A fiatal hölgy, aki eljött hozzám, lélektársi kapcsolatban él szerelmével. Életútjuk hol egymás mellett fut, hol elágazik, de vendégem biztosan érzi, ez a kötődés nem csak evilági. Bizonyosságra vágyik, bár elmondása szerint már sok megerősítést kapott erre, de mégis hajtja a vágy: újra és újra át szeretné élni az összetartozás élményét. „Mi ikerlángok vagyunk” mondja meggyőződéssel.
Beszélgetésünk után az előző életbe vezető út nem hosszú, hamar megérkezünk Ágnes (nevezzük így) akkori környezetébe. A huszadik század elején járunk, Ágnes falusi, vagy inkább tanyasi világba csöppen. Csizmás, copfos, jókedvű kislány, tíz éves. Szökdécselve megy hazafelé, az iskolából jön, gondtalan. Egyszerű házacskába érkezik, otthon édesanyja várja.
Ahogy az anyukája megöleli, valami rossz érzés keríti hatalmába. Érzi, az édesanyja valamit el akar neki mondani, de nagyon nehezére esik. Végre rászánja magát: az édesapa elhagyta őket, elköltözött, másik családot akar. Ágnest borzasztóan megrázza a hír, zokog, nem érti. Hogyan történhetett ez meg?
– Édesanyád szomorú? – kérdezem. – Nem – hangzik a meglepő válasz – nem bánja. Sőt…azt mondja jobb ez így. Elmeséli, hogy nem éltek jól az apukával, aki sokszor bántotta is. – Miért nem tudtam én erről? – kérdezi kínlódva, értetlenül. – Nem akartuk mondani neked…de jobb lesz kettőnknek, meglásd!
Az ajtóban feltűnik egy kisfiú, egyidős Ágnessel. Az osztálytársa és a legjobb barátja. Átöleli, megvigasztalja kis barátnőjét.
És csakugyan jobb lett. Az apuka soha többé nem került szóba, mintha nem is lenne. A fiúcska gyakran időzik náluk. – Ágnes arca átszellemül, szája mosolyra húzódik, hangja melegséggel telik meg – szerszámok vannak a kezében…kalapács…segít a ház körül….úgy is mondhatnám, ő a férfi a háznál…
Az évek telnek, a gyerekek felserdülnek. Ágnes már 14 éves, a közeli nagyközségbe jár iskolába, a fiú is, de egy másik intézménybe. Szakmát tanulnak. A fiatalasszony arca elfintorodik, ahogy sorolja: – Már nem vagyok olyan kedves vele…sokat vitatkozunk…anyukámmal is. Nem jó otthon, unok mindent…az iskolában van egy csapat, abba tartozom…nem jó dolgokat csinálunk…nem, nem jó dolgokat…rosszakat. Van ott egy fiú…szőke, magas…- Tetszik neked? – kérdezem. – Igen…de ő észre sem vesz, nem foglalkozik velem… – némi szünet után: – Ő a mostani életemben a volt férjem. Nem jó hozzám. De már a többiek sem…susmusolnak a hátam mögött. – Mit susmusolnak? – Hogy én szegény vagyok. Nem tartozom közéjük. Ők nem olyan szegények, jobb módúak.
A fiatal lány csalódik a társaiban, visszafordul az anyukájához és a fiúhoz. Mikor 18 éves lesz, babát vár, összházasodnak, és a közeli nagyobb településre költöznek. Nagyon szeretik egymást, boldogok. Az édesanyjának is akad egy jóravaló ember, aki mellett megtalálja a nyugalmat. Ám az idill nem tart soká: szülésnél kiderül, hogy a kisfia nem egészséges. – Az elméjével van valami baj…olyan furcsa az arca is, látszik rajta…
Innen kezdve Ágnes élete a beteg kisfia körül forog. Minden percben vele kell lenni, nem hagyhatja magára. Nehezen indul a kicsi mozgása is. De nem adja fel: szilárd meggyőződése, hogy a gyerek kinövi a betegséget, egészséges lesz. Tornáztatja az izmait, vesz neki egy németjuhász-forma kutyát is „terápiás kutya” – mondja. – A párod hogy áll a gyerekhez? – Szereti…de nehezen bírja. Mert annyira szereti…nem bírja ilyennek látni, hogy…ilyen…két éves kora körül elköltözik. Nem szakad meg a kapcsolat, engem is szeret….Csak ő nem olyan erős mint én.
A kitartó munka meghozza a gyümölcsét: a gyerek járni kezd, beszélni, egyre ügyesebb. A nagymamával nagyon szeretik egymást. Mire a fiúcska iskolába kerül, majdnem utoléri a kortársait. Anyukája ekkor is rengeteget foglalkozik, tanul vele. „Szép gyerek” mondja mosolyogva. Hamarosan kiderül, a fiúcska szárnyakat kapott: kitűnő eredménnyel végzi az iskoláit, és bejut egy orvosegyetemre a messzi nagyvárosban.
Az apja, Ágnes szerelme már ismét a családdal van, békesség van és szeretet. Sajnos Ágnes anyukájának meghal a párja, és ő is súlyos beteg lesz. Ágnes és férje visszaköltöznek a szülői házba, és odaadóan ápolják a nagybeteg asszonyt, egész a haláláig. – A férjed nem bánja? – kérdezem. – Dehogy! Ő mindig úgy szerette az anyukámat mintha a sajátja lett volna. Szerették egymást.
Ágnes már negyven éves is elmúlik, amikor meglepetés éri: kiderül hogy ismét babát vár. Nagyfia már végzett orvosként hazatér a faluba, itt akar dolgozni. Ő segíti világra a kishúgát.
A kislány egészséges, szép és okos. Mellette is látunk egy kutyát, aki segíti a kezdeti tipegő léptektől fogva. Mire a gyerek felnő, a család beköltözik a városba. Ekkor jelennek meg az első autók az utakon, a lányának is van, „olyan nagy kerek lámpája van”. A kislány más természetű mint a fiú, nem kötődik olyan erősen a szüleihez, messze költözik.
Telnek-múlnak az évek, a házaspár megöregszik. Ágnes halálos ágyán a férje fogja a kezét, nagyon nehéz tőle elszakadni.
A visszavezető meditációs utunk során Ágnes egy másik életbe cseppen, ennek történetét legközelebb mesélem el.
Az utazás utáni beszélgetés során Ágnes elmondja, akkori élete párja mostani szerelme. Már volt előzőleg is utaztatáson (másnál) és abban az életben is osztálytársa volt a fiú. Ami megdöbbentő, hogy mikor ebben a mostani életben találkoztak, a férfi azt mondta neki: mi egy osztályba jártunk! Biztos volt benne, amíg fel nem derítették hogy ez földrajzilag nem volt lehetséges, akkoriban nem egy városban laktak. – Az édesanyámat is nagyon szereti…mint akkor. – teszi hozzá a fiatalasszony mosolyogva.
Ágnes nagyon örült hogy újabb bizonyságot kapott a karmikus kapcsolatra. Jókedvűen és telve bizakodással búcsúzik. Én is örülök, hogy egy küzdelmes, de végső soron boldog életbe nyertünk bepillantást, ami valóságos felüdülés volt az előzőleg látott élve szétszaggatás, megfojtás, öngyilkosságok, véres gyilkosságok és hasonló hátborzongató inkarnációk után. 😊
