Andrea bájos, pozitív kisugárzású fiatal nő, két fiú anyukája. Édesanyja már volt nálam utaztatáson, az ő élményei is segítették hogy most ő is itt van, és izgalommal vegyes kíváncsisággal vág bele a kalandba.
Meditációs utunk végén csak azt érzékeli, hogy egy fehér, üres térben van. – Érzem, hogy megérkeztem valahová, de itt csak a semmi van, nagyon fehér, nagyon üres….-Tapogasd meg a talajt! Milyen? Kis idő múlva: – Földet érzek, de az is fehér…- Rendben, indulj el, csak menj előre…most állj meg és nézz vissza! Mit látsz? – Mintha felhőben lennék….- Jó, most megint nézz előre! Mit látsz? – Most már látok egy erdőt…Szép zöld a táj…- Milyen ruhában vagy? – Barna tornacipő, kockás ing, nadrág…nincs is nekem ilyen…mintha fiú lennék…de nem…én vagyok, olyan mint most…-Rendben, menj tovább az úton…- Beérek a fák közé, megyek az erdőben…most kiérek, távolabb egy ház látszik. Kis faház, rozoga, inkább kunyhó. Itt lakom. – Kivel laksz itt? -Anyukámmal…- Testvéred van? Nincs. Csak ketten lakunk. És most lovakat látok…- Ha kinézel a házból? – Nem…rajta ülök az egyiken…kislány vagyok. Elvisznek .- Hány éves vagy? – Kilenc. Két férfi vezeti a lovakat. Elvisznek. Nem rosszak, nem bántanak, csak elvisznek. Az egyik borostás…nem, kis szakálla van. – Hova visznek? – Dolgozni. Egy nagy búzamezőt látok, itt dolgozunk. Sokan, mind egykorúak vagyunk. Csak lányok. A nagyobbak meg a fiúk máshol dolgoznak. A ház körül. – némi szünet után fájdalmasan: – Anyám eladott engem. A fizetésemet ő kapja. Egy szigorú csúnya mogorva idős nőnek dolgozunk.
-Mit esztek? – Valami fehér…rizs. Mindig csak rizs, egy kis tálkában, délután munka után. Durva formátlan ruhában vagyunk, mint a zsák…Egy hosszú faépületben alszunk mind, a földön. Meleg van, nagyon meleg…Itt van a szakállas, meg egy másik, fiatal. Vigyáznak ránk, hogy éjszaka el ne szökjünk. Félünk.
Hogy érzed magad? – Nincs más választás, csinálni kell…- Lásd magad egy hét múlva! – Fáj a kezem meg a lábam…meg a derekam, csak szedjük, vágjuk a kalászokat, végeláthatatlan a búzamező…Már nem vagyok jól, gyenge vagyok…reggel alig bírok megmozdulni…De azért összeszedem magam, kimegyek…a többiek után…de másnap már nem bírok…fekszem a földön a házban…a szakállas vizet hoz….a fiatalabb húst…lassan erőre kapok…megint tudok dolgozni a többiekkel…- Itt döbbenten, tanácstalanul: – A testvérem….nekem nincs testvérem, a fiatalabb a testvérem, neki van testvére…
Ezt nem értem, a testvérszál teljesen összekuszálódik, de Andi olyan izgatottan magyarázza, hogy nem akarok mélyebben belemenni.
Most 16 éves vagyok…már bent vagyok a nagy házban, hatan vagyunk lányok, egyforma idősek.
-Mit csináltok? -Tanulunk. – Mit tanultok? -Mindent. Földrajzot, írni, sokat kell olvasni, ezt nagyon nem szeretjük. -Ki tanít? – Az öregasszony. Olyan dölyfös, főúri, arisztokrata…- Andi fintorog, utálat tükröződik az arcán – mindig fekete ruhában van. Fehér haja kontyban. Mi lányok kinevetjük a háta mögött. Egy nagy könyvtárszobában tanulunk, sok könyv van körben a polcokon. A házat takarítani is nekünk kell, de más főz. Mind egyforma ruhában vagyunk, a ruha ujja buggyos, a szoknyarésze rakott, a szoknyát vállpánt tartja. Fehér a harisnyánk.
Egy nap rózsaszínű selyemruhába öltöztet, olyan báliba. Nem érzem jól magam benne. Minek ez a ruha? Lovas szekérre ülünk, és elmegyünk egy távolabbi kastélyba, ahol bál van.
Rövid töprengés után: – Itt megint eladnak! Eladnak egy férfinek aki sokat fizet értem. Alkudoznak. – Milyen a férfi? – Döbbenten: Ez az én mostani férjem! Tulajdonképpen jóképű…de én nem akarom… nem így…egyenruhában van. Katona. Ahogy beszélgetnek, megértem, hogy már régen kinézett magának, ott a háznál. Engem senki nem kérdez. Lehet még tetszene is, de nem így…
Együtt élünk…- Hol? – Nagyon nagy ház, kastély…díszes…távol van mindentől. Nem vagyok boldog. A férfi nem tudja hogy kell hozzám szólni, nem tud szeretni…nem tudja hogy kell…nem akarok megfoganni, gyakran elutasítom…nem engedem közel…már ő sem akar gyereket.
Elmegy…lovon. Hónapokig nem jön haza. Egyszer meglátogat valaki…örülök…nagyon jó hogy jött…a testvérem….? Szerelmes vagyok bele….? Nagyon örülök hogy itt van…A búzamezőről…?
Andrea teljesen össze van zavarodva, én sem értem. Az egész utazás alatt egyedül itt örül valaminek.
– Aztán elmegy…soha többé nem jön. A férjem…hazajön. Eltávolodtunk egymástól, alig beszélgetünk. Időnként elmegy hosszú időre, valahová a tengeren. Ilyenkor nagyon egyedül vagyok, nem járok sehova.
Telnek az évek, lassan öregszenek. Időnként kiülnek a házuk teraszára, a férje teát iszik, a semmibe néz, ő olvas. Sokat olvas, sok könyve van. – Most hálás vagyok az öregasszonynak hogy megtanított olvasni…
– Lásd magad halálod előtt egy órával! – Öreg vagyok…nagyon öreg. A hasam fáj csak, más nem. Valaki ül mellettem…egy lány. Hosszú fekete haja van.
– Ki ez a lány..? – Nem tudom. Az unokám…? Az nem lehet. -Akkor ki? – Nem tudom…-hirtelen döbbent kiáltás:- A férjem unokája! Az előző feleségétől. Volt neki előző családja. – Nem tudtál róla? -Nem. Ezért tűnt el hónapokra. Náluk volt. De akkor én miért kellettem? Nem értem. Minek…?
Rövid töprengés után: -Már nem él. Meghalt jó pár éve, öreg volt, ősz volt a haja. Halála előtt bevallotta a másik családját. Akkor már minek? gyötrődve: minek?? Mikor meghalt, megkerestem a másik családját, felkutattam hol laknak, hajóra szálltam, hosszú volt az út. Látni akartam őket. Nem örültek nekem. Mondtam, nem akarok semmit tőlük, csak látni akartam őket. Volt ott egy kisebb fiú meg egy nagyobb lány, olyan tíz éves. Ő örült nekem. Amikor már itthon voltam, leveleztünk, megkedveltük egymást. Írtam mikor közeledett a halálom. Eljött.
Andrea hirtelen felkiált: Ákos! Ez a lány Ákos, a nagyobbik fiam!
Most már jönnek, peregnek a felismerések: – Aki eljött meglátogatni mikor a férjem távol volt, az a fiatalabbik fiú az öregasszonynál, aki vigyázott ránk mikor dolgoztunk. Titkon szerelmes voltam bele, és igen…ő is belém. Húst hozott mikor beteg voltam. Miatta gyógyultam meg. Nem volt köztünk semmi, se akkor, se később. Asszony koromban eljött, talán hogy lássa, jól vagyok-e. Hogy örültem neki! Boldog voltam. De nem jött többet… Ez a fiú a mostani fiútestvérem. A fiatal lány pedig, aki eljött halálom idején, a mostani nagyobbik fiam. A férjem akkor is a férjem volt. Akkor is, most is egyenruhás. Akkor is, most is tanulja hogyan kell velem bánni, beszélni. Ebben nagyon sokat fejlődött, sokkal jobb a kapcsolatunk.
-Miért adott el az anyám? Szegények voltunk, de nem haltunk volna éhen. Megoldottam volna, tudom. Ezután mindig haragudtam rá. Az öregasszonynál…rabszolgák voltunk. Sok gyerekrabszolga. Pár csinosabb, értelmesebb lányt nagyobb korában megtanított viselkedni, írni, olvasni, hogy jobb áron keljünk el a piacon, a kevésbé szerencsésekkel ki tudja mi lett…
A meditációnk végén a lélek tétovázott egy ideig, melyik előző életet mutassa meg, időzött az „üres, tejfehér, néma” térben, elindult egy kockás inges, tornacipős fiú élete felé, rájött mégsem ezt, visszalépett a jelenkori önmagához, aztán lassan „beletalált” abba az inkarnációba amit látnunk kellett. Innen már magabiztosan mutatta az akkori életutat. Gyakori, hogy a lélek „válogat” egy kis ideig, néha percek kellenek mire eldönti mit szeretne megmutatni.
Andrea sorra ismeri fel az összefüggéseket a látott előző élete és a mostani között, sok olyan személyes hogy nincs itt helye ezek leírásának. Értelmet nyert számos olyan érzés, vonatkozás ami eddig érthetetlen volt, de most a helyére került.
Mindkettőnk számára nagy élmény volt.
