Leila kávézójának története. Kedves kolleganőm, akivel már több mint 10 éve ápolunk baráti-szövetségesi viszonyt, úgy döntött eljön hozzám utaztatásra. Már találkoztunk vele „A megtalált gyermek” történetben. Nevezzük őt Verának, mivel neki kivételesen valóban ez a neve😊
Jól ismerjük egymás életét, és mivel neki is nagy gyakorlata van az utaztatásban, ez az alkalom valódi „csemegének” tűnik, izgatott várakozással nézünk elé mind a ketten.
A szokásos bevezető meditáció után fénysebességgel elindulunk a reinkarnáció felé vezető úton. Vera érzi a zuhanást, nagyon kellemetlen élményként éli meg, szédül, nem akar ott lenni. „Becsapódik” egy lágy közegbe, majd érzi magát magzatként az anyaméhben. Lassan megnyugszik, belehelyezkedik az új testbe. „Ez már jó”….suttogja. Látja magát, „nagy a fejem” mondja. Szépen fejlődik, majd mikor eljön az ideje kislányként kiszületik a világra. Két apáca segédkezik a szülésnél.
Szerető családba érkezik. Házuk kőből és fagerendákból épült egy hegyi tájon, a falu többi háza távolabb áll, házukhoz közel az erdő. Svédországban vagyunk, a déli részen, az 1800-as években valamikor.
Édesapja vadászni jár, a kislány úgy éli meg ritkán van otthon. Szép, szakállas, erős ember. Mikor hazaérkezik, ölbe kapja, magasra emeli, megforgatja kislányát, aki visong örömében.
A kicsi lány 3 éves, amikor rablók törnek a családra. Vera látja, hogy fehér kis hálópendelyben áll a ház füstölgő romjai között, szülei bent vannak, halottak. A pici lány hangosan sír, és sír a nagy Vera is, ahogy eggyé válik akkori önmagával.
Hamarosan apácák jönnek érte, és elviszik a kolostorba. Ott nevelkedik több árva gyerekkel együtt. Jó ott, gondoskodnak róla, tanítják, játszhat a többi gyerekkel. Kérdésemre, hogy nevezik őt ott, azt mondja: Leila. Kicsit csodálkozom, ez nem tipikus skandináv név. Mikor eléri a 18 évet, mennie kell. A kolostor a felnőtt gyerekeket a szárnyukra bocsátja, innen maguknak kell gondoskodniuk magukról. Vera sír, nem akar menni. „De hát én mindig jó gyerek voltam” szipogja „miért kell mégis mennem? Miért nem vagyok nekik elég jó?”
Hiába, el kell indulnia. Szívében bánattal és nehezteléssel, oldalán egy tarisznyával (ennivaló és némi pénz van benne) elindul az úton, ami a faluba visz.
A faluban egy fogadóba vezet az útja. A fogadós, 40 éves, szakállas, erős testalkatú férfi megkérdezi: „A kolostorból jöttél?” Az igenlő válaszra enni ad neki, és felajánlja, hogy dolgozhat a fogadóban. Kevés pénzt tud adni, de szobát és ellátást kap. Vera elfogadja, bár aggódik, hogy még sose dolgozott, hogy fog megfelelni. A szobája kicsi, szegényes. Ahogy a fogadóst megpillantja, meglepve mondja: Ismerem őt. Ez Zoli. (Zoli a mostani férje).
Gyorsan beletanul a munkába, ügyes serény. A fogadós és őközötte szerelem szövődik, a két magányos lélek egymásra talál. Egy év múlva már együtt laknak a nagy szobában, Verának szépen gömbölyödik a hasa. Örömmel várják a gyermeket. A szülésnél az apácák segédkeznek, az apa kint izgul az ajtó előtt. Megszületik a kislány, bebugyolálják, behívják az apát. Tökéletes a boldogság. Vera átszellemül, azt suttogja: Ezt a percet szeretném megőrizni sokáig…
Talán 2 éves lehet a kislánya, mikor rablók törnek a fogadóra, a fogadóst megölik, Verának és kislányának sikerül elbújni egy kis zugba. Nagyon össze kell kuporodni, de a rettegés mellett új érzés kel Verában: erőt érez magában szembeszállni mindenkivel ha kell, megvédeni a gyermekét.
A rablók kifosztják a házat, elviszik az ennivalót. Az egész falut végigdúlják, romokat és kétségbeesést hagyva maguk után. Vera elbúcsúzik halott férjétől, a szétdúlt, véráztatta fogadótól, némi maradék ételt összeszed, és ismét elindulnak az úton. Innen menni kell, itt nem maradhat.
Az út Stocholmba vezet. Szorosan egymás mellé épült házakat lát, macskaköves teret, a téren árusok kínálgatják a portékáikat, lovasszekerek haladnak át a téren. Az emberek jólöltözöttek, az asszonyok hosszú ruhákban, kalapban „Teljesen más, mint a falu”. Vera a kislánnyal kóborol, nincs hova menni, az utcán töltik az éjszakát. Másnap reggel megszólítja őket egy kalapos hölgy, és beinvitálja őket a házába. A ház nagy, gazdag, pazar berendezésű. „Itt láttam életemben először szőnyeget” suttogja Vera. A hölgy egyedül él, vagyonos. Elmondja, hogy már tegnap is figyelte őket. Enni ad nekik, fürödhetnek, új ruhákat kapnak. Biztatja Verát maradjanak nála, majd ő kerít munkát neki.
Eltelik egy hónap, és még mindig nincs munka. a „kalapos hölgy” -et Vera úgy jellemzi: kicsit bolond. Nem akarja hogy Verának munkája legyen, mert így teljesen ki vannak szolgáltatva neki. Erőszakos, úrhatnám személyiség, rá akarja nyomni az akaratát vendégeire. Élvezi hogy nincs egyedül, nem unatkozik, és valaki felett hatalmat gyakorolhat. Teljes behódolást, hálát vár.
Vera egy hónapig bírja, menni akar, de a hölgy nem akarja engedni. Nagy veszekedésbe torkollik a vita, Vera faképnél hagyja zsarnokát, és újra nekivág gyermekével a bizonytalannak.
Útjuk egy kávézóba vezet, ahol szokatlan módon könyvek vannak a polcokon. Vera megkérdezi a tulajdonost, lenne-e itt munka számára. A tulaj felfogadja, kis szobát kapnak a kávézó feletti lakásban. Vera itt találja meg azt a munkát, ami neki való. Újabbnál újabb ötleteket valósít meg. A kávéház szédületes ütemben fejlődik, egyre többen látogatják. A tulajdonos rátestálja a kávézót, látja a legjobb kezekben hagyja.
Pár év elteltével Vera új, nagyobb üzletet nyit, ahol már nem csak kávét, hanem teát is felszolgálnak. A világ minden tájáról szerzi be a hozzávalókat, igazi különlegességeket kínál. A falakon polcok futnak körbe, sok érdekes könyv, olvasnivaló várja a betérőket. Előkelő, gazdag emberek járnak ide. Már Vera is „kalapos hölgy”, szép ruhákban jár, szerteágazó kapcsolatai vannak üzleti téren. A férfiak nem érdeklik, lányát egy távolabbi helyen felsőoktatási intézménybe járatja.
Negyven évesen beérkezett, jómódú üzletasszony, boldog és elégedett, imádja a munkáját. Különlegeset alkotott.
Ötven évesen már beteg, tbc támadta meg a tüdejét. Évek óta érzett nyomást a mellkasában, lassan fejlődött ki a betegség, ami már ágyhoz köti. Lánya messze tanul, nem tud jönni, de ezt nem is bánja, féltené gyermekét. Életével megelégedve, békével a szívében hal meg.
Mikor visszatérünk az utazásból és átbeszéljük a tapasztalt élményeket, Vera megerősíti, hogy a fogadós, lánya édesapja a mostani férje. Rögtön felismerte a szeméről.
Az alapvető párhuzamok rögtön kirajzolódnak: Vera meghatározó személyiségjegye a mindig, minden körülmények között önállóságra törekvés, az általa elfogadhatatlan dolgok kompromisszumok nélküli elutasítása. Előző utazása alakalmával a középkorban fiatalon magára maradt gyermekével, de nem fogadta el az akkori szabályt, hogy menjen nőül egy akár többgyerekes idősebb emberhez, aki megélhetést biztosít a teljes önfeladásért cserébe. Most, a 18. században sem fogadta el az idősebb „kalapos hölgy” felajánlását, aki szintén biztos megélhetést kínált neki és gyermekének szintén a teljes önfeladásért cserébe. Ebben az életében is hátrahagyta biztos, jó egzisztenciát jelentő állami hivatalát, ahol már teljes önfeladást kívántak, és nekivágott az ismeretlen útnak, ahol megvalósíthatja önmagát. Az életutak során egyre magasabb szinten, egyre tudatosabban halad karmikus feladatai megoldásában, egyre biztosabb önmagában.
Miután Vera hazament, természetesen rákerestünk akkori élete színhelyére. Megtaláljuk a svéd Óvárosban, (Gamla Stan) ami Stocholm legkorábbi településrészeként Európa egyik legnagyobb és legjobb állapotban megőrzött történelmi skanzenje, a Leila’s Cafe (Leila Kávézója) nevű kávéző- és teázó helyet (ma már nem üzemel, de a skanzen részeként megtartották eredeti állapotában). A utcák macskakövesek, a házak szorosan egymás mellett állnak, magasak . Ahogy a képeket nézegetjük, Vera döbbenten mondja:: „Atyaég, ez teljesen olyan, tuti ez volt az a hely, minden olyan”. Érdekes párhuzam még, hogy az akkori-mostani férje, Zoli, megszállotja a skandiváv típusú épületi kiegészítő elemeknek, saját kézzel alkot szebbnél szebb fa dekorációkat otthonuk díszítésére.
Gyakran megtörténik, hogy az utazások során bejárt tájakat, városokat, embereket megtaláljuk az internet segítségével (Google a barátunk 😊 ) Itt és most rátalálni a 18. századi Leila kávézójára mégis döbbenetes élmény volt. És mi már tudjuk a kávézó-teázó igaz történetét is….
