Vendégem fiatal férfi. Jóképű, kedves. Nevezzük Marcinak. Elmondja, hogy a párkapcsolatai sorra zátonyra futnak, illetve legutóbbi hat éves kapcsolata után nem talált még senkit. Ez nem jó így, de valamiért nem találja az igazit.
Meditációs vezetésemmel hamar megérkezünk egy állapotba, mely bizonytalan, tétova, semmiképp sem kellemes érzés. Előbb az érzés jön, lassan bontakozik ki a kép. Kövekkel kirakott utcát látunk, kő házakkal. A házak mögött zöld dombok, távolabb erdő.
-Fiúnak vagy lánynak érzed magad?
– Nem tudom…talán fiú. Azt hiszem, fiú…- Hány éves vagy? – Tizenhat. – Nézz a lábadra! Milyen cipő van rajtad? – Csizma…- Milyen nadrág? – Nem látom… – Jó. Milyen a hajad? – Fekete…göndör. Középen ketté van választva…lány vagyok. – Mit csinálsz ott az utcán? – Keresek valakit…nem tudom kit. – Embereket látsz? – Nem… Szünet, majd: valaki áll mögöttem. Érzem.- Fordulj meg, nézd meg ki az! – Egy ember…egy férfi. Hosszú lelógó bajusza van. Kantáros nadrág van rajta, meg csizma. Azt mondja, ne keressek tovább, mert már megtaláltam akit keresek. Nem hiszem el neki. Otthagyom, elindulok, fel egy kis úton a dombra. Felmegyek, ott az erdő…elindulok arra, de visszafordulok. Lemegyek a házak közé. Ott az ember.
Szünet, Marci teste megfeszül, érzem a vibrálást. Sírni kezd. – Az apám…megtaláltam az apámat. Őt kerestem.
A tudatalatti nem enged tovább, megkérem, menjünk vissza gyerekkorába.
-Egy kastélyt látok… nagyon szép. Itt születtem. Egy királynőt látok…de nem ő az anyukám. Valami rokona… talán a húga. Ő az anyukám. De nem lett volna szabad megszületnem… az apukám nem úri. Ő csak egy halász… az anyukám meghal. Még lát engem, de nemsoká meghal. Az apukám nevel…hat éves koromig. Egy szegényes házban lakunk. Ekkor elhagy engem…nem akar, de kell. Hogy nekem jobb legyen. Haragszom rá.
Az ezután következő tíz évet nem látjuk, csak a végtelen vágyakozás van meg az édesapa után. Marci könnye folyamatosan árad, akkor is, mikor hosszas kutatás után ráakad az apukájára. Ebben az életében nem ér meg magas kort, halálakor egyedül van, elhagyatva. A magányba hal bele.
Visszavezető meditációnk során újabb inkarnáció bontakozik ki.
-Egy hajón vagyok… nem nagy hajó. Kicsi halászhajó. Kint van a tengeren.
-Hány éves vagy? – Tíz. Fiú vagyok. -Ki van még a hajón? ……-Nem látok senkit. – Egyedül vagy? – Igen. – Hol vannak a többiek? – Elmentek. Kieveztek csónakkal. – Egyedül hagytak? – Igen. Azt mondták, hogy jönnek. De nem jönnek…A hajó sodródik a tengeren. Nem jön senki…
Telnek a napok, elfogy az élelem, a víz. A fiú sokat szenved, testi-lelki kínjait végül nem bírja tovább, beleugrik a tengerbe. Ott leli a halálát.
Visszatérünk jelenlegi életébe. Marci kissé zavartan mondja: – Telesírtam a párnádat…pedig nem szoktam.
Sokat beszélgetünk arról, miért ezt az életet mutatta meg a Felsőbb Én. Marcinak nem volt könnyű gyerekkora, édesanyja elhagyta pici korában, csak később tért vissza, édesapja próbálta gondját viselni, aki jó barátságban volt az alkohollal. Nem volt része igazi szeretetben, odafigyelésben. Szülei elhagyták, magára hagyták. Mint az előző életeiben. Sorsfeladata, hogy a családi karmát megszakítsa, átírja. Mostani gyerekkorát már nem tudja megváltoztatni, de jövendő gyerekei életét igen. Nekik kell megadni azt, amit ő nem kaphatott meg, sem előző életeiben, sem a mostaniban.
-Nagyon szeretnék igazi családot, gyerekeket! – mondja felcsillanó szemmel. – Mindig is éreztem, hogy nekem nagyon szükségem van egy szép családra!
-És soha nem szabad magadra hagyni a gyerekeidet! Mindig mellettük kell állnod, hogy ne érezzék azt, amit neked már sok életen keresztül át kellett élned. Itt tudsz fordítani, hogy beteljesítsd vállalt sorsfeladatodat.
-Én soha nem fogom őket elhagyni. Borzasztó volt átélni az előzőeket is, meg a mostanit is. Nem felejtem el.
Marci zaklatottan, de mégis megerősödve búcsúzik. Úgy érzi, olyan válaszokat kapott, amik biztos iránymutatást jelentenek további életére.
