Az akasztott férfi
Reinkarnációs utazások során a tudatalatti (Dr. Michael Newton olvasatában: a tudatfeletti) azt az előző életet hívja elő, amelyiknek a megismerése a legnagyobb segítséget jelent jelen élethelyzetünk értelmezésében, sorsfeladatunk tudatosításában, vagy pl. betegségeink megértésében. Társas kapcsolataink problémái is sokszor előző inkarnációinkra nyúlnak vissza.
Néha azonban jelen életünk elfelejtett, eltemetett, blokkolt történései azok, amik megrontják életünket, boldogságunk útjában állnak. Ilyenkor megtörténhet, hogy elménk ezeket a helyzeteket kutatja fel, megértési, megoldási lehetőséget kínálva.
Ez történt középkorú hölgyvendégemmel is, nevezzük őt Elizának. Elindultunk a szokásos úton, átléptünk a tudat másik síkjára, egy másik dimenzióba.
Eliza 6 éves kislányként látja magát. Szomorú helyzetbe csöppen: Édesapja temetésén van.
Imádott apukája öngyilkos lett, felakasztotta magát. Sokan eljöttek a temetésre, sok fekete ruhás bácsit-nénit lát maga körül, észre sem veszik a csöpp lányt, beszélgetnek.
-Hát végre sikerült neki….-mondja az egyik férfi-milyen fiatal volt….és ez már legalább a harmadik kísérlete volt..
-Volt az több is-mondja egy másik ember-húsz éves korától próbálkozott, emlékszem milyen nagy ribillió volt mikor épp le tudták vágni…
-Én már gyerekkorától kezdve ismertem szegényt-szól közbe egy idősebb hölgy-képzeljék, már 13 évesen akasztósat játszott a barátaival, ő volt az akasztott ember…majdnem megfulladt mikor az egyik fiú segítségért rohant…
Eliza gyötrődik, átéli a jelenetet, az akkori borzasztó fájdalmát. Sír, vergődik, jobbnak látom kíméletesen visszahozni. Kábultan, az élmény hatása alatt próbálja összeszedni magát. Már azt hiszem megnyugszik, mikor szívettépő zokogásban tör ki. Látszik, hogy ez már nem a régmúlt miatti fájdalom. Sokára tud csak lecsillapodni, akkor zaklatottan beszélni kezd:
-Úristen, mit tettem anyámmal…én apámat imádtam, ő volt az Isten a szememben…nagyon szerettük egymást, én voltam az ő kicsi kincse….sokat nevettünk, játszottunk. Anyámmal elég sokat veszekedtek, már nem tudom miért. Ilyenkor Apám elvonult, csendes lett, szomorú, én meg haragudtam Anyura, hogy miatta szomorú az apukám. Sokszor voltam emiatt dühös rá. Aztán Apám felakasztotta magát….mintha a szívem tépték volna ki. Engesztelhetetlen gyűlölet támadt bennem Anyám iránt, biztos voltam benne, ő az oka Apa öngyilkosságának. Hogy inkább a halálba menekült a veszekedések elől…előle. Anya próbált beszélni velem, de nem hallgattam meg. Elvette tőlem Aput! Ó, hogy gyűlöltem! Ez annyira eluralt, hogy később sem engedtem magamhoz közel. Mindig éreztettem vele hogy nem bocsátok meg, bármit tesz, bárhogy próbálkozik. És most…most döbbentem rá hogy Apa már gyerekkorától folyamatosan próbálkozott az önakasztással, Anyámnak ebben semmi szerepe nincs…tőle független…sőt, ha így felnőtt fejjel belegondolok, Apu súlyos depresszióval küzdhetett, ami miatt Anyunak sem lehetett könnyű….Istenem, de könnyen ítélkeztem! De vak voltam!
Vígasztalhatatlanul sírt megint, siratta az elrontott gyerekkorát, az igazságtalanul vádolt Édesanyját, a mindig szomorú Apukáját, aki csak attól vidult fel, ha vele játszott…
-Él még Édesanyád? kérdeztem
-Igen…hetven éves…egy öregotthonban..el kell mennem hozzá…el kell mondanom hogy ne haragudjon….nem is ő volt a hibás…hogy is hihettem? Mit tettem vele…?
Eliza felkereste az Édesanyját. Nem volt könnyű beszélgetés…
Egymásra találtak, a hetven éves édesanya és az ötven éves lánya. Ennek már négy éve, azóta sok sok szeretetet adnak és kapnak, a kölcsönös megbocsátás, megértés lassan eltompítja a több évtizedes fájdalmat.
Ki tudja, milyen titkokat őriz mélyen eltemetve a tudatalattink, milyen tapasztalatokat hoztunk előző életeinkből, amik miatt életünk most olyan, amilyen? Az utaztatás egy kalandos kirándulás sorsunk
rejtelmeibe, egy ablak, amin keresztül bepillanthatunk létünk rejtett szobáiba. Nem ragadhatunk ott a múltban, hiszen az már megtörtént, lezárult. De az ott átélt eseményeket megértve, feldolgozva tisztábban láthatjuk mostani életünket, választ kaphatunk a miértekre. Ebben segít az utaztatás utáni beszélgetés, ahol helyükre kerülnek a dolgok, kioldódnak a félelmek.
Elizának is sikerült még ebben az életében feloldozást adni és kapni, nem kell átvinni ezt a terhet egy következő életbe megoldandó feladatként.
