Szerző: Varga Éva | máj 20, 2025 | Reinkarnáció, Varga Éva
Vendégem szép, fiatal lány, nevezzük Zsuzsinak. Jogi egyetemre jár, bíró szeretne lenni. Elmondja, nagy az igazságérzete, és bár a bírói hivatás nem kifejezetten női pályának tűnik, ő valamiért mégis erre érez hívást.
Meditációs utunk végén macskakő-szerű úton „landolunk”, az út mentés kevés ház, régebbi korból való. – Kérlek, nézz le a lábadra! Milyen cipő van rajtad? – Semmilyen. Mezítláb vagyok. Kibontakozik egy durva darócruhás, szegény, 12 év körüli fiú képe. Elindul, kiér a falu főterére, a piacra. Itt egy templom van, bemegy. Senkit nem lát, majd feltűnik egy fiatal pap. Valamin vitatkoznak, a fiú nem akar gyónni, heves szóváltás után otthagyja a papot, hazamegy.
Szegényes kis házban lakik, édesanyja fejkendős idősebb nő, szeretettel megsimogatja az arcát. Az apa nincs otthon. Jobb is, kemény, szigorú ember. Megvacsoráznak.
Egy héttel később látjuk újra a fiút. Sikátorszerű utcán egy magas férfivel kézenfogva megy. A férfi jól öltözött. Következő kép: a fiú a földön fekszik, a férfi bántja, megütötte. Nagyon fél tőle, nem tudja magát megvédeni, kiszolgáltatott helyzetben van. Itt Zsuzsi igen erős fájdalmat jelez a bal karjában. „Itt rántotta meg a férfi.” -Miért bánt? kérdezem. -Nem tudom. Azt mondja, büntetésből. De én nem csináltam semmit! Sikerül elszaladnia, fut ki a mezőre. Nem mer hazamenni.
Szénaboglyákat látunk, távolabb kis ház, ló, egy idősebb és egy fiatalabb férfi. A fiú meghúzódik egy boglya tövében, itt alszik. Meleg az éjszaka.
Reggel hazamegy, édesanyja sírva öleli, nagyon aggódott miatta.
Eltelik egy év, időközben az édesapa is hazatért. Nem veri, de szeretettelen, durva, folyton elzavarással fenyegeti. Nyomasztó a szegényes kis házban a légkör. Most ismét a piactéren vagyunk: a fiú elbújt egy utca sarkánál, onnan kukucskál ki a térre. Rettegve látja hogy lovasok jönnek, megismeri azt a férfit aki bántotta. Nem katonák, de nagyhangúak, mindenki fél tőlük. Ő a falhoz tapad, szinte levegőt se mer venni, pánik kerülgeti. Mikor elmennek, nehezen, lassan nyugszik meg.
14 évesen már egy várban dolgozik, lovas szekerekről pakol le dobozokat. Rongyos, éhes, mezítlábas, keze véresre tört, testén is sebek. Az éjjeleket az utcán tölti. Egy év múlva már dolgozni sem bír: nagyon sovány, nincs ereje, mindene fáj. – Miből élsz? -Kéregetek. Az a legjobb, mikor bemehetek az istállóba aludni, ott meleg van, és lovak. Őket nagyon szeretem.
Pár hónap múlva otthon látjuk őt, nagyon beteg, fel sem tud kelni. A mellkasa fáj. Édesanyja ápolja. Édesapja morog: mert miért kellett elmenned, maradtál volna itthon segíteni. 16 évesen hal meg ott, ahol született, a szegényes kis házban.
A kérdésre, hogy mit élt meg kudarcként ebben az életben, azt válaszolja: nem tudtam mit kezdeni az életemmel.
Elindulunk a visszafelé vezető úton, de nem a jelenbe érkezünk, hanem egy másik életbe.
Londonban vagyunk, nem túl régen, pár évtizeddel ezelőtt. Zsuzsi most 32 év körüli jólöltözött férfinek látja magát, munkába megy. Számokkal dolgozik, valószínűleg könyvelő. Nagyon nem szereti a munkáját, de jól fizet. 40 évesen már nős, egy kicsi fiúgyerek apja. El kell tartani a családot, egyre többet dolgozik, sokszor késő este megy haza. Emiatt időnként veszekednek a feleségével. Egyre többször ideges, ingerült, utálja a munkáját. 50 évesen elege is lesz belőle, otthagyja az állását. Újságban álláshirdetéseket böngész, de egyik sem fizet elég jól. Érzi, hogy mindkét lába fáj.
Ez az élete hosszú, 82 évesen hal meg. Legnagyobb sikere, hogy volt munkája, ami megélhetést biztosított. Kudarca, hogy olyan munkát kellett végeznie, amit nem szeretett, nem csinálhatta amit szeretett volna.
Az utazás első része megmutatta, hogy miért akar Zsuzsi bíró lenni: hogy igazságot szolgáltasson a bántalmazottaknak, a védteleneknek.
A második részben már sokkal jobbak a körülményei, van jól fizető munkája, mégsem boldog. Nagy valószínűséggel a két látott élet között volt néhány még, de a tudatalatti a szintlépés mértékét mutatta meg, hogy a lélek honnan hová jutott tudatosságban. Kézenfekvő jelenlegi leszületésnek a feladata: nem elég olyan munka ami jól fizet, ennek a munkának már olyannak kell lenni, amit szívesen csinál. Hogy mi legyen az? Ezzel a tudással született: igazságot kell szolgáltatni, a jog eszközeivel. A saját vágyait, álmait már nem kell alárendelnie senkinek, fejlesztenie kell az önbizalmát, megtanulni megvédeni a határait.
Szép feladat.
Szerző: Varga Éva | máj 18, 2025 | reinkarnáció, Varga Éva
Andrea bájos, pozitív kisugárzású fiatal nő, két fiú anyukája. Édesanyja már volt nálam utaztatáson, az ő élményei is segítették hogy most ő is itt van, és izgalommal vegyes kíváncsisággal vág bele a kalandba.
Meditációs utunk végén csak azt érzékeli, hogy egy fehér, üres térben van. – Érzem, hogy megérkeztem valahová, de itt csak a semmi van, nagyon fehér, nagyon üres….-Tapogasd meg a talajt! Milyen? Kis idő múlva: – Földet érzek, de az is fehér…- Rendben, indulj el, csak menj előre…most állj meg és nézz vissza! Mit látsz? – Mintha felhőben lennék….- Jó, most megint nézz előre! Mit látsz? – Most már látok egy erdőt…Szép zöld a táj…- Milyen ruhában vagy? – Barna tornacipő, kockás ing, nadrág…nincs is nekem ilyen…mintha fiú lennék…de nem…én vagyok, olyan mint most…-Rendben, menj tovább az úton…- Beérek a fák közé, megyek az erdőben…most kiérek, távolabb egy ház látszik. Kis faház, rozoga, inkább kunyhó. Itt lakom. – Kivel laksz itt? -Anyukámmal…- Testvéred van? Nincs. Csak ketten lakunk. És most lovakat látok…- Ha kinézel a házból? – Nem…rajta ülök az egyiken…kislány vagyok. Elvisznek .- Hány éves vagy? – Kilenc. Két férfi vezeti a lovakat. Elvisznek. Nem rosszak, nem bántanak, csak elvisznek. Az egyik borostás…nem, kis szakálla van. – Hova visznek? – Dolgozni. Egy nagy búzamezőt látok, itt dolgozunk. Sokan, mind egykorúak vagyunk. Csak lányok. A nagyobbak meg a fiúk máshol dolgoznak. A ház körül. – némi szünet után fájdalmasan: – Anyám eladott engem. A fizetésemet ő kapja. Egy szigorú csúnya mogorva idős nőnek dolgozunk.
-Mit esztek? – Valami fehér…rizs. Mindig csak rizs, egy kis tálkában, délután munka után. Durva formátlan ruhában vagyunk, mint a zsák…Egy hosszú faépületben alszunk mind, a földön. Meleg van, nagyon meleg…Itt van a szakállas, meg egy másik, fiatal. Vigyáznak ránk, hogy éjszaka el ne szökjünk. Félünk.
Hogy érzed magad? – Nincs más választás, csinálni kell…- Lásd magad egy hét múlva! – Fáj a kezem meg a lábam…meg a derekam, csak szedjük, vágjuk a kalászokat, végeláthatatlan a búzamező…Már nem vagyok jól, gyenge vagyok…reggel alig bírok megmozdulni…De azért összeszedem magam, kimegyek…a többiek után…de másnap már nem bírok…fekszem a földön a házban…a szakállas vizet hoz….a fiatalabb húst…lassan erőre kapok…megint tudok dolgozni a többiekkel…- Itt döbbenten, tanácstalanul: – A testvérem….nekem nincs testvérem, a fiatalabb a testvérem, neki van testvére…
Ezt nem értem, a testvérszál teljesen összekuszálódik, de Andi olyan izgatottan magyarázza, hogy nem akarok mélyebben belemenni.
Most 16 éves vagyok…már bent vagyok a nagy házban, hatan vagyunk lányok, egyforma idősek.
-Mit csináltok? -Tanulunk. – Mit tanultok? -Mindent. Földrajzot, írni, sokat kell olvasni, ezt nagyon nem szeretjük. -Ki tanít? – Az öregasszony. Olyan dölyfös, főúri, arisztokrata…- Andi fintorog, utálat tükröződik az arcán – mindig fekete ruhában van. Fehér haja kontyban. Mi lányok kinevetjük a háta mögött. Egy nagy könyvtárszobában tanulunk, sok könyv van körben a polcokon. A házat takarítani is nekünk kell, de más főz. Mind egyforma ruhában vagyunk, a ruha ujja buggyos, a szoknyarésze rakott, a szoknyát vállpánt tartja. Fehér a harisnyánk.
Egy nap rózsaszínű selyemruhába öltöztet, olyan báliba. Nem érzem jól magam benne. Minek ez a ruha? Lovas szekérre ülünk, és elmegyünk egy távolabbi kastélyba, ahol bál van.
Rövid töprengés után: – Itt megint eladnak! Eladnak egy férfinek aki sokat fizet értem. Alkudoznak. – Milyen a férfi? – Döbbenten: Ez az én mostani férjem! Tulajdonképpen jóképű…de én nem akarom… nem így…egyenruhában van. Katona. Ahogy beszélgetnek, megértem, hogy már régen kinézett magának, ott a háznál. Engem senki nem kérdez. Lehet még tetszene is, de nem így…
Együtt élünk…- Hol? – Nagyon nagy ház, kastély…díszes…távol van mindentől. Nem vagyok boldog. A férfi nem tudja hogy kell hozzám szólni, nem tud szeretni…nem tudja hogy kell…nem akarok megfoganni, gyakran elutasítom…nem engedem közel…már ő sem akar gyereket.
Elmegy…lovon. Hónapokig nem jön haza. Egyszer meglátogat valaki…örülök…nagyon jó hogy jött…a testvérem….? Szerelmes vagyok bele….? Nagyon örülök hogy itt van…A búzamezőről…?
Andrea teljesen össze van zavarodva, én sem értem. Az egész utazás alatt egyedül itt örül valaminek.
– Aztán elmegy…soha többé nem jön. A férjem…hazajön. Eltávolodtunk egymástól, alig beszélgetünk. Időnként elmegy hosszú időre, valahová a tengeren. Ilyenkor nagyon egyedül vagyok, nem járok sehova.
Telnek az évek, lassan öregszenek. Időnként kiülnek a házuk teraszára, a férje teát iszik, a semmibe néz, ő olvas. Sokat olvas, sok könyve van. – Most hálás vagyok az öregasszonynak hogy megtanított olvasni…
– Lásd magad halálod előtt egy órával! – Öreg vagyok…nagyon öreg. A hasam fáj csak, más nem. Valaki ül mellettem…egy lány. Hosszú fekete haja van.
– Ki ez a lány..? – Nem tudom. Az unokám…? Az nem lehet. -Akkor ki? – Nem tudom…-hirtelen döbbent kiáltás:- A férjem unokája! Az előző feleségétől. Volt neki előző családja. – Nem tudtál róla? -Nem. Ezért tűnt el hónapokra. Náluk volt. De akkor én miért kellettem? Nem értem. Minek…?
Rövid töprengés után: -Már nem él. Meghalt jó pár éve, öreg volt, ősz volt a haja. Halála előtt bevallotta a másik családját. Akkor már minek? gyötrődve: minek?? Mikor meghalt, megkerestem a másik családját, felkutattam hol laknak, hajóra szálltam, hosszú volt az út. Látni akartam őket. Nem örültek nekem. Mondtam, nem akarok semmit tőlük, csak látni akartam őket. Volt ott egy kisebb fiú meg egy nagyobb lány, olyan tíz éves. Ő örült nekem. Amikor már itthon voltam, leveleztünk, megkedveltük egymást. Írtam mikor közeledett a halálom. Eljött.
Andrea hirtelen felkiált: Ákos! Ez a lány Ákos, a nagyobbik fiam!
Most már jönnek, peregnek a felismerések: – Aki eljött meglátogatni mikor a férjem távol volt, az a fiatalabbik fiú az öregasszonynál, aki vigyázott ránk mikor dolgoztunk. Titkon szerelmes voltam bele, és igen…ő is belém. Húst hozott mikor beteg voltam. Miatta gyógyultam meg. Nem volt köztünk semmi, se akkor, se később. Asszony koromban eljött, talán hogy lássa, jól vagyok-e. Hogy örültem neki! Boldog voltam. De nem jött többet… Ez a fiú a mostani fiútestvérem. A fiatal lány pedig, aki eljött halálom idején, a mostani nagyobbik fiam. A férjem akkor is a férjem volt. Akkor is, most is egyenruhás. Akkor is, most is tanulja hogyan kell velem bánni, beszélni. Ebben nagyon sokat fejlődött, sokkal jobb a kapcsolatunk.
-Miért adott el az anyám? Szegények voltunk, de nem haltunk volna éhen. Megoldottam volna, tudom. Ezután mindig haragudtam rá. Az öregasszonynál…rabszolgák voltunk. Sok gyerekrabszolga. Pár csinosabb, értelmesebb lányt nagyobb korában megtanított viselkedni, írni, olvasni, hogy jobb áron keljünk el a piacon, a kevésbé szerencsésekkel ki tudja mi lett…
A meditációnk végén a lélek tétovázott egy ideig, melyik előző életet mutassa meg, időzött az „üres, tejfehér, néma” térben, elindult egy kockás inges, tornacipős fiú élete felé, rájött mégsem ezt, visszalépett a jelenkori önmagához, aztán lassan „beletalált” abba az inkarnációba amit látnunk kellett. Innen már magabiztosan mutatta az akkori életutat. Gyakori, hogy a lélek „válogat” egy kis ideig, néha percek kellenek mire eldönti mit szeretne megmutatni.
Andrea sorra ismeri fel az összefüggéseket a látott előző élete és a mostani között, sok olyan személyes hogy nincs itt helye ezek leírásának. Értelmet nyert számos olyan érzés, vonatkozás ami eddig érthetetlen volt, de most a helyére került.
Mindkettőnk számára nagy élmény volt.
Szerző: Varga Éva | máj 14, 2025 | Reinkarnáció
Vendégem fiatal férfi, kedves, jóképű, pozitív kisugárzású. Ismeretségünk pár évre tekint vissza, ő is az emberek egészségének, életének jobbítását tűzte ki célul maga elé. Egyre sikeresebb választott munkájában, sok elégedett vendégének jutott el hozzám dicsérő szava, elismerése. Nevezzük őt Dávidnak. Dávid olyan komplexen látja az Univerzum működését, ahogy korosztályában kevesen. Mintha egy derűs, sok mindent megélt százéves bölcs figyelné mosolygós megértéssel az emberek csetlését-botlását itt a Földön.
Vezetett meditációnk során megérkezünk – pontosabban belecsobbanunk – a tenger vizébe. Távolabb part látszik, egy sziget. Dávid úszik, kievickél a partra. Negyven körüli férfinek látja magát, teste sovány, bőre sötét, haja, szakálla fekete. Csak egy rövid kis nadrág van rajta. -Hogy kerültél a tengerbe? – kérdezem. Elsüllyedt a hajóm. -Milyen hajó volt ez? – Fából volt…halászhajó. Háló volt rajta, tele halakkal. – Ki volt még a hajón? Látom, hogy Dávid felidézi magában a hajót, átkutatja.- Senki. Egyedül voltam. – Hogy süllyedt el? -Kettéroppant. -Mitől? Dávid koncentrál, átéli az eseményeket.- Megtámadtak. Kalózok. De el tudtam menekülni. -A kalózokkal mi lett? – Elmentek. Ezután körülnéz a szigeten, de emberek jelenlétének nem látja nyomát. Többször elmondja: magányos vagyok. De ez nem rossz. Nyugalom van bennem. Telnek az évek, berendezkedik a szigeten. Kókuszdió, a tenger, az erdő adják a táplálékát. -Nem vágyódsz el? – kérdezem. – Talán…egy kicsit- mondja bizonytalanul – de annyira nem. jó így nekem.
Vált a kép, és már egy sivatagban vagyunk. Forróság, fényesen izzó napkorong, ő egy tevét vezet. Vándorol. Szomjas. Sehol teremtett lélek rajta kívül. -Keress vizet! – biztatom. Látja magát ahogy egy kis gödör mellett térdepel. A gödörben víz van. Megtölti a kulacsát, iszik. -Milyen érzéseid vannak? – kérdezem. Egyedül vagyok. De nem félek. Nyugalom van bennem. Jó így.
A kép elmerül, Dávid egy hideg, kietlen tájon vándorol, havat hord a szél, zord, színtelen körülötte a világ. Összébb húzza magán a subaszerű valamit, amibe burkolódzik. Mezítláb van. -Valami természeti katasztrófa történt itt…-mondja. Meglát egy épületet, lakatlan elhagyott ház, amellé ki van kötve két ló. Odamegy hozzájuk, simogatja őket. Kérdésemre elmondja, hogy nyugalom és béke van benne. Magányos, de nem bánja.
Negyedik szín egy szintén néptelen, zöld táj, ahol egy cölöpökön álló házat lát. – Bemégy? – kérdezem. -Nem. -Miért nem? – Úgyis üres, nincs ott senki. – Hogy érzed magad? – Nyugalom van bennem.
Megkérem, hogy lássa magát 10 évesen. Pár percig szemlélődik, azután elmondja, hogy szaladgáló gyerekeket lát, meg olyan cölöpökre épült házat mint az egyik jelenetben. Édesanyját csak bizonytalanul látja, édesapja nagy, erős, fekete ember, néger.
Ezután kérem, hogy lássa magát halála előtt egy órával. A szigeten vagyunk, ő 99 éves, erősnek, egészségesnek érzi magát. A tengerparton ül, egy bot van a kezében, nézi a tengert. Végtelen nyugalom és béke van benne. -Lásd magad halálod pillanatában. -A parton fekszem, egy nyíl áll ki a fejemből. -Ki nyilazott? Némi szemlélődés után: -Kalózok. Kalózok miatt került a szigetre, és a tengeri rablók miatt hagyta el véglegesen azt.
Megkérdezem, mi volt a legnagyobb sikere abban az életében? -Talán a magány, az egyedüllét és az elvonulás megtapasztalása, és az ebből fakadó élethelyzetek megértése. Ez által kerültem közelebb Önmagamhoz, és a Legfelsőbbhöz. Fejlődés. – És mi volt a kudarcod? – Kudarcként talán azt mondanám, hogy nem próbáltam meg másfelé menni, nyitni…de legbelül tudom hogy ennek így kellett történnie, úgyhogy nincs lelkiismeret-furdalásom. -Mi volt az utolsó gondolatod? -Hogy ennek így kellett lennie.
Négy élet képeit mutatta meg a tudatalatti vagy Dr. Michael Newton nyomdokain: a tudatfeletti elme. Dávid az utazást követő beszélgetés során elmondja, hogy érezte : mindvégig önmagát látja, de más-más életben. Ha több életet látunk egy utazás során, azokat mindig fel lehet fűzni egy fonalra, mint a gyöngyöket. Az azonos elemek mutatják meg azt amit a tudatfeletti tolmácsolni akar. Itt a vezérfonal a magányosság a nehéz élethelyzetekben, a megküzdésre való képesség, a csapások sztoikus nyugalommal való elfogadása és a lelki béke. A nagy próféták, Buddha, Jézus elvonultak meditálni, magányosságukban találták meg a kapcsolódást az Istennel, itt tudtak eggyé válni az Univerzummal. A megmutatott életekben Dávid már eljutott a lelki fejlődésnek annak a fokára, hogy emberöltőket szentelhetett kapcsolódásra a természettel és Istennel, magányában megalapozta a spirituális tudását. Jelenlegi életében már ezzel a derűs „minden úgy van jól ahogy van, minden úgyis úgy történik ahogy kell” szemlélettel teszi a dolgát. Ez a hit alapja.
Erre a képességre van szüksége ahhoz, hogy meglépje a következő szintet: hasznossá tenni magát a mindenség nagy Rendszerében, segíteni másoknak, nyitni. Előző életeinkből hozzuk a tapasztalatokat, amik kellenek ahhoz hogy itt és most „jobban teljesítsünk”. Ha jól használjuk fel, sikeresek leszünk. Dávid szintet lépett, sikeres választott útján, azt teszi amire született. Letudta magányos meditációkkal töltött küzdelmes életeit, kilépett az emberi társadalomba, hogy kamatoztassa tudását, tapasztalatait, mindannyiunk örömére.
Szerző: Varga Éva | júl 11, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
Vendégem fiatal hölgy, nevezzük Virágnak. Kérésemre leírta tapasztalásait, ezt változtatás nélkül közlöm.
„Utazásom története.
Kíváncsi, de ugyanakkor kissé szkeptikus is voltam azzal kapcsolatban, hogy mit láthatok, élhetek majd át az utazás alkalmával.
Amikor elkezdtük Évikével, percekig semmit sem láttam és éreztem, és azt gondoltam, nálam nem működik.
Aztán egyszer csak azt éreztem, mintha megbénultam volna, és egy sötét helyen feküdtem. Mindezt azért éreztem, mert már halott voltam, és Évike kérésére elkezdtem repülni. Sok – sok tájat láttam magam alatt, előtt, míg egy erdős részen leszálltam. Ekkor kerülhettem új testbe. Kislányként láttam magam, egy pici kunyhót, amiben nem voltak jó érzéseim. Képeket a falon, amikről pontosan leírtam, kit/kiket látok. Aztán egy nagy házba érkeztem, amit szintén egészen aprólékos pontossággal írtam le. Az ablakait, a benne található tereket. Ott a „kislánnyal” nem jó dolgok történtek, ezért tovább ment…egy városba, aminek a neve Wilmor. Ott az állatok között megbújva, szegény gyermekként folytatódott a „film”.
Felnőttként ugyanabban a városban már gyógyítóként láttam magam, végül öreg hölgyként, egyedül távozva zárult az az életem.
A „felébredést” követően nyugtáztam is az átélteket, amik rendkívül elevenek, jó értelemben megrázóak voltak. A döbbenet ez után következett. Haza érkezve a késő esti órákban rákerestem erre a bizonyos Wilmor nevű helyre, amit addig korábban sosem hallottam sehol. Kikerekedett szemmel láttam, hogy létező helyről van szó. Az utazás alkalmával a falon látott fotón az a bizonyos ember is létező személy volt az 1800-as években. Ami a leginkább hatással volt rám, az a ház, pontosan ugyanúgy írtam le Évikének, mint ahogyan azt a Texas állambéli Wilmor egy elhagytott telkén látni lehet az archivált fotókon. Aznap éjjel elszállt minden kételyem. Különös és különleges tapasztalás volt, biztosan sohasem felejtem.”
Szerző: Varga Éva | júl 5, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
Reinkarnációs utazás XVI.
A közvetítő
Vajon mi a szerepem ezen a színpadon, amit világnak neveznek? Jól vagy rosszul játszom?
Vendégem fiatal nő, legyen a neve Zsóka, kihangsúlyozza, nincsennek elvárásai, „csak úgy” kíváncsi, lehet nem is fog semmi „jönni” az sem baj. Keveset árul el magáról, de kedves, ha nevet a szeme is nevet, ő maga is megszépül. Ilyenkor mintha bepillantanék fegyelmezett, feszes álcája mögé.
Meditációs utunk rövidre sikerül, nem engedi végigvezetni magát, ő gyorsabb úton jut el az átlépési pontig. Később elmondja, különös érzése volt, sötétben repült, mintha egy kifeszített fekete tükör lett volna. Ezután furcsa térbe érkezik, sűrű, sárgás folyadékban van, de testet nem érez.
– Milyennek látod magad? – Nem látom magam…- Ki vagy te ott? – Nem vagyok senki…- Mit tudsz? – Mindent tudok. – Mit látsz? – Mindent látok. -Nyújtsd ki a kezed oldalra, tapogasd meg a falat, ami körülvesz! – Nincs kezem…nincs testem…de minden tudás az enyém… Most kikerültem a sűrű folyadékból. (Nagyon érdekes, hogy egy hétéves kislány igy mesélte el leszületése történetét: fényes alakok között éltem, egy családban. Én is fényalak voltam. Aztán azt mondták, le kell jönnöm a Földre. Még maradni akartam, de a tanítóm, egy kedves fényesen sugárzó ember (?) azt mondta ide kell jönnöm. Feketeség lett, és én zuhantam, nagyon gyorsan, aztán becsapódtam.)
Majd Zsóka érezte magát (nem látta) mintha egy távcsőbe nézne. A távcső egyik karikájában egy indiánt látott, fehér sólyomtoll fejdíszben, a másik karikában egy fiatal nőt, ahogy kézenfogva, önfeledten szalad egy kisfiúval.
-Én vagyok…mindkettő én vagyok…előbb voltam indián, utána a nő….-motyogja Zsóka, mintha maga sem hinné amit lát.
-Árulás…árulás történt…tőrbe csaltak…összekötő vagyok….elmentem szövetséget kötni az ellenséggel, én vagyok a törzsfőnök…meg akartam menteni a népemet…mire visszajöttem lemészárolták a törzset…ott a halottak között a kisfiam is…nem tudom továbbadni a magomat…kihal a törzs…
A törzsfőnöknek szembesülni kell azzal hogy kudarcot vallott. Életét tette fel népe megmentésére, de hiába volt minden jószándék. Elárulták, egyedül maradt.
A feketeség beszippantja, felkapja, megforgatja, és mikor újra tisztul a kép, egy hosszú-hosszú folyosót lát, ami tele van vízzel. Mintha sodorná az áramlat, kiérkezik egy nagy medencébe, aminek a szélein hosszú sorban sakálszobrok vannak. Fekete sakálok, nyakuk körül mintha arany sál lenne, de mégsem az. A szoborsor mintha a végtelenbe nyúlna. (Sakálfejű Anubisz az egyiptomi mitológiában a halott túlvilági megítélésénél volt jelen mint bíró. Sakálfejjel, embertesttel, nyaka körül arany dísszel ábrázolták).A medencében tavirózsák úsznak. Ekkor egy homoksivatagot lát maga előtt. Egyiptomban vagyunk, másik inkarnációban. Zsóka itt középkorú, kopasz, barna bőrű főpap.
-Összekötő vagyok…összekötő az ég és a népem között…de nem hallgatnak rám…már nincs birtokukban az ősi tudás…én tudom még. De nem tudom átadni….
A főpap egész életét annak szenteli hogy visszavezesse népét a mindentudás és bölcsesség birodalmába, de ők már elszakadtak attól a világtól, értetlenségbe ütközik. Idősen hal meg, látja amint a testét fehér gyolcsba bugyolálják. -Bebalzsamoznak?- kérdem. -Nem…az majd később jön.
Ismét kudarcot vallott mint összekötő…
Visszatérés után átbeszéljük Zsókával a bejárt életutakat. Mindkét életében vezető volt, tisztelettel övezett bölcs vezető. Összekötő szerepük volt, amiben elbuktak. A bölcs főpap talán Atlantisz gyorsan tűnő tudását próbálta átmenekíteni?
Zsóka kis sóhajjal elmondja, a fiatal nő a kisfiúval a távcső másik lencséjében a két férfi közötti inkarnáció volt, „talán hogy tudjak egy kicsit pihenni”-jegyzi meg fanyar mosollyal.
Mi lehet vendégem feladata ebben a leszületésben? Összekötőnek kell lennie emberek vagy embercsoportok között, bölcsen és nagy tudással közvetíteni. Megvan ez a képessége, de eddigi életeiben kudarcot vallott. Talán most sikerül…
Fizikai testünk elhagyása után átlépünk oda, ahol fénylények formájában találkozunk elhalt rokonainkkal, ismerőseinkkel. Mentorunk, lelki vezetőnk vár, aki segít újraértelmezni feladatainkat, megválasztani a leszületés módját, idejét. És jön a feketeségbe zuhanás (mintha kifeszített fekete tükör lennék sötétben repülök) majd jön a becsapódás.
És egy kör újra bezárul…
Szerző: Varga Éva | jún 28, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
Fóbiáink
Vendégeim gyakran jönnek azzal a kérdéssel, vajon mivel magyarázható víziszonyuk, állatoktól, magasságtól stb. való félelmük, holott soha rossz élményük nem volt ezekkel kapcsolatban?
Gyakran mentálgenerációs átöröklés van a háttérben, mikor nagymamánkkal, dédapánkkal vagy bármely felmenőnkkel történt valami rossz, és az ettől való félelem sejtszinten öröklődik generációkon át. Ez a folyamat állatkísérletekkel igazolt, és gyakran tetten érhető fóbiáink hátterében. Ez is egy túlélési stratégia a sok közül. De legalább ilyen gyakran előző életeink valamelyikéből hoztuk. Bármelyik magyarázat igaz, félelmünk mindenképp értelmét veszítette, tehát jó tudni milyen folyamatot kell átírni mélytudati szinten.
Vendégem fiatal férfi, nevezzük Lacinak. Meditációs utunk végén kisfiúnak látja magát, talán 12 éves, és egy tóparton kószál. A tó nagyon nagy, egy hosszú stég nyúlik be mélyen.
-Hogy érzed itt magad?
-Nagyon szomorú vagyok. És magányos. Nagyon rossz itt.
-Félsz valamitől?
-Nem…csak…nem is tudom…de nagyon rossz.
Hamarosan fiatal nő érkezik, Laci édesanyja. A gyerekben is és vendégemben is erősödik a rossz érzés, mellkasszorító fájdalom lép fel. Pedig az anyuka kedves, szeretettel teli, csak valami megnevezhetetlen bánat lengi körül. Kézen fogja gyermekét, hazaindulnak.
Nehezen jönnek az érzések, a képek, a tudat küzd, nem akarja látni, nem akar szembesülni. Laci testi fájdalmat él át, szenved, kínlódik. Kínkeservesen bukkan felszínre a szörnyű történet.
Ebben az előző inkarnációjában volt egy kistestvére, egy öccse. Gyakran vigyázott rá, ki-ki jártak a tóhoz is. Testvére négy-öt éves lehetett. Egy alkalommal a stégről beleesett a vízbe, és belefulladt. Leírhatatlan volt a rémület, és az utána következő önvád. Szülei nem bántották emiatt, saját magukat érezték bűnösnek, hogy nem figyeltek jobban a fiúkra. De többé nem nevettek, a boldogság kiköltözött a családi házból. A fiú úgy érezte, ha ránéznek, a vízbe fúlt kisfiukat is látják.
Laci nehezen szabadul az érzelmek hálójából, sok idő kell hogy teljesen visszatérjen a jelenbe, hogy megnyugodjon. Most már tudja, miért nem szeret vízpart közelében lenni, a stégek, mólók látványától pedig kifejezetten rosszul van.
Másik vendégem, egy fiatal hölgy, csak pár perces utazást élt át, de ez is bőven elég volt elmondása szerint. Egy kicsi lányt látott, kb. 3 éveset. Egy nagy vízben állt, úgy látja tenger hullámzott mögötte. Este volt. A csepp lány egyre jobban elmerült, és eltűnt a habokban. Ez a fiatalasszony is „indokolatlanul” fél a tengertől.
Kérdésemre, hogy hogyan kerül egy ilyen kicsi gyerek egyedül a partra, megjelenik egy ház, egy kerítéssel, nyitott kapuval. A lányka egy ideig a kertben játszott, aztán kisétált a kapun, lement a tengerhez, és belegyalogolt a vízbe. Vissza már nem tudott jönni…Mire keresni kezdték, késő volt.
Roberta, harmadik történetem hősnője előző életében átélte, hogy szeretett férje leesett a lóról és olyan súlyosan megsérült hogy belehalt. Az asszonyka elmeséli, hogy mostani életében a húga retteg a lovaktól, holott semmi oka nincs rá, közelről még nem is látott lovat. Valószínűleg nem is fog, mert tíz méternél közelebb nem megy hozzájuk. Az előző inkarnációban férjeként szereplő férfi most húgaként van jelen az életében.
Mit tehetünk, ha indokolatlannak tűnő fóbiáink ily módon magyarázatot nyernek? Tudatalattink megtapasztalja, hogy az a vészhelyzet elmúlt, az a történet már lezajlott, félelmünk okafogyottá vált. Még egyszer nem lehet ugyanabba a folyóba belelépni. Ha a mélyen rejlő tudat és a jelen éber tudat tud kommunikálni egymással, nem marad fenn egy hiábavaló állapot.
„Csodák nincsennek, csak azért éljük meg őket csodáknak, mert nem ismerjük a mögöttük rejlő törvényszerűségeket”.
