Sokan vagyunk úgy, hogy nem találjuk magunkat a saját életünkben. Mindenki és minden fontosabb mint mi, a saját vágyaink, elképzeléseink nem hogy nem válnak valóra, de meg sem fogalmazódnak.
Vendégem kedves, 34 éves hölgy. Jelenleg van barátja, a gyermekvállalással kapcsolatban még bizonytalan. Ránézésre magabiztos, de amikor beszélgetni kezdünk, hamar elsírja magát. Párkapcsolataiban a „mindig én adok többet” a jellemző, de nem mentes a lelkifurdalástól sem. Kérdése: miért nem vagyok boldog?
Elmondja, gyakran van „deja vu” érzése, ahogy beszélgetünk pár pillanatra is érzi ezt. Szerinte nem biztos hogy „fog sikerülni” az ellazulás, mert nagyon feszült. Ehhez képest percek alatt megérkezünk az egyik előző inkarnációba.
Vendégem – legyen a neve Marika – egy rét szélén áll, előtte út kanyarog. 12 éves fiatal lány. Elindul az úton, hamarosan egy szegényes házhoz ér, aminek udvarát egyszerű fa kerítés határolja.
– Ki lakik itt?
– A nagyszüleim… egy idősebb asszony van bent…de ő nem is a nagymamám…nem vér szerinti rokon…a nagyapám igen, ő is itt lakik de nincs itthon…most jön haza…de nem jön be a házba…kint van a kertben. Haragszik.
– Rád haragszik?
– Nem…nem rám. De mérges. Sokára jön be. Meg akarja simogatni a karom, de csak elindul a mozdulat, nem simogat meg.
Következő kép: bent vagyunk a faluban, Marika itt él a szüleivel, 14 éves. Testvére nincs. Apukája mindig ingerült, haragos, akkor van nyugalom a kis házban ha nincs otthon. Egy alkalommal a kislány kimegy a folyópartra, a cicája is vele tart. A folyón közeledik egy kis hajó, a hajós férfi hívja Marikát menjen vele. Ő a cicával beszáll a hajóba.
– Nincs jó érzésem… az a férfi nem jó ember.
-Bántani akar?
– Végül is nem bánt…de kitesz a partra. És közben nevet…kinevet engem. Gyaloglunk vissza a part mentén a cicával. Nagyon messze vagyunk, soká érünk haza.
– Lásd magad 18 évesen!
Némi szünet után:
-Kicsi gyerekem van.
-Hol laktok?
-Ugyanott, a szüleimmel.
-Ki a gyerek apja?
– Ő nem lakik velünk. Csak egy futó kapcsolat volt. Egyszer eljön…de nagyon siet. Nem ér rá. Nem foglalkozik a lányával. Velem sem. Többé nem látjuk.
Marika neveli a lányát, ahogy tudja. Mikor a kicsi 6 éves lesz, beköltözik vele a városba, hogy iskolába tudja adni. A város nagy, koszos, szürke, pici lakásban laknak, ő dolgozik. Párkapcsolata nincs, nehéz az életük. A kicsi lány felserdül, jó esze van, tehetséges, hamar kirepül az életbe.
Innen kezdve már az a fénysugár is eltűnik, ami eddig örömet hozott a mindennapokba. A lány messze kerül, sikeres és gazdag lesz. Nem tartja a kapcsolatot az anyjával, éli az életét. Marika innen kezdve hamar öregszik, beteges lesz, csak tengeti az életét.
Hosszú évtizedek múlva, 90 évesen jön el a megváltó halál. Utolsó órájában lánya fogja a kezét, de szinte idegen. Türelmetlen, menne már. Az elmúlás pillanatában elengedi anyja kezét.
A köztes létbe érkezve nyugalom van és az örökkévalóság érzése. Marika találkozik lelki segítőjével, akit a nem vér szerinti nagymama alakjában lát. Kérdésére, miért nem boldog az életben, érkezik a válasz: Mert mindig másokat helyezel az előtérbe. Soha nem foglalkozol magaddal.
Meditációs utunk végén visszatérünk a jelenbe. Beigazolást nyert, amit eddig is sejtett a fiatalasszony, hogy boldogságunk kulcsa nem mások feltétel nélküli kiszolgálása, hanem belső egyensúlyunk megteremtése. Abban a régvolt életben a férfiak mindig türelmetlenek, ingerültek voltak vele, soha nem nézték érző embernek. Eltűrték vagy kihasználták.
Ebben a leszületésben már teret kapott élete irányítására: ő határozhatja meg kapcsolata minőségét, lehetősége van döntéseket hozni. Érzi hogy nincs a helyén, nem abból él ami a hivatása lenne, szerelmi életében is változtatásokra van szükség. Mindezek megvalósításához tudnia kell, mit szeretne elérni, célokat kell kitűznie az élet minden területén.
Egyet már biztosan kijelenthet: nem akar előző élete kiszolgáltatott, sodródó szerepében maradni, önálló döntésekre képes, magát felvállalni tudó nő akar lenni.
A lehetőség adott. Hiszen tudjuk: soha nem születünk le esélytelenül.
