+36 30 513 5597 selfnessmiskolc@gmail.com
Reinkarnációs utazások XXXVI. Amikor sír a lélek.

Reinkarnációs utazások XXXVI. Amikor sír a lélek.

 

A reinkarnációs utazások akkor repítenek el minket múltba vagy jövőbe, ha a tudatalattink abban az időben szeretne megmutatni valamit, amit tudnunk kell mostani életünkhöz. Azonban a tudatalatti okos, és ha úgy dönt, máshol kell keresni elakadásaink okát, furfangos módokat választ megvilágosodásunkra.

Vendégem kedves fiatal hölgy, nevezzük Mártának. Izgatottan és kíváncsian érkezik, vajon melyik századba repíti el a titkok világa?

Hát nem pont ez történt…

Márta meditációs utunk végén lassan beletalál egy kislány testébe. A lányka mögött erdős-tisztásos terület, előtte, kicsit messzebb egy nagy ház. Közelebb merészkedik a házhoz, aminek, furcsa módon, hiányzik az oldalfala, így be lehet látni a szobába. Ott látja az édesapját, aki tesz-vesz, láthatóan nem tudja hogy a szoba fala átlátható (vagy nincs). A kislány oda szeretne rohanni hozzá, de magas fal nő elé, felül szögesdróttal. Szeretne átjutni, bárhogyan, felsértik a drótok, de nem tud átvergődni a falon. Kiabál, fel akarja hívni magára a figyelmet, de nem hallatszik el a hangja az apához. Besötétedik, a házban, a szobában világos van, a kislány kint a sötétben lassan minden reményét elveszti.

Eltűnik a kép, némi szünet után a kislány bent látja magát a házban. Már nagyobb lányka, majdnem felnőtt. Az apa nincs sehol, de az egyik szobában rátalál az édesanyjára, aki egy ágyon a falnak fordulva alszik. A lány odamegy hozzá, szólongatja, ébresztgeti. Az anya nyugodtan alszik tovább. A lány odafekszik mellé, hozzásimul a hátához, átöleli. Szeretné ha őt is átölelné az anyukája, de nem teszi, észre sem veszi a lánya kétségbeesett próbálkozását.

Egy utaztatásra ennyi fájdalom éppen elég, visszatérünk a jelen pillanatba.

Nem nehéz megfejteni Márta elakadásainak okát. Tudjuk mitől szenved a lélek. Nem a múlt századokban van a trauma,  ennek az életnek a fájdalmait kell feldolgozni.

Ez még keményebb feladat.

Reinkarnációs utazások XXXIV. Anya, Apa, ne hagyjatok el, mert meghalok!

Reinkarnációs utazások XXXIV. Anya, Apa, ne hagyjatok el, mert meghalok!

Vendégem fiatal férfi. Jóképű, kedves. Nevezzük Marcinak. Elmondja, hogy a párkapcsolatai sorra zátonyra futnak, illetve legutóbbi hat éves kapcsolata után nem talált még senkit. Ez nem jó így, de valamiért nem találja az igazit.

Meditációs vezetésemmel hamar megérkezünk egy állapotba, mely bizonytalan, tétova, semmiképp sem kellemes érzés. Előbb az érzés jön, lassan bontakozik ki a kép. Kövekkel kirakott utcát látunk, kő házakkal. A házak mögött zöld dombok, távolabb erdő.

-Fiúnak vagy lánynak érzed magad?

– Nem tudom…talán fiú. Azt hiszem, fiú…- Hány éves vagy? – Tizenhat. –  Nézz a lábadra! Milyen cipő van rajtad? – Csizma…- Milyen nadrág? – Nem látom… – Jó. Milyen a hajad? – Fekete…göndör. Középen ketté van választva…lány vagyok. – Mit csinálsz ott az utcán? – Keresek valakit…nem tudom kit. – Embereket látsz? – Nem…   Szünet, majd: valaki áll mögöttem. Érzem.-  Fordulj meg, nézd meg ki az! – Egy ember…egy férfi. Hosszú lelógó bajusza van. Kantáros nadrág van rajta, meg csizma. Azt mondja, ne keressek tovább, mert már megtaláltam akit keresek. Nem hiszem el neki. Otthagyom, elindulok, fel egy kis úton a dombra. Felmegyek, ott az erdő…elindulok arra, de visszafordulok. Lemegyek a házak közé. Ott az ember.

Szünet, Marci teste megfeszül, érzem a vibrálást. Sírni kezd. – Az apám…megtaláltam az apámat. Őt kerestem.

A tudatalatti nem enged tovább, megkérem, menjünk vissza gyerekkorába.

-Egy kastélyt látok… nagyon szép. Itt születtem. Egy királynőt látok…de nem ő az anyukám. Valami rokona… talán a húga. Ő az anyukám. De nem lett volna szabad megszületnem… az apukám nem úri. Ő csak egy halász… az anyukám meghal. Még lát engem, de nemsoká meghal. Az apukám nevel…hat éves koromig. Egy szegényes házban lakunk. Ekkor elhagy engem…nem akar, de kell. Hogy nekem jobb legyen. Haragszom rá.

Az ezután következő tíz évet nem látjuk, csak a végtelen vágyakozás van meg az édesapa után. Marci könnye folyamatosan árad, akkor is, mikor hosszas kutatás után ráakad az apukájára. Ebben az életében nem ér meg magas kort, halálakor egyedül van, elhagyatva. A magányba hal bele.

Visszavezető meditációnk során újabb inkarnáció bontakozik ki.

-Egy hajón vagyok… nem nagy hajó. Kicsi halászhajó. Kint van a tengeren.

-Hány éves vagy? – Tíz. Fiú vagyok. -Ki van még a hajón? ……-Nem látok senkit. – Egyedül vagy? – Igen. – Hol vannak a többiek? – Elmentek. Kieveztek csónakkal. – Egyedül hagytak? – Igen. Azt mondták, hogy jönnek. De nem jönnek…A hajó sodródik a tengeren. Nem jön senki…

Telnek a napok, elfogy az élelem, a víz. A fiú sokat szenved, testi-lelki kínjait végül nem bírja tovább, beleugrik a tengerbe. Ott leli a halálát.

Visszatérünk jelenlegi életébe. Marci kissé zavartan mondja: – Telesírtam a párnádat…pedig nem szoktam.

Sokat beszélgetünk arról, miért ezt az életet mutatta meg a Felsőbb Én. Marcinak nem volt könnyű gyerekkora, édesanyja  elhagyta pici korában, csak később tért vissza, édesapja próbálta gondját viselni, aki jó barátságban volt az alkohollal. Nem volt része igazi szeretetben, odafigyelésben.  Szülei elhagyták, magára hagyták. Mint az előző életeiben. Sorsfeladata, hogy a családi karmát megszakítsa, átírja. Mostani gyerekkorát már nem tudja megváltoztatni, de jövendő gyerekei életét igen. Nekik kell megadni azt, amit ő nem kaphatott meg, sem előző életeiben, sem a mostaniban.

-Nagyon szeretnék igazi családot, gyerekeket! – mondja felcsillanó szemmel. – Mindig is éreztem, hogy nekem nagyon szükségem van egy szép családra!

-És soha nem szabad magadra hagyni a gyerekeidet! Mindig mellettük kell állnod, hogy ne érezzék azt, amit neked már sok életen keresztül át kellett élned. Itt tudsz fordítani, hogy beteljesítsd vállalt sorsfeladatodat.

-Én soha nem fogom őket elhagyni. Borzasztó volt átélni az előzőeket is, meg a mostanit is. Nem felejtem el.

Marci zaklatottan, de mégis megerősödve búcsúzik. Úgy érzi, olyan válaszokat kapott, amik biztos iránymutatást jelentenek további életére.

Reinkarnációs utazások XXIII. Hová visz a szenvedések útja?

Reinkarnációs utazások XXIII. Hová visz a szenvedések útja?

Vendégem szép, fiatal lány, nevezzük Zsuzsinak. Jogi egyetemre jár, bíró szeretne lenni. Elmondja, nagy az igazságérzete, és bár a bírói hivatás nem kifejezetten női pályának tűnik, ő valamiért mégis erre érez hívást.

Meditációs utunk végén macskakő-szerű úton „landolunk”, az út mentés kevés ház, régebbi korból való. – Kérlek, nézz le a lábadra! Milyen cipő van rajtad? – Semmilyen. Mezítláb vagyok. Kibontakozik egy durva darócruhás, szegény, 12 év körüli fiú képe. Elindul, kiér a falu főterére, a piacra. Itt egy templom van, bemegy. Senkit nem lát, majd feltűnik egy fiatal pap. Valamin vitatkoznak, a fiú nem akar gyónni, heves szóváltás után otthagyja a papot, hazamegy.

Szegényes kis házban lakik, édesanyja fejkendős idősebb nő, szeretettel megsimogatja az arcát. Az apa nincs otthon. Jobb is, kemény, szigorú ember. Megvacsoráznak.

Egy héttel később látjuk újra a fiút. Sikátorszerű utcán egy magas férfivel kézenfogva megy. A férfi jól öltözött. Következő kép: a fiú a földön fekszik, a férfi bántja, megütötte. Nagyon fél tőle, nem tudja magát megvédeni, kiszolgáltatott helyzetben van. Itt Zsuzsi igen erős fájdalmat jelez a bal karjában. „Itt rántotta meg a férfi.” -Miért bánt? kérdezem. -Nem tudom. Azt mondja, büntetésből. De én nem csináltam semmit! Sikerül elszaladnia, fut ki a mezőre. Nem mer hazamenni.

Szénaboglyákat látunk, távolabb kis ház, ló, egy idősebb és egy fiatalabb férfi. A fiú meghúzódik egy boglya tövében, itt alszik. Meleg az éjszaka.

Reggel hazamegy, édesanyja sírva öleli, nagyon aggódott miatta.

Eltelik egy év, időközben az édesapa is hazatért. Nem veri, de szeretettelen, durva, folyton elzavarással fenyegeti. Nyomasztó a szegényes kis házban a légkör. Most ismét a piactéren vagyunk: a fiú elbújt egy utca sarkánál, onnan kukucskál ki a térre. Rettegve látja hogy lovasok jönnek, megismeri azt a férfit aki bántotta. Nem katonák, de nagyhangúak, mindenki fél tőlük. Ő a falhoz tapad, szinte levegőt se mer venni, pánik kerülgeti. Mikor elmennek, nehezen, lassan nyugszik meg.

14 évesen már egy várban dolgozik, lovas szekerekről pakol le dobozokat. Rongyos, éhes, mezítlábas, keze véresre tört, testén is sebek. Az éjjeleket az utcán tölti. Egy év múlva már dolgozni sem bír: nagyon sovány, nincs ereje, mindene fáj. – Miből élsz? -Kéregetek. Az a legjobb, mikor bemehetek az istállóba aludni, ott meleg van, és lovak. Őket nagyon szeretem.

Pár hónap múlva otthon látjuk őt, nagyon beteg, fel sem tud kelni. A mellkasa fáj. Édesanyja ápolja. Édesapja morog: mert miért kellett elmenned, maradtál volna itthon segíteni. 16 évesen hal meg ott, ahol született, a szegényes kis házban.

A kérdésre, hogy mit élt meg kudarcként ebben az életben, azt válaszolja: nem tudtam mit kezdeni az életemmel.

Elindulunk a visszafelé vezető úton, de nem a jelenbe érkezünk, hanem egy másik életbe.

Londonban vagyunk, nem túl régen, pár évtizeddel ezelőtt. Zsuzsi most 32 év körüli jólöltözött férfinek látja magát, munkába megy. Számokkal dolgozik, valószínűleg könyvelő. Nagyon nem szereti a munkáját, de jól fizet. 40 évesen már nős, egy kicsi fiúgyerek apja. El kell tartani a családot, egyre többet dolgozik, sokszor késő este megy haza. Emiatt időnként veszekednek a feleségével. Egyre többször ideges, ingerült, utálja a munkáját. 50 évesen elege is lesz belőle, otthagyja az állását. Újságban álláshirdetéseket böngész, de egyik sem fizet elég jól. Érzi, hogy mindkét lába fáj.

Ez az élete hosszú, 82 évesen hal meg. Legnagyobb sikere, hogy volt munkája, ami megélhetést biztosított. Kudarca, hogy olyan munkát kellett végeznie, amit nem szeretett, nem csinálhatta amit szeretett volna.

Az utazás első része megmutatta, hogy miért akar Zsuzsi bíró lenni: hogy igazságot szolgáltasson a bántalmazottaknak, a védteleneknek.

A második részben már sokkal jobbak a körülményei, van jól fizető munkája, mégsem boldog. Nagy valószínűséggel a két látott élet között volt néhány még, de a tudatalatti a szintlépés mértékét mutatta meg, hogy a lélek honnan hová jutott tudatosságban. Kézenfekvő jelenlegi leszületésnek a feladata: nem elég olyan munka ami jól fizet, ennek a munkának már olyannak kell lenni, amit szívesen csinál. Hogy mi legyen az? Ezzel a tudással született: igazságot kell szolgáltatni, a jog eszközeivel. A saját vágyait, álmait már nem kell alárendelnie senkinek, fejlesztenie kell az önbizalmát, megtanulni megvédeni a határait.

Szép feladat.

Reinkarnációs utazások XXI.Egy sok életet megélt bölcs lélek-fiatal testben.

Reinkarnációs utazások XXI.Egy sok életet megélt bölcs lélek-fiatal testben.

Vendégem fiatal férfi, kedves, jóképű, pozitív kisugárzású. Ismeretségünk pár évre tekint vissza, ő is az emberek egészségének, életének jobbítását tűzte ki célul maga elé. Egyre sikeresebb választott munkájában, sok elégedett vendégének jutott el hozzám dicsérő szava, elismerése. Nevezzük őt Dávidnak. Dávid olyan komplexen látja az Univerzum működését, ahogy korosztályában kevesen. Mintha egy derűs, sok mindent megélt százéves bölcs figyelné mosolygós megértéssel az emberek csetlését-botlását itt a Földön.

Vezetett meditációnk során megérkezünk – pontosabban belecsobbanunk – a tenger vizébe. Távolabb part látszik, egy sziget. Dávid úszik, kievickél a partra. Negyven körüli férfinek látja magát, teste sovány, bőre sötét, haja, szakálla fekete. Csak egy rövid kis nadrág van rajta. -Hogy kerültél a tengerbe? – kérdezem. Elsüllyedt a hajóm. -Milyen hajó volt ez? – Fából volt…halászhajó. Háló volt rajta, tele halakkal. – Ki volt még a hajón? Látom, hogy Dávid felidézi magában a hajót, átkutatja.- Senki. Egyedül voltam. – Hogy süllyedt el? -Kettéroppant. -Mitől? Dávid koncentrál, átéli az eseményeket.- Megtámadtak. Kalózok. De el tudtam menekülni. -A kalózokkal mi lett? – Elmentek. Ezután körülnéz a szigeten, de emberek jelenlétének nem látja nyomát. Többször elmondja: magányos vagyok. De ez nem rossz. Nyugalom van bennem. Telnek az évek, berendezkedik a szigeten. Kókuszdió, a tenger, az erdő adják a táplálékát. -Nem vágyódsz el? – kérdezem. – Talán…egy kicsit- mondja bizonytalanul – de annyira nem. jó így nekem.

Vált a kép, és már egy sivatagban vagyunk. Forróság, fényesen izzó napkorong, ő egy tevét vezet. Vándorol. Szomjas. Sehol teremtett lélek rajta kívül. -Keress vizet! – biztatom. Látja magát ahogy egy kis gödör mellett térdepel. A gödörben víz van. Megtölti a kulacsát, iszik. -Milyen érzéseid vannak? – kérdezem. Egyedül vagyok. De nem félek. Nyugalom van bennem. Jó így.

A kép elmerül, Dávid egy hideg, kietlen tájon vándorol, havat hord a szél, zord, színtelen körülötte a világ. Összébb húzza magán a subaszerű valamit, amibe burkolódzik. Mezítláb van. -Valami természeti katasztrófa történt itt…-mondja. Meglát egy épületet, lakatlan elhagyott ház, amellé ki van kötve két ló. Odamegy hozzájuk, simogatja őket. Kérdésemre elmondja, hogy nyugalom és béke van benne. Magányos, de nem bánja.

Negyedik szín egy szintén néptelen, zöld táj, ahol egy cölöpökön álló házat lát. – Bemégy? – kérdezem. -Nem. -Miért nem? – Úgyis üres, nincs ott senki. – Hogy érzed magad? – Nyugalom van bennem.

Megkérem, hogy lássa magát 10 évesen. Pár percig szemlélődik, azután elmondja, hogy szaladgáló gyerekeket lát, meg olyan cölöpökre épült házat mint az egyik jelenetben. Édesanyját csak bizonytalanul látja, édesapja nagy, erős, fekete ember, néger.

Ezután kérem, hogy lássa magát halála előtt egy órával. A szigeten vagyunk, ő 99 éves, erősnek, egészségesnek érzi magát. A tengerparton ül, egy bot van a kezében, nézi a tengert. Végtelen nyugalom és béke van benne. -Lásd magad halálod pillanatában. -A parton fekszem, egy nyíl áll ki a fejemből. -Ki nyilazott? Némi szemlélődés után: -Kalózok. Kalózok miatt került a szigetre, és a tengeri rablók miatt hagyta el véglegesen azt.

Megkérdezem, mi volt a legnagyobb sikere abban az életében? -Talán a magány, az egyedüllét és az elvonulás megtapasztalása, és az ebből fakadó élethelyzetek megértése. Ez által kerültem közelebb Önmagamhoz, és a Legfelsőbbhöz. Fejlődés. – És mi volt a kudarcod? – Kudarcként talán azt mondanám, hogy nem próbáltam meg másfelé menni, nyitni…de legbelül tudom hogy ennek így kellett történnie, úgyhogy nincs lelkiismeret-furdalásom. -Mi volt az utolsó gondolatod? -Hogy ennek így kellett lennie.

Négy élet képeit mutatta meg a tudatalatti vagy Dr. Michael Newton nyomdokain: a tudatfeletti elme. Dávid az utazást követő beszélgetés során elmondja, hogy érezte : mindvégig önmagát látja, de más-más életben. Ha több életet látunk egy utazás során, azokat mindig fel lehet fűzni egy fonalra, mint a gyöngyöket. Az azonos elemek mutatják meg azt amit a tudatfeletti tolmácsolni akar. Itt a vezérfonal a magányosság a nehéz élethelyzetekben, a megküzdésre való képesség, a csapások sztoikus nyugalommal való elfogadása és a lelki béke. A nagy próféták, Buddha, Jézus elvonultak meditálni, magányosságukban találták meg a kapcsolódást az Istennel, itt tudtak eggyé válni az Univerzummal. A megmutatott életekben Dávid már eljutott a lelki fejlődésnek annak a fokára, hogy emberöltőket szentelhetett  kapcsolódásra a természettel és Istennel, magányában megalapozta a spirituális tudását. Jelenlegi életében már ezzel a derűs „minden úgy van jól ahogy van, minden úgyis úgy történik ahogy kell” szemlélettel teszi a dolgát. Ez a hit alapja.

Erre a képességre van szüksége ahhoz, hogy meglépje a következő szintet: hasznossá tenni magát a mindenség nagy Rendszerében, segíteni másoknak, nyitni. Előző életeinkből hozzuk a tapasztalatokat, amik kellenek ahhoz hogy itt és most „jobban teljesítsünk”. Ha jól használjuk fel, sikeresek leszünk. Dávid szintet lépett, sikeres választott útján, azt teszi amire született. Letudta magányos meditációkkal töltött küzdelmes életeit, kilépett az emberi társadalomba, hogy kamatoztassa tudását, tapasztalatait, mindannyiunk örömére.

Reinkarnációs utazások XVII. Utazásom története

Reinkarnációs utazások XVII. Utazásom története

Vendégem fiatal hölgy, nevezzük Virágnak. Kérésemre leírta tapasztalásait, ezt változtatás nélkül közlöm.
„Utazásom története.
Kíváncsi, de ugyanakkor kissé szkeptikus is voltam azzal kapcsolatban, hogy mit láthatok, élhetek majd át az utazás alkalmával.
Amikor elkezdtük Évikével, percekig semmit sem láttam és éreztem, és azt gondoltam, nálam nem működik.
 Aztán egyszer csak azt éreztem, mintha megbénultam volna, és egy sötét helyen feküdtem. Mindezt azért éreztem, mert már halott voltam, és Évike kérésére elkezdtem repülni. Sok – sok tájat láttam magam alatt, előtt, míg egy erdős részen leszálltam. Ekkor kerülhettem új testbe. Kislányként láttam magam, egy pici kunyhót, amiben nem voltak jó érzéseim. Képeket a falon, amikről pontosan leírtam, kit/kiket látok. Aztán egy nagy házba érkeztem, amit szintén egészen aprólékos pontossággal írtam le. Az ablakait, a benne található tereket. Ott a „kislánnyal” nem jó dolgok történtek, ezért tovább ment…egy városba, aminek a neve Wilmor. Ott az állatok között megbújva, szegény gyermekként folytatódott a „film”.
Felnőttként ugyanabban a városban már gyógyítóként láttam magam, végül öreg hölgyként, egyedül távozva zárult az az életem.
A „felébredést” követően nyugtáztam is az átélteket, amik rendkívül elevenek, jó értelemben megrázóak voltak. A döbbenet ez után következett. Haza érkezve a késő esti órákban rákerestem erre a bizonyos Wilmor nevű helyre, amit addig korábban sosem hallottam sehol. Kikerekedett szemmel láttam, hogy létező helyről van szó. Az utazás alkalmával a falon látott fotón az a bizonyos ember is létező személy volt az 1800-as években. Ami a leginkább hatással volt rám, az a ház, pontosan ugyanúgy írtam le Évikének, mint ahogyan azt a Texas állambéli Wilmor egy elhagytott telkén látni lehet az archivált fotókon. Aznap éjjel elszállt minden kételyem. Különös és különleges tapasztalás volt, biztosan sohasem felejtem.”
Reinkarnációs utazás XVI. A közvetítő

Reinkarnációs utazás XVI. A közvetítő

 

Vajon mi a szerepem ezen a színpadon, amit világnak neveznek? Jól vagy rosszul játszom?

Vendégem fiatal nő, legyen a neve Zsóka, kihangsúlyozza, nincsennek elvárásai, „csak úgy” kíváncsi, lehet nem is fog semmi „jönni” az sem baj. Keveset árul el magáról, de kedves, ha nevet a szeme is nevet, ő maga is megszépül. Ilyenkor mintha bepillantanék fegyelmezett, feszes álcája mögé.

Meditációs utunk rövidre sikerül, nem engedi végigvezetni magát, ő gyorsabb úton jut el az átlépési pontig. Később elmondja, különös érzése volt, sötétben repült, mintha egy kifeszített fekete tükör lett volna. Ezután furcsa térbe érkezik, sűrű, sárgás folyadékban van, de testet nem érez.

– Milyennek látod magad? – Nem látom magam…- Ki vagy te ott? – Nem vagyok senki…- Mit tudsz? – Mindent tudok. – Mit látsz? – Mindent látok. -Nyújtsd ki a kezed oldalra, tapogasd meg a falat, ami körülvesz! – Nincs kezem…nincs testem…de minden tudás az enyém… Most kikerültem a sűrű folyadékból. (Nagyon érdekes, hogy egy hétéves kislány igy mesélte el leszületése történetét: fényes alakok között éltem, egy családban. Én is fényalak voltam. Aztán azt mondták, le kell jönnöm a Földre. Még maradni akartam, de a tanítóm, egy kedves fényesen sugárzó ember (?) azt mondta ide kell jönnöm. Feketeség lett, és én zuhantam, nagyon gyorsan, aztán becsapódtam.)

Majd Zsóka érezte magát (nem látta) mintha egy távcsőbe nézne. A távcső egyik karikájában egy indiánt látott, fehér sólyomtoll fejdíszben, a másik karikában egy fiatal nőt, ahogy kézenfogva, önfeledten szalad egy kisfiúval.

-Én vagyok…mindkettő én vagyok…előbb voltam indián, utána a nő….-motyogja Zsóka, mintha maga sem hinné amit lát.

-Árulás…árulás történt…tőrbe csaltak…összekötő vagyok….elmentem szövetséget kötni az ellenséggel, én vagyok a törzsfőnök…meg akartam menteni a népemet…mire visszajöttem lemészárolták a törzset…ott a halottak között a kisfiam is…nem tudom továbbadni a magomat…kihal a törzs…

A törzsfőnöknek szembesülni kell azzal hogy kudarcot vallott. Életét tette fel népe megmentésére, de hiába volt minden jószándék. Elárulták, egyedül maradt.

A feketeség  beszippantja, felkapja, megforgatja, és mikor újra tisztul a kép, egy hosszú-hosszú folyosót lát, ami tele van vízzel. Mintha sodorná az áramlat, kiérkezik egy nagy medencébe, aminek a szélein hosszú sorban sakálszobrok vannak. Fekete sakálok, nyakuk körül mintha arany sál lenne, de mégsem az. A szoborsor mintha a végtelenbe nyúlna. (Sakálfejű Anubisz az egyiptomi mitológiában a halott túlvilági megítélésénél volt jelen mint bíró. Sakálfejjel, embertesttel, nyaka körül arany dísszel ábrázolták).A medencében tavirózsák úsznak. Ekkor egy homoksivatagot lát maga előtt. Egyiptomban vagyunk, másik inkarnációban. Zsóka itt középkorú, kopasz, barna bőrű főpap.

-Összekötő vagyok…összekötő az ég és a népem között…de nem hallgatnak rám…már nincs birtokukban az ősi tudás…én tudom még. De nem tudom átadni….

A főpap egész életét annak szenteli hogy visszavezesse népét a mindentudás és bölcsesség birodalmába, de ők már elszakadtak attól a világtól, értetlenségbe ütközik. Idősen hal meg, látja amint a testét fehér gyolcsba bugyolálják. -Bebalzsamoznak?- kérdem. -Nem…az majd később jön.

Ismét kudarcot vallott mint összekötő…

Visszatérés után átbeszéljük Zsókával a bejárt életutakat. Mindkét életében vezető volt, tisztelettel övezett bölcs vezető. Összekötő szerepük volt, amiben elbuktak. A bölcs főpap talán Atlantisz gyorsan tűnő tudását próbálta átmenekíteni?

Zsóka kis sóhajjal elmondja, a fiatal nő a kisfiúval a távcső másik lencséjében a két férfi közötti inkarnáció volt, „talán hogy tudjak egy kicsit pihenni”-jegyzi meg fanyar mosollyal.

Mi lehet vendégem feladata ebben a leszületésben? Összekötőnek kell lennie emberek vagy embercsoportok között, bölcsen és nagy tudással közvetíteni. Megvan ez a képessége, de eddigi életeiben kudarcot vallott. Talán most sikerül…

Fizikai testünk elhagyása után átlépünk oda, ahol fénylények formájában találkozunk elhalt rokonainkkal, ismerőseinkkel. Mentorunk, lelki vezetőnk vár, aki segít újraértelmezni feladatainkat, megválasztani a leszületés módját, idejét. És jön a feketeségbe zuhanás (mintha kifeszített fekete tükör lennék sötétben repülök) majd jön a becsapódás.

És egy kör újra bezárul…

Wordpress Social Share Plugin powered by Ultimatelysocial