Szerző: Varga Éva | okt 17, 2025 | Egyéb, reinkarnáció, Varga Éva
Hetedik éve csinálok Utaztatásokat, mégis a mai napig sokszor meghökkenek milyen „átfedések” azonosságok vannak egymástól teljesen független emberek történetei között. A mostani utazás hősnője (nevezzük Lénának) ugyanúgy az ősemberkorba „pottyant” mint az „Időszámításunk előtt 400 000 évvel” írásom Nórája. És ugyanúgy cro-magnoni volt a neandervölgyiek között…
Léna bájos fiatalasszony, évek óta kapcsolatban vagyok vele és a családjával, nagyszerű férjével és csodálatos gyermekeivel. Kötődésünk baráti, spirituális, biztos hogy nem csak ebben az életben kezdődő 😊 Ő is, párja is jártak már nálam utaztatáson, és most ismét ezért kerestek fel. Legkisebb gyermekük hamarabb döntött a megszületés mellett, mint a 9 hónap, és nevelése sokszor emberfeletti kitartást, erőt, szeretetet kíván a szülőktől. Ők, magas tudatossági szintjükön, elfogadják hogy az élet a kicsi által tanítani akar nekik valamit, de felmerül a kérdés: mit? Miért kapta a csöppség is, ők is ezt a nehéz feladatot?
Léna hamar átlép a tudat másik szintjére. Útban az előző inkarnációja felé, csodálatosan szép üveget lát, melyben alul arany, felette kék tartalom van, és mintha egy zászlórúdon állna ez az üveg. Kérdezem, mi van benne? – Energia- feleli Léna. Ez az energia egy univerzális ajándék, mellyel segítik az utazását. (Eddig még egy vendégem sem kapott ilyen segítséget az Égiektől).
Megérkezve előző inkarnációjába, Léna egy barlangban találja magát. Kérem, nézzen le a lábára, milyen cipő van rajta? – Semmilyen – mondja. -Mezítláb vagyok.- Milyen a nadrágod? – Nincs nadrágom. Csak valami állatbőr takar. – Milyen a hajad? – Barna…bozontos. – Hány éves vagy? – Tizennégy. Ősember vagyok. – Fiú vagy vagy lány? – Fiú.
A barlangból kilépve csodálatosan szép tájat lát. Nem őserdő, inkább lankás, füves táj, elszórtan fákkal. Nem messze egy hatalmas vízesés, olyan hívogató a friss víz, szeretne beleugrani, de nem mer. – Egyedül vagy? – kérdem. – Igen, de ez jó!
Kérem, forgassuk vissza az idő kerekét, lássa magát öt évesen.
Ősembercsapatot látunk. Nagyon szőrösek, nagylábúak, homlokuk alacsony, termetük zömök. Nagy tűz körül mozognak. – Látod az anyukádat? – Igen….- Milyennek látod? – Nagy lógó mellei vannak…- Szeret téged? – Némi szünet után Léna sírni kezd. – Nem… olyan érzéketlen…nem érdeklem… – Apukád hol van? – Megint szünet, majd: – nincs itt…vadászni van…kevés a férfi, inkább nők, gyerekek…- És milyen az apukád? Lásd magad előtt! – ….nagyon szőrös…büdös…bozontos….- És ő szeret téged? – tétován: igen…de ő csak néha van velünk… – testvéred van? – Igen … egy kishúgom…még csak négykézláb megy, kicsi…
Ekkor Léna nagyon sírni kezd. – A kishúgom…beleesett a tűzbe…megégett…elégett….
A gyereket nem mentik meg a felnőttek, nem foglalkoznak vele, ő nem tud segíteni, későn ér oda. – Anyukádat megrázta a dolog? Sír? – Nem…csak ül és piszkálja a hamut…
A fiú szenved, nagyon szerette a húgát, többnyire ő vigyázott rá, az anyjuk közömbös a gyerekei iránt. – Neked kellett akkor vigyázni rá? – Nem…bár nekem kellett volna, akkor nem történt volna meg…de valami mást kellett csinálnom… – Léna gyötrődik, süt róla a fájdalom.
A fiú magához veszi kishúga egy csontocskáját, felfűzi egy bőrszíjra, élete végéig magával hordja.
Lásd magad 6 évesen! – Eltévedtem…egyedül vagyok….bogarakat eszem. Itt egy kő…erre karcolok valamit egy másik kővel. – Mit rajzolsz? – Mintha egy pálcikaember lenne…
A fiúcska visszatalál a csapathoz, együtt vándorol velük, de nem érzi jól magát köztük. Úgy érzi, mintha nem tartozna közéjük, „olyan buták” mondja. Kinézetre, termetre is elüt tőlük: magasabb, karcsúbb, kevésbé szőrös.
14 évesen otthagyja őket, egyedül vándorol. – Mit keresel? – Nem tudom… valami mást. Nehéz a hátamon a csomag… szerszámok vannak benne. Én csináltam. Valamivel összekötöttem…
Vándorlása közben baleset éri: belelép valamibe ami felsebzi a lábát. A seb elfertőződik, seblázat kap. Fekszik a földön, szája teljesen kiszárad, teste forró. Haldoklik.
Mi az utolsó gondolatod halálod előtt?
– Húgocskám, megyek hozzád. – Ha visszatekintesz, mi volt az életed legnagyobb sikere? – Hogy ott tudtam hagyni őket. – És mi volt a legnagyobb kudarcod? – Hogy hagytam beleesni a tűzbe…hogy nem tudtam vigyázni rá.
Bekövetkezik a magányos halál. Az utolsó pillanatban is fogja testvérkéje csontocskáját. – Lásd megad egy órával halálod után! – Ott ülök a testem mellett…látom a testemet… Nagyon vicces! – Mi vicces? – kérdezem meghökkenve. Léna kuncogva:- Hogy alig indultam el és már meg is haltam…
-Most lásd magad egy héttel halálod után! – Emberek között vagyok…mindenféle emberek…modernek is…de nem látnak engem…nem hallanak…meg akarom érinteni őket, de nem tudom….
-Lásd magad három hét múlva! – ….valami nagyon fényes nagy teremben vagyok…- Keresd meg a szellemi segítőidet! – ….Látom…hosszú fehér haja van…hosszú fehér ruhája….- Oda tudsz menni hozzá? – Nem…félek tőle. Itt egy másik is….arany fürtös haja van. Hozzá sem akarok…továbbmegyek a nagy teremben…egy könyvtárba jutok. Nagy könyvtár. Ott ül az asztalnál valaki…nagyon idős. Szakállas, kedves. – Oda tudsz menni? – Igen. – Tedd fel neki a kérdésedet! – Miért kell ennyit szenvednünk a baba születése óta? Mit kell megtanulnunk? – Hallgasd meg a választ!
-Hogy meg kell tanulnom kiállni önmagamért…Majd némi hallgatás után: – De most már jó lesz!
-Rendben. Nézz körül a könyvárban! El szeretnél hozni valamit? – Igen. Egy könyvet. Arany kötése van.- Nézd meg mi a címe! – Nem tudom…- Olvasd el! – Valami..v betűvel kezdődik…végzet….végzetek!
-Kérdezd meg, elhozhatod-e? – Igen…azt mondja igen. – Búcsúzz el és gyere ki a könyvtárból.
Léna elindul a visszafelé vezető úton. Itt megtalálja az üveget amit ideúton látott, de most már üres. Felhasználta a benne lévő energiát az utazásra.
Rövid meditációval visszatérünk a jelenbe, a szobába. Léna nagyon a hatása alatt van az átélteknek. A feladat, amit abból a létből ebbe az életbe hozott: bebizonyítani magának, hogy képes egy kisgyerekre vigyázni, őrködni az élete felett, felelősséget vállalni érte, kiállni érte és magáért. Évezredeken átívelő lelkifurdalást és bűntudatot hozott, úgy érezte hibás mert meghalt egy szeretett kisgyerek. Mert nem volt ott mikor kellett volna. Tudjuk, hogy nem neki kellett volna vigyázni, hanem az anyának, de az anya nem vigyázott, így ő tudat alatt átvette a felelősséget. Most kicsije születése óta minden pillanatban ott van, vigyáz rá, életben tartja.
A könyvre persze rögtön rákerestünk, és meg is találtuk. Végzetek-összekapcsolt sorsok, különböző végzetek. „Őseink fájdalmának felismerése, a család elutasított tagjainak elismerése, elfogadása, láthatóvá tétele szabadságunk kulcsa”.
Ennél egyértelműbb üzenet lehet?
És az ősember-lét… Nóra történetéből idemásolom azt ami pontosan ideillik:
„A neandervölgyi ősemberek kb. 400 000-40 000 évvel ezelőtt éltek főleg Európában és Nyugat-Ázsiában. Nekik volt alacsonyabb termetük, nagy fejük alacsony homlokkal, kiugró szemöldökívvel, lapos orral. Kisebb csoportokban vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak.
Egy ideig párhuzamosan éltek a korai Homo Sapienssel, köztük a cro-magnoniakkal. Utóbbiak jóval fejlettebbek voltak, finoman kidolgozott kő-és csonteszközöket, ékszereket készítettek, művészetük, fejlettebb gondolkodásuk volt. Genetikai kutatások bizonyítják, hogy keveredtek is, a mai ember genomjában 1-4 % neandervölgyi eredetű DNS található. A cro-magnoniak nagyobb részben kiszorították a neandervölgyieket, kisebb részben beolvadtak velük. A neandervölgyiek kihaltak kb. 40 000 éve, a cro-magnoniak viszont a mai emberek elődei (Homo sapiens).”
Tehát nagy valószínűséggel Léna is, Nóra is neandervölgyiek közé keveredett cro-magnoni felmenőkkel rendelkeztek, ezért érezték magukat másnak, különbnek, ezért akartak elszakadni, többet, jobbat megélni. Léna is megkapta a választ, és az ígéretet is: „Most már jó lesz”. Sok empátiával és szeretettel követem sorsuk alakulását, és biztos vagyok benne, hogy most már jó lesz.
Szerző: Varga Éva | okt 12, 2025 | Egyéb, Reinkarnáció, Varga Éva
A reinkarnációs utazások akkor repítenek el minket múltba vagy jövőbe, ha a tudatalattink abban az időben szeretne megmutatni valamit, amit tudnunk kell mostani életünkhöz. Azonban a tudatalatti okos, és ha úgy dönt, máshol kell keresni elakadásaink okát, furfangos módokat választ megvilágosodásunkra.
Vendégem kedves fiatal hölgy, nevezzük Mártának. Izgatottan és kíváncsian érkezik, vajon melyik századba repíti el a titkok világa?
Hát nem pont ez történt…
Márta meditációs utunk végén lassan beletalál egy kislány testébe. A lányka mögött erdős-tisztásos terület, előtte, kicsit messzebb egy nagy ház. Közelebb merészkedik a házhoz, aminek, furcsa módon, hiányzik az oldalfala, így be lehet látni a szobába. Ott látja az édesapját, aki tesz-vesz, láthatóan nem tudja hogy a szoba fala átlátható (vagy nincs). A kislány oda szeretne rohanni hozzá, de magas fal nő elé, felül szögesdróttal. Szeretne átjutni, bárhogyan, felsértik a drótok, de nem tud átvergődni a falon. Kiabál, fel akarja hívni magára a figyelmet, de nem hallatszik el a hangja az apához. Besötétedik, a házban, a szobában világos van, a kislány kint a sötétben lassan minden reményét elveszti.
Eltűnik a kép, némi szünet után a kislány bent látja magát a házban. Már nagyobb lányka, majdnem felnőtt. Az apa nincs sehol, de az egyik szobában rátalál az édesanyjára, aki egy ágyon a falnak fordulva alszik. A lány odamegy hozzá, szólongatja, ébresztgeti. Az anya nyugodtan alszik tovább. A lány odafekszik mellé, hozzásimul a hátához, átöleli. Szeretné ha őt is átölelné az anyukája, de nem teszi, észre sem veszi a lánya kétségbeesett próbálkozását.
Egy utaztatásra ennyi fájdalom éppen elég, visszatérünk a jelen pillanatba.
Nem nehéz megfejteni Márta elakadásainak okát. Tudjuk mitől szenved a lélek. Nem a múlt századokban van a trauma, ennek az életnek a fájdalmait kell feldolgozni.
Ez még keményebb feladat.
Szerző: Varga Éva | szept 28, 2025 | Reinkarnáció, reinkarnáció
Vendégem fiatal férfi. Jóképű, kedves. Nevezzük Marcinak. Elmondja, hogy a párkapcsolatai sorra zátonyra futnak, illetve legutóbbi hat éves kapcsolata után nem talált még senkit. Ez nem jó így, de valamiért nem találja az igazit.
Meditációs vezetésemmel hamar megérkezünk egy állapotba, mely bizonytalan, tétova, semmiképp sem kellemes érzés. Előbb az érzés jön, lassan bontakozik ki a kép. Kövekkel kirakott utcát látunk, kő házakkal. A házak mögött zöld dombok, távolabb erdő.
-Fiúnak vagy lánynak érzed magad?
– Nem tudom…talán fiú. Azt hiszem, fiú…- Hány éves vagy? – Tizenhat. – Nézz a lábadra! Milyen cipő van rajtad? – Csizma…- Milyen nadrág? – Nem látom… – Jó. Milyen a hajad? – Fekete…göndör. Középen ketté van választva…lány vagyok. – Mit csinálsz ott az utcán? – Keresek valakit…nem tudom kit. – Embereket látsz? – Nem… Szünet, majd: valaki áll mögöttem. Érzem.- Fordulj meg, nézd meg ki az! – Egy ember…egy férfi. Hosszú lelógó bajusza van. Kantáros nadrág van rajta, meg csizma. Azt mondja, ne keressek tovább, mert már megtaláltam akit keresek. Nem hiszem el neki. Otthagyom, elindulok, fel egy kis úton a dombra. Felmegyek, ott az erdő…elindulok arra, de visszafordulok. Lemegyek a házak közé. Ott az ember.
Szünet, Marci teste megfeszül, érzem a vibrálást. Sírni kezd. – Az apám…megtaláltam az apámat. Őt kerestem.
A tudatalatti nem enged tovább, megkérem, menjünk vissza gyerekkorába.
-Egy kastélyt látok… nagyon szép. Itt születtem. Egy királynőt látok…de nem ő az anyukám. Valami rokona… talán a húga. Ő az anyukám. De nem lett volna szabad megszületnem… az apukám nem úri. Ő csak egy halász… az anyukám meghal. Még lát engem, de nemsoká meghal. Az apukám nevel…hat éves koromig. Egy szegényes házban lakunk. Ekkor elhagy engem…nem akar, de kell. Hogy nekem jobb legyen. Haragszom rá.
Az ezután következő tíz évet nem látjuk, csak a végtelen vágyakozás van meg az édesapa után. Marci könnye folyamatosan árad, akkor is, mikor hosszas kutatás után ráakad az apukájára. Ebben az életében nem ér meg magas kort, halálakor egyedül van, elhagyatva. A magányba hal bele.
Visszavezető meditációnk során újabb inkarnáció bontakozik ki.
-Egy hajón vagyok… nem nagy hajó. Kicsi halászhajó. Kint van a tengeren.
-Hány éves vagy? – Tíz. Fiú vagyok. -Ki van még a hajón? ……-Nem látok senkit. – Egyedül vagy? – Igen. – Hol vannak a többiek? – Elmentek. Kieveztek csónakkal. – Egyedül hagytak? – Igen. Azt mondták, hogy jönnek. De nem jönnek…A hajó sodródik a tengeren. Nem jön senki…
Telnek a napok, elfogy az élelem, a víz. A fiú sokat szenved, testi-lelki kínjait végül nem bírja tovább, beleugrik a tengerbe. Ott leli a halálát.
Visszatérünk jelenlegi életébe. Marci kissé zavartan mondja: – Telesírtam a párnádat…pedig nem szoktam.
Sokat beszélgetünk arról, miért ezt az életet mutatta meg a Felsőbb Én. Marcinak nem volt könnyű gyerekkora, édesanyja elhagyta pici korában, csak később tért vissza, édesapja próbálta gondját viselni, aki jó barátságban volt az alkohollal. Nem volt része igazi szeretetben, odafigyelésben. Szülei elhagyták, magára hagyták. Mint az előző életeiben. Sorsfeladata, hogy a családi karmát megszakítsa, átírja. Mostani gyerekkorát már nem tudja megváltoztatni, de jövendő gyerekei életét igen. Nekik kell megadni azt, amit ő nem kaphatott meg, sem előző életeiben, sem a mostaniban.
-Nagyon szeretnék igazi családot, gyerekeket! – mondja felcsillanó szemmel. – Mindig is éreztem, hogy nekem nagyon szükségem van egy szép családra!
-És soha nem szabad magadra hagyni a gyerekeidet! Mindig mellettük kell állnod, hogy ne érezzék azt, amit neked már sok életen keresztül át kellett élned. Itt tudsz fordítani, hogy beteljesítsd vállalt sorsfeladatodat.
-Én soha nem fogom őket elhagyni. Borzasztó volt átélni az előzőeket is, meg a mostanit is. Nem felejtem el.
Marci zaklatottan, de mégis megerősödve búcsúzik. Úgy érzi, olyan válaszokat kapott, amik biztos iránymutatást jelentenek további életére.
Szerző: Varga Éva | máj 20, 2025 | Reinkarnáció, Varga Éva
Vendégem szép, fiatal lány, nevezzük Zsuzsinak. Jogi egyetemre jár, bíró szeretne lenni. Elmondja, nagy az igazságérzete, és bár a bírói hivatás nem kifejezetten női pályának tűnik, ő valamiért mégis erre érez hívást.
Meditációs utunk végén macskakő-szerű úton „landolunk”, az út mentés kevés ház, régebbi korból való. – Kérlek, nézz le a lábadra! Milyen cipő van rajtad? – Semmilyen. Mezítláb vagyok. Kibontakozik egy durva darócruhás, szegény, 12 év körüli fiú képe. Elindul, kiér a falu főterére, a piacra. Itt egy templom van, bemegy. Senkit nem lát, majd feltűnik egy fiatal pap. Valamin vitatkoznak, a fiú nem akar gyónni, heves szóváltás után otthagyja a papot, hazamegy.
Szegényes kis házban lakik, édesanyja fejkendős idősebb nő, szeretettel megsimogatja az arcát. Az apa nincs otthon. Jobb is, kemény, szigorú ember. Megvacsoráznak.
Egy héttel később látjuk újra a fiút. Sikátorszerű utcán egy magas férfivel kézenfogva megy. A férfi jól öltözött. Következő kép: a fiú a földön fekszik, a férfi bántja, megütötte. Nagyon fél tőle, nem tudja magát megvédeni, kiszolgáltatott helyzetben van. Itt Zsuzsi igen erős fájdalmat jelez a bal karjában. „Itt rántotta meg a férfi.” -Miért bánt? kérdezem. -Nem tudom. Azt mondja, büntetésből. De én nem csináltam semmit! Sikerül elszaladnia, fut ki a mezőre. Nem mer hazamenni.
Szénaboglyákat látunk, távolabb kis ház, ló, egy idősebb és egy fiatalabb férfi. A fiú meghúzódik egy boglya tövében, itt alszik. Meleg az éjszaka.
Reggel hazamegy, édesanyja sírva öleli, nagyon aggódott miatta.
Eltelik egy év, időközben az édesapa is hazatért. Nem veri, de szeretettelen, durva, folyton elzavarással fenyegeti. Nyomasztó a szegényes kis házban a légkör. Most ismét a piactéren vagyunk: a fiú elbújt egy utca sarkánál, onnan kukucskál ki a térre. Rettegve látja hogy lovasok jönnek, megismeri azt a férfit aki bántotta. Nem katonák, de nagyhangúak, mindenki fél tőlük. Ő a falhoz tapad, szinte levegőt se mer venni, pánik kerülgeti. Mikor elmennek, nehezen, lassan nyugszik meg.
14 évesen már egy várban dolgozik, lovas szekerekről pakol le dobozokat. Rongyos, éhes, mezítlábas, keze véresre tört, testén is sebek. Az éjjeleket az utcán tölti. Egy év múlva már dolgozni sem bír: nagyon sovány, nincs ereje, mindene fáj. – Miből élsz? -Kéregetek. Az a legjobb, mikor bemehetek az istállóba aludni, ott meleg van, és lovak. Őket nagyon szeretem.
Pár hónap múlva otthon látjuk őt, nagyon beteg, fel sem tud kelni. A mellkasa fáj. Édesanyja ápolja. Édesapja morog: mert miért kellett elmenned, maradtál volna itthon segíteni. 16 évesen hal meg ott, ahol született, a szegényes kis házban.
A kérdésre, hogy mit élt meg kudarcként ebben az életben, azt válaszolja: nem tudtam mit kezdeni az életemmel.
Elindulunk a visszafelé vezető úton, de nem a jelenbe érkezünk, hanem egy másik életbe.
Londonban vagyunk, nem túl régen, pár évtizeddel ezelőtt. Zsuzsi most 32 év körüli jólöltözött férfinek látja magát, munkába megy. Számokkal dolgozik, valószínűleg könyvelő. Nagyon nem szereti a munkáját, de jól fizet. 40 évesen már nős, egy kicsi fiúgyerek apja. El kell tartani a családot, egyre többet dolgozik, sokszor késő este megy haza. Emiatt időnként veszekednek a feleségével. Egyre többször ideges, ingerült, utálja a munkáját. 50 évesen elege is lesz belőle, otthagyja az állását. Újságban álláshirdetéseket böngész, de egyik sem fizet elég jól. Érzi, hogy mindkét lába fáj.
Ez az élete hosszú, 82 évesen hal meg. Legnagyobb sikere, hogy volt munkája, ami megélhetést biztosított. Kudarca, hogy olyan munkát kellett végeznie, amit nem szeretett, nem csinálhatta amit szeretett volna.
Az utazás első része megmutatta, hogy miért akar Zsuzsi bíró lenni: hogy igazságot szolgáltasson a bántalmazottaknak, a védteleneknek.
A második részben már sokkal jobbak a körülményei, van jól fizető munkája, mégsem boldog. Nagy valószínűséggel a két látott élet között volt néhány még, de a tudatalatti a szintlépés mértékét mutatta meg, hogy a lélek honnan hová jutott tudatosságban. Kézenfekvő jelenlegi leszületésnek a feladata: nem elég olyan munka ami jól fizet, ennek a munkának már olyannak kell lenni, amit szívesen csinál. Hogy mi legyen az? Ezzel a tudással született: igazságot kell szolgáltatni, a jog eszközeivel. A saját vágyait, álmait már nem kell alárendelnie senkinek, fejlesztenie kell az önbizalmát, megtanulni megvédeni a határait.
Szép feladat.
Szerző: Varga Éva | máj 18, 2025 | reinkarnáció, Varga Éva
Andrea bájos, pozitív kisugárzású fiatal nő, két fiú anyukája. Édesanyja már volt nálam utaztatáson, az ő élményei is segítették hogy most ő is itt van, és izgalommal vegyes kíváncsisággal vág bele a kalandba.
Meditációs utunk végén csak azt érzékeli, hogy egy fehér, üres térben van. – Érzem, hogy megérkeztem valahová, de itt csak a semmi van, nagyon fehér, nagyon üres….-Tapogasd meg a talajt! Milyen? Kis idő múlva: – Földet érzek, de az is fehér…- Rendben, indulj el, csak menj előre…most állj meg és nézz vissza! Mit látsz? – Mintha felhőben lennék….- Jó, most megint nézz előre! Mit látsz? – Most már látok egy erdőt…Szép zöld a táj…- Milyen ruhában vagy? – Barna tornacipő, kockás ing, nadrág…nincs is nekem ilyen…mintha fiú lennék…de nem…én vagyok, olyan mint most…-Rendben, menj tovább az úton…- Beérek a fák közé, megyek az erdőben…most kiérek, távolabb egy ház látszik. Kis faház, rozoga, inkább kunyhó. Itt lakom. – Kivel laksz itt? -Anyukámmal…- Testvéred van? Nincs. Csak ketten lakunk. És most lovakat látok…- Ha kinézel a házból? – Nem…rajta ülök az egyiken…kislány vagyok. Elvisznek .- Hány éves vagy? – Kilenc. Két férfi vezeti a lovakat. Elvisznek. Nem rosszak, nem bántanak, csak elvisznek. Az egyik borostás…nem, kis szakálla van. – Hova visznek? – Dolgozni. Egy nagy búzamezőt látok, itt dolgozunk. Sokan, mind egykorúak vagyunk. Csak lányok. A nagyobbak meg a fiúk máshol dolgoznak. A ház körül. – némi szünet után fájdalmasan: – Anyám eladott engem. A fizetésemet ő kapja. Egy szigorú csúnya mogorva idős nőnek dolgozunk.
-Mit esztek? – Valami fehér…rizs. Mindig csak rizs, egy kis tálkában, délután munka után. Durva formátlan ruhában vagyunk, mint a zsák…Egy hosszú faépületben alszunk mind, a földön. Meleg van, nagyon meleg…Itt van a szakállas, meg egy másik, fiatal. Vigyáznak ránk, hogy éjszaka el ne szökjünk. Félünk.
Hogy érzed magad? – Nincs más választás, csinálni kell…- Lásd magad egy hét múlva! – Fáj a kezem meg a lábam…meg a derekam, csak szedjük, vágjuk a kalászokat, végeláthatatlan a búzamező…Már nem vagyok jól, gyenge vagyok…reggel alig bírok megmozdulni…De azért összeszedem magam, kimegyek…a többiek után…de másnap már nem bírok…fekszem a földön a házban…a szakállas vizet hoz….a fiatalabb húst…lassan erőre kapok…megint tudok dolgozni a többiekkel…- Itt döbbenten, tanácstalanul: – A testvérem….nekem nincs testvérem, a fiatalabb a testvérem, neki van testvére…
Ezt nem értem, a testvérszál teljesen összekuszálódik, de Andi olyan izgatottan magyarázza, hogy nem akarok mélyebben belemenni.
Most 16 éves vagyok…már bent vagyok a nagy házban, hatan vagyunk lányok, egyforma idősek.
-Mit csináltok? -Tanulunk. – Mit tanultok? -Mindent. Földrajzot, írni, sokat kell olvasni, ezt nagyon nem szeretjük. -Ki tanít? – Az öregasszony. Olyan dölyfös, főúri, arisztokrata…- Andi fintorog, utálat tükröződik az arcán – mindig fekete ruhában van. Fehér haja kontyban. Mi lányok kinevetjük a háta mögött. Egy nagy könyvtárszobában tanulunk, sok könyv van körben a polcokon. A házat takarítani is nekünk kell, de más főz. Mind egyforma ruhában vagyunk, a ruha ujja buggyos, a szoknyarésze rakott, a szoknyát vállpánt tartja. Fehér a harisnyánk.
Egy nap rózsaszínű selyemruhába öltöztet, olyan báliba. Nem érzem jól magam benne. Minek ez a ruha? Lovas szekérre ülünk, és elmegyünk egy távolabbi kastélyba, ahol bál van.
Rövid töprengés után: – Itt megint eladnak! Eladnak egy férfinek aki sokat fizet értem. Alkudoznak. – Milyen a férfi? – Döbbenten: Ez az én mostani férjem! Tulajdonképpen jóképű…de én nem akarom… nem így…egyenruhában van. Katona. Ahogy beszélgetnek, megértem, hogy már régen kinézett magának, ott a háznál. Engem senki nem kérdez. Lehet még tetszene is, de nem így…
Együtt élünk…- Hol? – Nagyon nagy ház, kastély…díszes…távol van mindentől. Nem vagyok boldog. A férfi nem tudja hogy kell hozzám szólni, nem tud szeretni…nem tudja hogy kell…nem akarok megfoganni, gyakran elutasítom…nem engedem közel…már ő sem akar gyereket.
Elmegy…lovon. Hónapokig nem jön haza. Egyszer meglátogat valaki…örülök…nagyon jó hogy jött…a testvérem….? Szerelmes vagyok bele….? Nagyon örülök hogy itt van…A búzamezőről…?
Andrea teljesen össze van zavarodva, én sem értem. Az egész utazás alatt egyedül itt örül valaminek.
– Aztán elmegy…soha többé nem jön. A férjem…hazajön. Eltávolodtunk egymástól, alig beszélgetünk. Időnként elmegy hosszú időre, valahová a tengeren. Ilyenkor nagyon egyedül vagyok, nem járok sehova.
Telnek az évek, lassan öregszenek. Időnként kiülnek a házuk teraszára, a férje teát iszik, a semmibe néz, ő olvas. Sokat olvas, sok könyve van. – Most hálás vagyok az öregasszonynak hogy megtanított olvasni…
– Lásd magad halálod előtt egy órával! – Öreg vagyok…nagyon öreg. A hasam fáj csak, más nem. Valaki ül mellettem…egy lány. Hosszú fekete haja van.
– Ki ez a lány..? – Nem tudom. Az unokám…? Az nem lehet. -Akkor ki? – Nem tudom…-hirtelen döbbent kiáltás:- A férjem unokája! Az előző feleségétől. Volt neki előző családja. – Nem tudtál róla? -Nem. Ezért tűnt el hónapokra. Náluk volt. De akkor én miért kellettem? Nem értem. Minek…?
Rövid töprengés után: -Már nem él. Meghalt jó pár éve, öreg volt, ősz volt a haja. Halála előtt bevallotta a másik családját. Akkor már minek? gyötrődve: minek?? Mikor meghalt, megkerestem a másik családját, felkutattam hol laknak, hajóra szálltam, hosszú volt az út. Látni akartam őket. Nem örültek nekem. Mondtam, nem akarok semmit tőlük, csak látni akartam őket. Volt ott egy kisebb fiú meg egy nagyobb lány, olyan tíz éves. Ő örült nekem. Amikor már itthon voltam, leveleztünk, megkedveltük egymást. Írtam mikor közeledett a halálom. Eljött.
Andrea hirtelen felkiált: Ákos! Ez a lány Ákos, a nagyobbik fiam!
Most már jönnek, peregnek a felismerések: – Aki eljött meglátogatni mikor a férjem távol volt, az a fiatalabbik fiú az öregasszonynál, aki vigyázott ránk mikor dolgoztunk. Titkon szerelmes voltam bele, és igen…ő is belém. Húst hozott mikor beteg voltam. Miatta gyógyultam meg. Nem volt köztünk semmi, se akkor, se később. Asszony koromban eljött, talán hogy lássa, jól vagyok-e. Hogy örültem neki! Boldog voltam. De nem jött többet… Ez a fiú a mostani fiútestvérem. A fiatal lány pedig, aki eljött halálom idején, a mostani nagyobbik fiam. A férjem akkor is a férjem volt. Akkor is, most is egyenruhás. Akkor is, most is tanulja hogyan kell velem bánni, beszélni. Ebben nagyon sokat fejlődött, sokkal jobb a kapcsolatunk.
-Miért adott el az anyám? Szegények voltunk, de nem haltunk volna éhen. Megoldottam volna, tudom. Ezután mindig haragudtam rá. Az öregasszonynál…rabszolgák voltunk. Sok gyerekrabszolga. Pár csinosabb, értelmesebb lányt nagyobb korában megtanított viselkedni, írni, olvasni, hogy jobb áron keljünk el a piacon, a kevésbé szerencsésekkel ki tudja mi lett…
A meditációnk végén a lélek tétovázott egy ideig, melyik előző életet mutassa meg, időzött az „üres, tejfehér, néma” térben, elindult egy kockás inges, tornacipős fiú élete felé, rájött mégsem ezt, visszalépett a jelenkori önmagához, aztán lassan „beletalált” abba az inkarnációba amit látnunk kellett. Innen már magabiztosan mutatta az akkori életutat. Gyakori, hogy a lélek „válogat” egy kis ideig, néha percek kellenek mire eldönti mit szeretne megmutatni.
Andrea sorra ismeri fel az összefüggéseket a látott előző élete és a mostani között, sok olyan személyes hogy nincs itt helye ezek leírásának. Értelmet nyert számos olyan érzés, vonatkozás ami eddig érthetetlen volt, de most a helyére került.
Mindkettőnk számára nagy élmény volt.
Szerző: Varga Éva | máj 14, 2025 | Reinkarnáció
Vendégem fiatal férfi, kedves, jóképű, pozitív kisugárzású. Ismeretségünk pár évre tekint vissza, ő is az emberek egészségének, életének jobbítását tűzte ki célul maga elé. Egyre sikeresebb választott munkájában, sok elégedett vendégének jutott el hozzám dicsérő szava, elismerése. Nevezzük őt Dávidnak. Dávid olyan komplexen látja az Univerzum működését, ahogy korosztályában kevesen. Mintha egy derűs, sok mindent megélt százéves bölcs figyelné mosolygós megértéssel az emberek csetlését-botlását itt a Földön.
Vezetett meditációnk során megérkezünk – pontosabban belecsobbanunk – a tenger vizébe. Távolabb part látszik, egy sziget. Dávid úszik, kievickél a partra. Negyven körüli férfinek látja magát, teste sovány, bőre sötét, haja, szakálla fekete. Csak egy rövid kis nadrág van rajta. -Hogy kerültél a tengerbe? – kérdezem. Elsüllyedt a hajóm. -Milyen hajó volt ez? – Fából volt…halászhajó. Háló volt rajta, tele halakkal. – Ki volt még a hajón? Látom, hogy Dávid felidézi magában a hajót, átkutatja.- Senki. Egyedül voltam. – Hogy süllyedt el? -Kettéroppant. -Mitől? Dávid koncentrál, átéli az eseményeket.- Megtámadtak. Kalózok. De el tudtam menekülni. -A kalózokkal mi lett? – Elmentek. Ezután körülnéz a szigeten, de emberek jelenlétének nem látja nyomát. Többször elmondja: magányos vagyok. De ez nem rossz. Nyugalom van bennem. Telnek az évek, berendezkedik a szigeten. Kókuszdió, a tenger, az erdő adják a táplálékát. -Nem vágyódsz el? – kérdezem. – Talán…egy kicsit- mondja bizonytalanul – de annyira nem. jó így nekem.
Vált a kép, és már egy sivatagban vagyunk. Forróság, fényesen izzó napkorong, ő egy tevét vezet. Vándorol. Szomjas. Sehol teremtett lélek rajta kívül. -Keress vizet! – biztatom. Látja magát ahogy egy kis gödör mellett térdepel. A gödörben víz van. Megtölti a kulacsát, iszik. -Milyen érzéseid vannak? – kérdezem. Egyedül vagyok. De nem félek. Nyugalom van bennem. Jó így.
A kép elmerül, Dávid egy hideg, kietlen tájon vándorol, havat hord a szél, zord, színtelen körülötte a világ. Összébb húzza magán a subaszerű valamit, amibe burkolódzik. Mezítláb van. -Valami természeti katasztrófa történt itt…-mondja. Meglát egy épületet, lakatlan elhagyott ház, amellé ki van kötve két ló. Odamegy hozzájuk, simogatja őket. Kérdésemre elmondja, hogy nyugalom és béke van benne. Magányos, de nem bánja.
Negyedik szín egy szintén néptelen, zöld táj, ahol egy cölöpökön álló házat lát. – Bemégy? – kérdezem. -Nem. -Miért nem? – Úgyis üres, nincs ott senki. – Hogy érzed magad? – Nyugalom van bennem.
Megkérem, hogy lássa magát 10 évesen. Pár percig szemlélődik, azután elmondja, hogy szaladgáló gyerekeket lát, meg olyan cölöpökre épült házat mint az egyik jelenetben. Édesanyját csak bizonytalanul látja, édesapja nagy, erős, fekete ember, néger.
Ezután kérem, hogy lássa magát halála előtt egy órával. A szigeten vagyunk, ő 99 éves, erősnek, egészségesnek érzi magát. A tengerparton ül, egy bot van a kezében, nézi a tengert. Végtelen nyugalom és béke van benne. -Lásd magad halálod pillanatában. -A parton fekszem, egy nyíl áll ki a fejemből. -Ki nyilazott? Némi szemlélődés után: -Kalózok. Kalózok miatt került a szigetre, és a tengeri rablók miatt hagyta el véglegesen azt.
Megkérdezem, mi volt a legnagyobb sikere abban az életében? -Talán a magány, az egyedüllét és az elvonulás megtapasztalása, és az ebből fakadó élethelyzetek megértése. Ez által kerültem közelebb Önmagamhoz, és a Legfelsőbbhöz. Fejlődés. – És mi volt a kudarcod? – Kudarcként talán azt mondanám, hogy nem próbáltam meg másfelé menni, nyitni…de legbelül tudom hogy ennek így kellett történnie, úgyhogy nincs lelkiismeret-furdalásom. -Mi volt az utolsó gondolatod? -Hogy ennek így kellett lennie.
Négy élet képeit mutatta meg a tudatalatti vagy Dr. Michael Newton nyomdokain: a tudatfeletti elme. Dávid az utazást követő beszélgetés során elmondja, hogy érezte : mindvégig önmagát látja, de más-más életben. Ha több életet látunk egy utazás során, azokat mindig fel lehet fűzni egy fonalra, mint a gyöngyöket. Az azonos elemek mutatják meg azt amit a tudatfeletti tolmácsolni akar. Itt a vezérfonal a magányosság a nehéz élethelyzetekben, a megküzdésre való képesség, a csapások sztoikus nyugalommal való elfogadása és a lelki béke. A nagy próféták, Buddha, Jézus elvonultak meditálni, magányosságukban találták meg a kapcsolódást az Istennel, itt tudtak eggyé válni az Univerzummal. A megmutatott életekben Dávid már eljutott a lelki fejlődésnek annak a fokára, hogy emberöltőket szentelhetett kapcsolódásra a természettel és Istennel, magányában megalapozta a spirituális tudását. Jelenlegi életében már ezzel a derűs „minden úgy van jól ahogy van, minden úgyis úgy történik ahogy kell” szemlélettel teszi a dolgát. Ez a hit alapja.
Erre a képességre van szüksége ahhoz, hogy meglépje a következő szintet: hasznossá tenni magát a mindenség nagy Rendszerében, segíteni másoknak, nyitni. Előző életeinkből hozzuk a tapasztalatokat, amik kellenek ahhoz hogy itt és most „jobban teljesítsünk”. Ha jól használjuk fel, sikeresek leszünk. Dávid szintet lépett, sikeres választott útján, azt teszi amire született. Letudta magányos meditációkkal töltött küzdelmes életeit, kilépett az emberi társadalomba, hogy kamatoztassa tudását, tapasztalatait, mindannyiunk örömére.
