszor meghökkenek milyen „átfedések” azonosságok vannak egymástól teljesen független emberek történetei között. A mostani utazás hősnője (nevezzük Lénának) ugyanúgy az ősemberkorba „pottyant” mint az „Időszámításunk előtt 400 000 évvel” írásom Nórája. És ugyanúgy cro-magnoni volt a neandervölgyiek között…
Léna bájos fiatalasszony, évek óta kapcsolatban vagyok vele és a családjával, nagyszerű férjével és csodálatos gyermekeivel. Kötődésünk baráti, spirituális, biztos hogy nem csak ebben az életben kezdődő 😊 Ő is, párja is jártak már nálam utaztatáson, és most ismét ezért kerestek fel. Legkisebb gyermekük hamarabb döntött a megszületés mellett, mint a 9 hónap, és nevelése sokszor emberfeletti kitartást, erőt, szeretetet kíván a szülőktől. Ők, magas tudatossági szintjükön, elfogadják hogy az élet a kicsi által tanítani akar nekik valamit, de felmerül a kérdés: mit? Miért kapta a csöppség is, ők is ezt a nehéz feladatot?
Léna hamar átlép a tudat másik szintjére. Útban az előző inkarnációja felé, csodálatosan szép üveget lát, melyben alul arany, felette kék tartalom van, és mintha egy zászlórúdon állna ez az üveg. Kérdezem, mi van benne? – Energia- feleli Léna. Ez az energia egy univerzális ajándék, mellyel segítik az utazását. (Eddig még egy vendégem sem kapott ilyen segítséget az Égiektől).
Megérkezve előző inkarnációjába, Léna egy barlangban találja magát. Kérem, nézzen le a lábára, milyen cipő van rajta? – Semmilyen – mondja. -Mezítláb vagyok.- Milyen a nadrágod? – Nincs nadrágom. Csak valami állatbőr takar. – Milyen a hajad? – Barna…bozontos. – Hány éves vagy? – Tizennégy. Ősember vagyok. – Fiú vagy vagy lány? – Fiú.
A barlangból kilépve csodálatosan szép tájat lát. Nem őserdő, inkább lankás, füves táj, elszórtan fákkal. Nem messze egy hatalmas vízesés, olyan hívogató a friss víz, szeretne beleugrani, de nem mer. – Egyedül vagy? – kérdem. – Igen, de ez jó!
Kérem, forgassuk vissza az idő kerekét, lássa magát öt évesen.
Ősembercsapatot látunk. Nagyon szőrösek, nagylábúak, homlokuk alacsony, termetük zömök. Nagy tűz körül mozognak. – Látod az anyukádat? – Igen….- Milyennek látod? – Nagy lógó mellei vannak…- Szeret téged? – Némi szünet után Léna sírni kezd. – Nem… olyan érzéketlen…nem érdeklem… – Apukád hol van? – Megint szünet, majd: – nincs itt…vadászni van…kevés a férfi, inkább nők, gyerekek…- És milyen az apukád? Lásd magad előtt! – ….nagyon szőrös…büdös…bozontos….- És ő szeret téged? – tétován: igen…de ő csak néha van velünk… – testvéred van? – Igen … egy kishúgom…még csak négykézláb megy, kicsi…
Ekkor Léna nagyon sírni kezd. – A kishúgom…beleesett a tűzbe…megégett…elégett….
A gyereket nem mentik meg a felnőttek, nem foglalkoznak vele, ő nem tud segíteni, későn ér oda. – Anyukádat megrázta a dolog? Sír? – Nem…csak ül és piszkálja a hamut…
A fiú szenved, nagyon szerette a húgát, többnyire ő vigyázott rá, az anyjuk közömbös a gyerekei iránt. – Neked kellett akkor vigyázni rá? – Nem…bár nekem kellett volna, akkor nem történt volna meg…de valami mást kellett csinálnom… – Léna gyötrődik, süt róla a fájdalom.
A fiú magához veszi kishúga egy csontocskáját, felfűzi egy bőrszíjra, élete végéig magával hordja.
Lásd magad 6 évesen! – Eltévedtem…egyedül vagyok….bogarakat eszem. Itt egy kő…erre karcolok valamit egy másik kővel. – Mit rajzolsz? – Mintha egy pálcikaember lenne…
A fiúcska visszatalál a csapathoz, együtt vándorol velük, de nem érzi jól magát köztük. Úgy érzi, mintha nem tartozna közéjük, „olyan buták” mondja. Kinézetre, termetre is elüt tőlük: magasabb, karcsúbb, kevésbé szőrös.
14 évesen otthagyja őket, egyedül vándorol. – Mit keresel? – Nem tudom… valami mást. Nehéz a hátamon a csomag… szerszámok vannak benne. Én csináltam. Valamivel összekötöttem…
Vándorlása közben baleset éri: belelép valamibe ami felsebzi a lábát. A seb elfertőződik, seblázat kap. Fekszik a földön, szája teljesen kiszárad, teste forró. Haldoklik.
Mi az utolsó gondolatod halálod előtt?
– Húgocskám, megyek hozzád. – Ha visszatekintesz, mi volt az életed legnagyobb sikere? – Hogy ott tudtam hagyni őket. – És mi volt a legnagyobb kudarcod? – Hogy hagytam beleesni a tűzbe…hogy nem tudtam vigyázni rá.
Bekövetkezik a magányos halál. Az utolsó pillanatban is fogja testvérkéje csontocskáját. – Lásd megad egy órával halálod után! – Ott ülök a testem mellett…látom a testemet… Nagyon vicces! – Mi vicces? – kérdezem meghökkenve. Léna kuncogva:- Hogy alig indultam el és már meg is haltam…
-Most lásd magad egy héttel halálod után! – Emberek között vagyok…mindenféle emberek…modernek is…de nem látnak engem…nem hallanak…meg akarom érinteni őket, de nem tudom….
-Lásd magad három hét múlva! – ….valami nagyon fényes nagy teremben vagyok…- Keresd meg a szellemi segítőidet! – ….Látom…hosszú fehér haja van…hosszú fehér ruhája….- Oda tudsz menni hozzá? – Nem…félek tőle. Itt egy másik is….arany fürtös haja van. Hozzá sem akarok…továbbmegyek a nagy teremben…egy könyvtárba jutok. Nagy könyvtár. Ott ül az asztalnál valaki…nagyon idős. Szakállas, kedves. – Oda tudsz menni? – Igen. – Tedd fel neki a kérdésedet! – Miért kell ennyit szenvednünk a baba születése óta? Mit kell megtanulnunk? – Hallgasd meg a választ!
-Hogy meg kell tanulnom kiállni önmagamért…Majd némi hallgatás után: – De most már jó lesz!
-Rendben. Nézz körül a könyvárban! El szeretnél hozni valamit? – Igen. Egy könyvet. Arany kötése van.- Nézd meg mi a címe! – Nem tudom…- Olvasd el! – Valami..v betűvel kezdődik…végzet….végzetek!
-Kérdezd meg, elhozhatod-e? – Igen…azt mondja igen. – Búcsúzz el és gyere ki a könyvtárból.
Léna elindul a visszafelé vezető úton. Itt megtalálja az üveget amit ideúton látott, de most már üres. Felhasználta a benne lévő energiát az utazásra.
Rövid meditációval visszatérünk a jelenbe, a szobába. Léna nagyon a hatása alatt van az átélteknek. A feladat, amit abból a létből ebbe az életbe hozott: bebizonyítani magának, hogy képes egy kisgyerekre vigyázni, őrködni az élete felett, felelősséget vállalni érte, kiállni érte és magáért. Évezredeken átívelő lelkifurdalást és bűntudatot hozott, úgy érezte hibás mert meghalt egy szeretett kisgyerek. Mert nem volt ott mikor kellett volna. Tudjuk, hogy nem neki kellett volna vigyázni, hanem az anyának, de az anya nem vigyázott, így ő tudat alatt átvette a felelősséget. Most kicsije születése óta minden pillanatban ott van, vigyáz rá, életben tartja.
A könyvre persze rögtön rákerestünk, és meg is találtuk. Végzetek-összekapcsolt sorsok, különböző végzetek. „Őseink fájdalmának felismerése, a család elutasított tagjainak elismerése, elfogadása, láthatóvá tétele szabadságunk kulcsa”.
Ennél egyértelműbb üzenet lehet?
És az ősember-lét… Nóra történetéből idemásolom azt ami pontosan ideillik:
„A neandervölgyi ősemberek kb. 400 000-40 000 évvel ezelőtt éltek főleg Európában és Nyugat-Ázsiában. Nekik volt alacsonyabb termetük, nagy fejük alacsony homlokkal, kiugró szemöldökívvel, lapos orral. Kisebb csoportokban vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak.
Egy ideig párhuzamosan éltek a korai Homo Sapienssel, köztük a cro-magnoniakkal. Utóbbiak jóval fejlettebbek voltak, finoman kidolgozott kő-és csonteszközöket, ékszereket készítettek, művészetük, fejlettebb gondolkodásuk volt. Genetikai kutatások bizonyítják, hogy keveredtek is, a mai ember genomjában 1-4 % neandervölgyi eredetű DNS található. A cro-magnoniak nagyobb részben kiszorították a neandervölgyieket, kisebb részben beolvadtak velük. A neandervölgyiek kihaltak kb. 40 000 éve, a cro-magnoniak viszont a mai emberek elődei (Homo sapiens).”
Tehát nagy valószínűséggel Léna is, Nóra is neandervölgyiek közé keveredett cro-magnoni felmenőkkel rendelkeztek, ezért érezték magukat másnak, különbnek, ezért akartak elszakadni, többet, jobbat megélni. Léna is megkapta a választ, és az ígéretet is: „Most már jó lesz”. Sok empátiával és szeretettel követem sorsuk alakulását, és biztos vagyok benne, hogy most már jó lesz.
Szerző: Varga Éva | okt 12, 2025 | Egyéb, Reinkarnáció, Varga Éva
A reinkarnációs utazások akkor repítenek el minket múltba vagy jövőbe, ha a tudatalattink abban az időben szeretne megmutatni valamit, amit tudnunk kell mostani életünkhöz. Azonban a tudatalatti okos, és ha úgy dönt, máshol kell keresni elakadásaink okát, furfangos módokat választ megvilágosodásunkra.
Vendégem kedves fiatal hölgy, nevezzük Mártának. Izgatottan és kíváncsian érkezik, vajon melyik századba repíti el a titkok világa?
Hát nem pont ez történt…
Márta meditációs utunk végén lassan beletalál egy kislány testébe. A lányka mögött erdős-tisztásos terület, előtte, kicsit messzebb egy nagy ház. Közelebb merészkedik a házhoz, aminek, furcsa módon, hiányzik az oldalfala, így be lehet látni a szobába. Ott látja az édesapját, aki tesz-vesz, láthatóan nem tudja hogy a szoba fala átlátható (vagy nincs). A kislány oda szeretne rohanni hozzá, de magas fal nő elé, felül szögesdróttal. Szeretne átjutni, bárhogyan, felsértik a drótok, de nem tud átvergődni a falon. Kiabál, fel akarja hívni magára a figyelmet, de nem hallatszik el a hangja az apához. Besötétedik, a házban, a szobában világos van, a kislány kint a sötétben lassan minden reményét elveszti.
Eltűnik a kép, némi szünet után a kislány bent látja magát a házban. Már nagyobb lányka, majdnem felnőtt. Az apa nincs sehol, de az egyik szobában rátalál az édesanyjára, aki egy ágyon a falnak fordulva alszik. A lány odamegy hozzá, szólongatja, ébresztgeti. Az anya nyugodtan alszik tovább. A lány odafekszik mellé, hozzásimul a hátához, átöleli. Szeretné ha őt is átölelné az anyukája, de nem teszi, észre sem veszi a lánya kétségbeesett próbálkozását.
Egy utaztatásra ennyi fájdalom éppen elég, visszatérünk a jelen pillanatba.
Nem nehéz megfejteni Márta elakadásainak okát. Tudjuk mitől szenved a lélek. Nem a múlt századokban van a trauma, ennek az életnek a fájdalmait kell feldolgozni.
Ez még keményebb feladat.
Szerző: Varga Éva | szept 20, 2025 | Egyéb, reinkarnáció
Vendégem fiatal nő, nevezzük Nórának.
Elmondja, mindig keres valamit az életében, nem értik meg a körülötte élők. Ha segíteni szeretne, nem értik, félreértik.
Meditációs utunk végén különös világba csöppenünk. Őserdő, de valahogy más, mint amilyen a mai dzsungel. Nóra is furcsán érzi magát, nehezen „talál bele” akkori önmagába. Lassan kirajzolódik a kép: egy embert látunk, fiatal fiút, aki nem hasonlít a mai emberekre. Magas, karcsú, erős állkapcsú, és szőrösebb mint kortársaink. Ruha nincs rajta. Nem könnyű a felismerés: akkori inkarnációja egy ősember.
Egy barlangban lakik, egyedül. Nincs maradása, elindul a vadonban. – Keresek valamit… – Mit keresel? – Nem tudom…hajt valami. Mindenáron meg kell találnom valamit, meg kell értenem valamit….
A bolyongás hosszú, évek telnek el. Megkérem, menjünk vissza gyerekkorába. – Egy tisztáson vagyok…körülöttem az őserdő. Sűrű, áthatolhatatlan, félhomályos. A tisztáson emberek vannak…nők, férfiak, gyerekek. Nem olyanok mint az én fajtám. Kisebbek, zömökebbek, nagy csontúak. Nagyobb a koponyájuk mint a mieinknek, alacsonyabb a homlokuk…széles lapos orruk van. Én a tisztás szélén állok…nem megyek be közéjük. Nem oda tartozom. – Félsz tőlük? – Nem…nem bántanak. Nem törődnek velem. Lehetek velük…ehetek is amit ők. De nem az én törzsem.
Nóra elmondja, nem érzi jól magát köztük. Ő mást akar, többet akar tudni, többet akar érteni. Nem tudja hogy került oda, hol vannak a szülei. Nem emlékszik, biztos nagyon kicsi volt mikor a törzshöz került. Mikor már önállóan tud élelmet szerezni, elhagyja őket. Egy darabig a barlangban él, majd nekivág a világnak. Hajtja, űzi valami. Nem tudja mit keres, csak ezt hajtogatja: többet akarok tudni. Többet akarok érteni.
Egész évek múlva bekövetkező haláláig magányos vándor a végtelen őserdőben, a történelem előtti idők vad tájain.
Az utazás rövid, de rendkívül intenzív. Nóra részletes beszámolója alapján be tudjuk azonosítani a kort, és sejtjük mi történhetett.
A neandervölgyi ősemberek kb. 400 000-40 000 évvel ezelőtt éltek főleg Európában és Nyugat-Ázsiában. Nekik volt alacsonyabb termetük, nagy fejük alacsony homlokkal, kiugró szemöldökívvel, lapos orral. Kisebb csoportokban vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak.
Egy ideig párhuzamosan éltek a korai Homo Sapienssel, köztük a cro-magnoniakkal. Utóbbiak jóval fejlettebbek voltak, finoman kidolgozott kő-és csonteszközöket, ékszereket készítettek, művészetük, fejlettebb gondolkodásuk volt. Genetikai kutatások bizonyítják, hogy keveredtek is, a mai ember genomjában 1-4 % neandervölgyi eredetű DNS található. A cro-magnoniak nagyobb részben kiszorították a neandervölgyieket, kisebb részben beolvadtak velük. A neandervölgyiek kihaltak kb. 40 000 éve, a cro-magnoniak viszont a mai emberek elődei (Homo sapiens).
Vendégem ebből az időszakból kapott bepillantást, törzse találkozott a neandervölgyiekkel. Szülei valószínűleg korai Homo sapiensek voltak, jóval fejlettebb gondolkodással, tudással. Ki tudja, hogyan került a kicsi fiú a neandervölgyi törzsbe? Hova lettek a szülei? Egész életében tudta, hogy nem oda való, egész életében keresett valamit. Az övéit?
Nóra ebben az életében is folyton keresésben van, ha többet, jobbat akar, nem értik.
Átélt inkarnációja ismeretében ezen nem csodálkozunk. Sorsa ismétli önmagát…negyvenezer év távlatából is.
Szerző: Varga Éva | szept 5, 2025 | Egyéb
Utaztatásra érkezett látogatóm szép, negyvenes évei elején járó hölgy, kislánya 8 hónapos. Férjével négy évvel ezelőtt találtak egymásra. Férjét nevezzük Istvánnak.
Kérdése, amire választ szeretne kapni: Miért Istvántól született a gyermekem?
És: A lányom biztonságban érzi magát nálunk?
Az előző életbe vezető kapu nem akar kinyílni, a meditáció hosszúra nyúlik, a tudatalatti makacsul őrzi a titkát. Kerülő utakon eljutunk abba a tudatállapotba, ahol megtörténik az átlépés.
-Bokrokat látok…Homályosan…de már kezd tisztulni.. .-A bokrok között vagy? -Mögöttük…a földön kuporgok, a térdem fel van húzva, átkarolom…nagyon félek hogy észrevesznek… -Hány éves vagy? -Három vagy négy…nem, inkább négy vagy öt. Inkább öt. -Milyen cipő van rajtad? Nézd meg! -Kis barna bőrcipő…kantáros nadrág. -Mit látsz ha kikukucskálsz a bokorból? -Magasabban, egy dombon egy nagy fehér ház…gazdag ház. Nem palota, de olyasmi…magas. Egy tó is van… -Ott laksz? -Igen…nagyon szeretnék bemenni, de nem merek…nagyon félek hogy észrevesz.. -Ki? -Nem tudom…de be kell mennem. Muszáj.
Ida egész testében reszketni kezd, a karjai rázkódnak, arca elváltozik, lélegzete gyors, ziháló lesz. Kapkodó, elváltozott hangon sorolja az eseményeket.
-Muszáj bemennem…elindulok, gyorsan, gyorsan…közben körülnézek, mögém nézek lát-e valaki…kifulladok mire felérek… nagy nehéz az ajtó, bemegyek…gazdag ház…mindenütt nehéz függönyök, díszek, hímzések…velem szemben egy lépcső…hosszú, keskeny, meredek…fel kell mennem!
Ida egyre nagyobb izgalomba jön, egyfolytában reszket, kifullad, teljesen elborítja a rettegés.
-Fel kell mennem…felmegyek, gyorsan, gyorsan! Ez az én szobám. Hova bújjak? Itt egy ágy…bebújok alá…ott kuporgok… -Hallasz hangokat? -Nem… csend van…nincs senki… -Hol vannak? -Nem tudom… -Mit látsz onnan? – Jobbra látom az ajtót…nyitva hagytam, be kellene csukni…de úgyis megtalálnak, magas az ágy, meglátnak…De ki kell jönnöm. Meg kell nézni a kistestvéremet nincs e baja…Itt van ő is velem egy szobában…meg kell néznem a kiságyban…
Ida összeszedi a bátorságát, kibújik. Kinéz az ablakon. Nagyon magasan van, látja a kertet, a tavat, a kocsifeljárót, ahol lovas szekerek szoktak közlekedni. Most egy lélek sincs sehol. Odamegy a kiságyhoz. Ott alszik a kishúga, pár hónapos csecsemő. Díszes pólyában van, nagy rózsaszín szalagok. Óvatosan kiemeli a gyereket, és elindul vele lefelé a lépcsőn.
-Nem nehéz a kistestvéred? -Nem, csak…olyan a pólyája hogy egy része lelóg a földig…nagyon félek hogy elesek benne…és akkor lezuhanunk a lépcsőn…
Ida minden erejével koncentrál, szinte a foga is összecsikordul, annyira vigyáz hogy el ne botoljon. Attól is fél hogy a csecsemő felébred és sírni fog, ezzel elárulja őket. A lépcső hosszú, keskeny, meredek, ívelt. Sikerül baj nélkül leérni, innen gyorsan halad, átvág a kerten, a nagy kapuhoz. Közben mintha hívást hallana a ház felől, elmosódó kiáltást: ……..hol vagy? De nem fordul meg.
Kijut, meredek az út, ahogy mondja: „csak trappolva lehet rajta menni”. Leér egy településre, nem falu, de nem is igazi város. Szűk sikátorok, macskaköves utcák. Befordul egy utcába, kinyílik egy ajtó. A ház belesimul a többi ház közé, mégis mintha templom lenne. A kisfiút és húgát mintha várták volna, egy nő behúzza őket, és közben sürgetve: – gyertek, gyertek…gyorsan, gyorsan… Ida hangja elváltozik, teljesen azzá a nővé válik, minden porcikája sürget. Becsukja a nehéz ajtót, bevezeti őket egy belső udvarba, ahol egy lovasszekér várja őket és egy férfi. Beszállnak, elindulnak. Közben a kicsi felébredt, nem sír. Nagy szemekkel nézelődik.
Megérkeznek egy fehér kis házhoz, egy erdő szélén. Már esteledik. Egy középkorú, termetes, fejkendős asszonyság fogadja őket, viszi be a házba. A kisfiú csupa bizalmatlanság, nem tudja kik ezek az emberek, mi történik velük. Az az érzése, mindenki tudja kik ők és mi történt, csak ő nem. A néni kedves, frissen sült kenyeret tesz a nagy fa asztalra. Az illatozó kenyérnek nem tud ellenállni, leteszi az asztalra a pólyást, de fél kezével fogja. Kérdezi, ő mit fog enni? -Róla majd én gondoskodom, mondja az asszony. Tejet melegít, ölébe fogja a kisdedet, megeteti. A kisfiú megnyugszik, most már két kézzel tömi magába a kenyeret. Evés után a néni kibontja a kisbabát a pólyából, rendbe teszi. Mikor jóllaktak, jobbra egy szobába vezeti őket a férfi, ahol vetett ágy várja a gyerekeket.
Másnap reggel a két felnőtt tanakodik mi legyen. Az asszony azt javasolja, a férfi menjen be a faluba, érdeklődjön keresik-e a gyerekeket, tudnak-e valamit róluk. Vagy induljanak tovább? Veszélyes. Végül a férfi kézen fogja a fiúcskát, karjára veszi a kislányt, és elindulnak be az erdőbe.
Ida azt mormolja: ez az asszony…a mostani életemben az anyukám…a férfi…pont úgy lép mint István…olyan keményen teszi a sarkát…Már csak hátulról látom őket, ahogy elnyeli őket az erdő…
Szeretném kideríteni, mi történt a kastélyban. Kérem Idát, menjünk vissza az időben, lássa magát két évesen.
-A szobámban vagyok…ugrálok a nagy ágyon…nagyon bolondul ugrándozom, jól érzem magam…lent valami nagy eseményre készülődnek. Valami ünnepség lesz…nagy a sütés-főzés, sok a szolga. -Anyukádat látod? -Igen…nagyon szép. Fel van csavarva a haja a fejére. Szép ruha van rajta. Rövidujjú, de szép. A karján karperecek, gyöngyök. Nem foglalkozik velem, azzal törődik minden jó legyen. Igazgatja a tányérokat, az ételeket…pedig nem is neki kellene. Nem is kellene neki, mégis csinálja…várunk valakit, aki most fog hazajönni. Az apukámat…nagyon régen elment, messze.
Kérem, írja le az apukáját, de nem jön fel több kép erről az estéről vagy a következő napokról.
Kérem, lássa azt a jelenetet, ahol ott van az akitől annyira félt. Istállóban van, lovak között, kezében lovaglóostor. Kicsi még, talán három-négy éves. Bejön egy férfi akit nagyon részletesen leír. – Középkorú, nagydarab…de nem izmos…inkább olyan puha…az arca is olyan puha…a keze is dagadt, rövidek az ujjai…hoz nekem egy lovat. Ajándékba. Nagy ló, nem póni. Kérdezi, tetszik? Mondom, nem tetszik. Erre elkezd nagyon kiabálni. Mi az hogy nem tetszik?! Hogy lehet hogy nem tetszik?! Mi lehet ami nem tetszik rajta?! Nagyon dühös. Elviszi a lovat.
Némi gondolkodás után: – Tőle is féltem, de szerintem nem ő volt az akitől annyira rettegtem. Ha megpróbálom látni, mindig csak egy nagy barna foltot látok, ami mozog mint egy ember, de nem látom az arcát, a ruháját. Szerintem nem is az apám volt ez a kiabálós, apám hazajött és nagyon hamar elment megint.
Mivel a tudatalatti nem tárja fel mi történt a kastélyban, visszatérünk az erdőbe, ahová a férfi vitte a gyerekeket. Ott egy házban menedékre leltek.
-Lásd magad 15 évesen! – Iskolában vagyok…a könyveim madzaggal vannak összekötve. Nagyon kopott a cipőm, a ruhám. Már nem vagyok gazdag. –Mit csinálsz iskola után? Boldog mosollyal: – Megvárom a húgomat.
Hazamennek egy szerény kis házba, ahol egy kedves, fiatalos házaspár várja őket. Itt nincs félelem, otthonra leltek. Szerényen élnek, de béke van és biztonség.
Lásd magad harminc évesen!
-Az erdőben élek egy házban…vadász vagyok. Puska van a vállamon. -Családod van? -Nincs. Egyedül élek. – Lásd magad halálod előtt egy órával! -Látom…fekszem az ágyon. Ott, abban a kis házban. Egy asszony van velem, csak hátulról látom. Teát…vagy valamit főz hogy jobban legyek. -Lásd magad halálod pillanatában! Hány éves vagy?- Hatvanöt…- Hogy nézel ki? – Ősz a hajam…megöregedtem.Ha visszanézel az életedre, mi volt a legnagyobb sikered? – Hogy én lettem a vadászok vezetője. Az nagyon jó volt, jól éreztem magam ebben. -És mi volt a legnagyobb kudarcod? – Hogy nem lehetett gyerekünk…- Ida sírni kezd – meg hogy nem voltam elég jó a feleségemhez. Nem törődtem vele eleget. Ezt nagyon megbántam. Középkorú férfiként nősültem…-Mi volt az utolsó gondolatod halálod előtt? – Hogy jobban kellett volna szeretni a feleségemet. -Lásd magad halálod után egy órával!–Felülről látom…ahogy a feleségem ott ül mellettem…távolodom…a világűrben vagyok. Mindenütt csillagok…
Kérem, keresse meg a segítőjét. Megtalálja, annak az asszonynak a képében jelenik meg, aki kenyeret adott nekik. Ő a mostani életében az édesanyja. Felteszi a kérdést: Miért Istvántól kellett a lányomnak megszületni? A válasz: Mert ő tud vigyázni rátok. És a lányunk biztonságban érzi magát? Válasz: Ezért született le hozzátok.
Rövid meditációval visszatérünk a jelenbe. Ida rendkívül intenzíven élte meg a történetét, sokszor elváltozott hangon szólaltak meg a szereplők, a testbeszéd közvetítette az izgatottságot, a rettegést, a szomorúságot. Végig megállíthatatlanul reszketett.
Átbeszéltük a tanulságokat, értelmeztük az üzeneteket. Abban egyetértettünk, hogy kell még egy kis idő az élmény feldolgozásához, de feledhetetlen utazás volt.
Szerző: Varga Éva | júl 27, 2025 | Egyéb
Sokan vagyunk úgy, hogy nem találjuk magunkat a saját életünkben. Mindenki és minden fontosabb mint mi, a saját vágyaink, elképzeléseink nem hogy nem válnak valóra, de meg sem fogalmazódnak.
Vendégem kedves, 34 éves hölgy. Jelenleg van barátja, a gyermekvállalással kapcsolatban még bizonytalan. Ránézésre magabiztos, de amikor beszélgetni kezdünk, hamar elsírja magát. Párkapcsolataiban a „mindig én adok többet” a jellemző, de nem mentes a lelkifurdalástól sem. Kérdése: miért nem vagyok boldog?
Elmondja, gyakran van „deja vu” érzése, ahogy beszélgetünk pár pillanatra is érzi ezt. Szerinte nem biztos hogy „fog sikerülni” az ellazulás, mert nagyon feszült. Ehhez képest percek alatt megérkezünk az egyik előző inkarnációba.
Vendégem – legyen a neve Marika – egy rét szélén áll, előtte út kanyarog. 12 éves fiatal lány. Elindul az úton, hamarosan egy szegényes házhoz ér, aminek udvarát egyszerű fa kerítés határolja.
– Ki lakik itt?
– A nagyszüleim… egy idősebb asszony van bent…de ő nem is a nagymamám…nem vér szerinti rokon…a nagyapám igen, ő is itt lakik de nincs itthon…most jön haza…de nem jön be a házba…kint van a kertben. Haragszik.
– Rád haragszik?
– Nem…nem rám. De mérges. Sokára jön be. Meg akarja simogatni a karom, de csak elindul a mozdulat, nem simogat meg.
Következő kép: bent vagyunk a faluban, Marika itt él a szüleivel, 14 éves. Testvére nincs. Apukája mindig ingerült, haragos, akkor van nyugalom a kis házban ha nincs otthon. Egy alkalommal a kislány kimegy a folyópartra, a cicája is vele tart. A folyón közeledik egy kis hajó, a hajós férfi hívja Marikát menjen vele. Ő a cicával beszáll a hajóba.
– Nincs jó érzésem… az a férfi nem jó ember.
-Bántani akar?
– Végül is nem bánt…de kitesz a partra. És közben nevet…kinevet engem. Gyaloglunk vissza a part mentén a cicával. Nagyon messze vagyunk, soká érünk haza.
– Lásd magad 18 évesen!
Némi szünet után:
-Kicsi gyerekem van.
-Hol laktok?
-Ugyanott, a szüleimmel.
-Ki a gyerek apja?
– Ő nem lakik velünk. Csak egy futó kapcsolat volt. Egyszer eljön…de nagyon siet. Nem ér rá. Nem foglalkozik a lányával. Velem sem. Többé nem látjuk.
Marika neveli a lányát, ahogy tudja. Mikor a kicsi 6 éves lesz, beköltözik vele a városba, hogy iskolába tudja adni. A város nagy, koszos, szürke, pici lakásban laknak, ő dolgozik. Párkapcsolata nincs, nehéz az életük. A kicsi lány felserdül, jó esze van, tehetséges, hamar kirepül az életbe.
Innen kezdve már az a fénysugár is eltűnik, ami eddig örömet hozott a mindennapokba. A lány messze kerül, sikeres és gazdag lesz. Nem tartja a kapcsolatot az anyjával, éli az életét. Marika innen kezdve hamar öregszik, beteges lesz, csak tengeti az életét.
Hosszú évtizedek múlva, 90 évesen jön el a megváltó halál. Utolsó órájában lánya fogja a kezét, de szinte idegen. Türelmetlen, menne már. Az elmúlás pillanatában elengedi anyja kezét.
A köztes létbe érkezve nyugalom van és az örökkévalóság érzése. Marika találkozik lelki segítőjével, akit a nem vér szerinti nagymama alakjában lát. Kérdésére, miért nem boldog az életben, érkezik a válasz: Mert mindig másokat helyezel az előtérbe. Soha nem foglalkozol magaddal.
Meditációs utunk végén visszatérünk a jelenbe. Beigazolást nyert, amit eddig is sejtett a fiatalasszony, hogy boldogságunk kulcsa nem mások feltétel nélküli kiszolgálása, hanem belső egyensúlyunk megteremtése. Abban a régvolt életben a férfiak mindig türelmetlenek, ingerültek voltak vele, soha nem nézték érző embernek. Eltűrték vagy kihasználták.
Ebben a leszületésben már teret kapott élete irányítására: ő határozhatja meg kapcsolata minőségét, lehetősége van döntéseket hozni. Érzi hogy nincs a helyén, nem abból él ami a hivatása lenne, szerelmi életében is változtatásokra van szükség. Mindezek megvalósításához tudnia kell, mit szeretne elérni, célokat kell kitűznie az élet minden területén.
Egyet már biztosan kijelenthet: nem akar előző élete kiszolgáltatott, sodródó szerepében maradni, önálló döntésekre képes, magát felvállalni tudó nő akar lenni.
A lehetőség adott. Hiszen tudjuk: soha nem születünk le esélytelenül.
