Utaztatásra érkezett látogatóm szép, negyvenes évei elején járó hölgy, kislánya 8 hónapos. Férjével négy évvel ezelőtt találtak egymásra. Férjét nevezzük Istvánnak.
Kérdése, amire választ szeretne kapni: Miért Istvántól született a gyermekem?
És: A lányom biztonságban érzi magát nálunk?
Az előző életbe vezető kapu nem akar kinyílni, a meditáció hosszúra nyúlik, a tudatalatti makacsul őrzi a titkát. Kerülő utakon eljutunk abba a tudatállapotba, ahol megtörténik az átlépés.
-Bokrokat látok…Homályosan…de már kezd tisztulni.. .-A bokrok között vagy? -Mögöttük…a földön kuporgok, a térdem fel van húzva, átkarolom…nagyon félek hogy észrevesznek… -Hány éves vagy? -Három vagy négy…nem, inkább négy vagy öt. Inkább öt. -Milyen cipő van rajtad? Nézd meg! -Kis barna bőrcipő…kantáros nadrág. -Mit látsz ha kikukucskálsz a bokorból? -Magasabban, egy dombon egy nagy fehér ház…gazdag ház. Nem palota, de olyasmi…magas. Egy tó is van… -Ott laksz? -Igen…nagyon szeretnék bemenni, de nem merek…nagyon félek hogy észrevesz.. -Ki? -Nem tudom…de be kell mennem. Muszáj.
Ida egész testében reszketni kezd, a karjai rázkódnak, arca elváltozik, lélegzete gyors, ziháló lesz. Kapkodó, elváltozott hangon sorolja az eseményeket.
-Muszáj bemennem…elindulok, gyorsan, gyorsan…közben körülnézek, mögém nézek lát-e valaki…kifulladok mire felérek… nagy nehéz az ajtó, bemegyek…gazdag ház…mindenütt nehéz függönyök, díszek, hímzések…velem szemben egy lépcső…hosszú, keskeny, meredek…fel kell mennem!
Ida egyre nagyobb izgalomba jön, egyfolytában reszket, kifullad, teljesen elborítja a rettegés.
-Fel kell mennem…felmegyek, gyorsan, gyorsan! Ez az én szobám. Hova bújjak? Itt egy ágy…bebújok alá…ott kuporgok… -Hallasz hangokat? -Nem… csend van…nincs senki… -Hol vannak? -Nem tudom… -Mit látsz onnan? – Jobbra látom az ajtót…nyitva hagytam, be kellene csukni…de úgyis megtalálnak, magas az ágy, meglátnak…De ki kell jönnöm. Meg kell nézni a kistestvéremet nincs e baja…Itt van ő is velem egy szobában…meg kell néznem a kiságyban…
Ida összeszedi a bátorságát, kibújik. Kinéz az ablakon. Nagyon magasan van, látja a kertet, a tavat, a kocsifeljárót, ahol lovas szekerek szoktak közlekedni. Most egy lélek sincs sehol. Odamegy a kiságyhoz. Ott alszik a kishúga, pár hónapos csecsemő. Díszes pólyában van, nagy rózsaszín szalagok. Óvatosan kiemeli a gyereket, és elindul vele lefelé a lépcsőn.
-Nem nehéz a kistestvéred? -Nem, csak…olyan a pólyája hogy egy része lelóg a földig…nagyon félek hogy elesek benne…és akkor lezuhanunk a lépcsőn…
Ida minden erejével koncentrál, szinte a foga is összecsikordul, annyira vigyáz hogy el ne botoljon. Attól is fél hogy a csecsemő felébred és sírni fog, ezzel elárulja őket. A lépcső hosszú, keskeny, meredek, ívelt. Sikerül baj nélkül leérni, innen gyorsan halad, átvág a kerten, a nagy kapuhoz. Közben mintha hívást hallana a ház felől, elmosódó kiáltást: ……..hol vagy? De nem fordul meg.
Kijut, meredek az út, ahogy mondja: „csak trappolva lehet rajta menni”. Leér egy településre, nem falu, de nem is igazi város. Szűk sikátorok, macskaköves utcák. Befordul egy utcába, kinyílik egy ajtó. A ház belesimul a többi ház közé, mégis mintha templom lenne. A kisfiút és húgát mintha várták volna, egy nő behúzza őket, és közben sürgetve: – gyertek, gyertek…gyorsan, gyorsan… Ida hangja elváltozik, teljesen azzá a nővé válik, minden porcikája sürget. Becsukja a nehéz ajtót, bevezeti őket egy belső udvarba, ahol egy lovasszekér várja őket és egy férfi. Beszállnak, elindulnak. Közben a kicsi felébredt, nem sír. Nagy szemekkel nézelődik.
Megérkeznek egy fehér kis házhoz, egy erdő szélén. Már esteledik. Egy középkorú, termetes, fejkendős asszonyság fogadja őket, viszi be a házba. A kisfiú csupa bizalmatlanság, nem tudja kik ezek az emberek, mi történik velük. Az az érzése, mindenki tudja kik ők és mi történt, csak ő nem. A néni kedves, frissen sült kenyeret tesz a nagy fa asztalra. Az illatozó kenyérnek nem tud ellenállni, leteszi az asztalra a pólyást, de fél kezével fogja. Kérdezi, ő mit fog enni? -Róla majd én gondoskodom, mondja az asszony. Tejet melegít, ölébe fogja a kisdedet, megeteti. A kisfiú megnyugszik, most már két kézzel tömi magába a kenyeret. Evés után a néni kibontja a kisbabát a pólyából, rendbe teszi. Mikor jóllaktak, jobbra egy szobába vezeti őket a férfi, ahol vetett ágy várja a gyerekeket.
Másnap reggel a két felnőtt tanakodik mi legyen. Az asszony azt javasolja, a férfi menjen be a faluba, érdeklődjön keresik-e a gyerekeket, tudnak-e valamit róluk. Vagy induljanak tovább? Veszélyes. Végül a férfi kézen fogja a fiúcskát, karjára veszi a kislányt, és elindulnak be az erdőbe.
Ida azt mormolja: ez az asszony…a mostani életemben az anyukám…a férfi…pont úgy lép mint István…olyan keményen teszi a sarkát…Már csak hátulról látom őket, ahogy elnyeli őket az erdő…
Szeretném kideríteni, mi történt a kastélyban. Kérem Idát, menjünk vissza az időben, lássa magát két évesen.
-A szobámban vagyok…ugrálok a nagy ágyon…nagyon bolondul ugrándozom, jól érzem magam…lent valami nagy eseményre készülődnek. Valami ünnepség lesz…nagy a sütés-főzés, sok a szolga. -Anyukádat látod? -Igen…nagyon szép. Fel van csavarva a haja a fejére. Szép ruha van rajta. Rövidujjú, de szép. A karján karperecek, gyöngyök. Nem foglalkozik velem, azzal törődik minden jó legyen. Igazgatja a tányérokat, az ételeket…pedig nem is neki kellene. Nem is kellene neki, mégis csinálja…várunk valakit, aki most fog hazajönni. Az apukámat…nagyon régen elment, messze.
Kérem, írja le az apukáját, de nem jön fel több kép erről az estéről vagy a következő napokról.
Kérem, lássa azt a jelenetet, ahol ott van az akitől annyira félt. Istállóban van, lovak között, kezében lovaglóostor. Kicsi még, talán három-négy éves. Bejön egy férfi akit nagyon részletesen leír. – Középkorú, nagydarab…de nem izmos…inkább olyan puha…az arca is olyan puha…a keze is dagadt, rövidek az ujjai…hoz nekem egy lovat. Ajándékba. Nagy ló, nem póni. Kérdezi, tetszik? Mondom, nem tetszik. Erre elkezd nagyon kiabálni. Mi az hogy nem tetszik?! Hogy lehet hogy nem tetszik?! Mi lehet ami nem tetszik rajta?! Nagyon dühös. Elviszi a lovat.
Némi gondolkodás után: – Tőle is féltem, de szerintem nem ő volt az akitől annyira rettegtem. Ha megpróbálom látni, mindig csak egy nagy barna foltot látok, ami mozog mint egy ember, de nem látom az arcát, a ruháját. Szerintem nem is az apám volt ez a kiabálós, apám hazajött és nagyon hamar elment megint.
Mivel a tudatalatti nem tárja fel mi történt a kastélyban, visszatérünk az erdőbe, ahová a férfi vitte a gyerekeket. Ott egy házban menedékre leltek.
-Lásd magad 15 évesen! – Iskolában vagyok…a könyveim madzaggal vannak összekötve. Nagyon kopott a cipőm, a ruhám. Már nem vagyok gazdag. –Mit csinálsz iskola után? Boldog mosollyal: – Megvárom a húgomat.
Hazamennek egy szerény kis házba, ahol egy kedves, fiatalos házaspár várja őket. Itt nincs félelem, otthonra leltek. Szerényen élnek, de béke van és biztonség.
Lásd magad harminc évesen!
-Az erdőben élek egy házban…vadász vagyok. Puska van a vállamon. -Családod van? -Nincs. Egyedül élek. – Lásd magad halálod előtt egy órával! -Látom…fekszem az ágyon. Ott, abban a kis házban. Egy asszony van velem, csak hátulról látom. Teát…vagy valamit főz hogy jobban legyek. -Lásd magad halálod pillanatában! Hány éves vagy?- Hatvanöt…- Hogy nézel ki? – Ősz a hajam…megöregedtem.Ha visszanézel az életedre, mi volt a legnagyobb sikered? – Hogy én lettem a vadászok vezetője. Az nagyon jó volt, jól éreztem magam ebben. -És mi volt a legnagyobb kudarcod? – Hogy nem lehetett gyerekünk…- Ida sírni kezd – meg hogy nem voltam elég jó a feleségemhez. Nem törődtem vele eleget. Ezt nagyon megbántam. Középkorú férfiként nősültem…-Mi volt az utolsó gondolatod halálod előtt? – Hogy jobban kellett volna szeretni a feleségemet. -Lásd magad halálod után egy órával!–Felülről látom…ahogy a feleségem ott ül mellettem…távolodom…a világűrben vagyok. Mindenütt csillagok…
Kérem, keresse meg a segítőjét. Megtalálja, annak az asszonynak a képében jelenik meg, aki kenyeret adott nekik. Ő a mostani életében az édesanyja. Felteszi a kérdést: Miért Istvántól kellett a lányomnak megszületni? A válasz: Mert ő tud vigyázni rátok. És a lányunk biztonságban érzi magát? Válasz: Ezért született le hozzátok.
Rövid meditációval visszatérünk a jelenbe. Ida rendkívül intenzíven élte meg a történetét, sokszor elváltozott hangon szólaltak meg a szereplők, a testbeszéd közvetítette az izgatottságot, a rettegést, a szomorúságot. Végig megállíthatatlanul reszketett.
Átbeszéltük a tanulságokat, értelmeztük az üzeneteket. Abban egyetértettünk, hogy kell még egy kis idő az élmény feldolgozásához, de feledhetetlen utazás volt.
