Reinkarnációs utazások IV.
Saját történetem
Ezt a fantasztikus élményt akkor éltem át, mikor az Országos Metafizikai Intézetben az utaztatás technikáját tanultam. A képzés része volt a saját élmény, és elérte a célját: innen kezdve meggyőződéssel vallom a reinkarnáció valós létét.
A vezetett meditáció által eljutottam abba az állapotba, hogy egyszerre két idősíkon mozogtam: tudtam hol vagyok, mi történik velem, ugyanakkor egy másik világban találtam magam, ami ugyanolyan valóságos volt, sőt ha lehet még valóságosabb.
Egy nagyon szép, hegyes-völgyes tájat láttam magam körül, szelíd lankákkal, közvetlen környezetemben tisztásokkal, hullámzó zöld fűvel, lábam alatt futó erdei úttal. Fiatal apáca voltam, talán 16 éves, nagyon hasonlítottam mostani önmagam fiatal mására, csak derűsebb, békésebb és valahogy bölcsebb volt az arcom, tiszta és szép. Ahogy haladtam az úton, az egyik domb mögött, egy kis völgyben kolostor tűnt fel. Körülötte megművelt területen apácák dolgoztak, hajladoztak. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy gyógynövényeket gondoznak, ültetnek, szednek. Mosolyogva, szeretettel fogadtak, körülvettek, otthon voltam közöttük.
Ez egy gyógyító apácarend volt, a környékbeli falvakat látták el, betegeket gondoztak, haldoklók mellett virrasztottak, sebeket kezeltek. Gyógynövényekből főzeteket, kenőcsöket, tinktúrákat, borogatásokat készítettek.
Utaztató mesterem ekkor felszólított: – Menj vissza az időben! Lásd magad, amikor megszülettél!
És láttam. Láttam, ahogy véresen, maszatosan kihúznak anyám véres combjai közül, láttam a felhajtott szoknyáját, láttam a férfit aki a kezében tart, és megmosdat egy fa hordószerű medencében. Tudtam, hogy Édesanyám halott, mozdulatlan volt és néma.
Aztán láttam magam pár éves kislányként. Szép tiszta falusi szobában, most is pontosan emlékszem a berendezésre, a terítő mintájára. Szép tiszta voltam én is, szépen öltöztetett, gondozott, de nagyon magányos. Talán anyukám valamelyik nőrokona vett magához, kötelességtudatból, de nem szeretetből. Aztán egy nap kézen fogott, olyan öt éveske lehettem. Elvitt az apácákhoz, és megkérdezte a zárdafőnöknőt, nem fogadnának-e be, mert ő nem tud tovább tartani engem.
A nőrokonomnak csak a terebélyes szoknyáját láttam ahogy ott álltam előtte, de a zárdafőnöknő arca most is előttem van. Kissé hosszúkás, telt, kedves arca volt, mosolygós szeme melegen simogatott. Szívesen befogadnak, mondta.
És ott nőttem fel az apácák között. Derűs, melegszívű közösség volt, gyermekükként szerettek, dédelgettek. Átadták sok-sok tudásukat a növényekről, a gyógyításról. Alázatra tanítottak, de önbecsülésre. Munkára neveltek, de a természet szeretetére, tiszteletére is. Szabad volt sétálni a fák, virágok között, etetni az őzikéket, meditálni Isten kék ege alatt. Megismerni emberi sorsokat, nyomorúságokat, szembenézni a halállal. Segíteni a szenvedők testi-lelki bajain, nem ítélkezni, csak elfogadni. Bizalmas közelségbe kerülni Istennel, tőle tanácsot kérni, útmutatásait megérteni és alkalmazni.
Boldog voltam, és mégis zokogva ébredtem az utaztatásból, könnyeim patakban folytak. Sirattam azt, ami nem lehet az enyém: nem lehet Édesanyám, nem lehet férjem, és jaj, nem lehetnek gyerekeim. A gyerekek utáni vágy, ami soha nem teljesülhet be, olyan fájdalmat okozott, mintha a szívem tépték volna ki. Soha nem felejtem el ezt az érzést.
Én, mióta az eszemet tudom, mindig tudtam két dolgot biztosan: hogy ápolónő leszek, és hogy három gyerekem lesz. Ezzel a tudással születtem. Született három gyönyörű gyermekem, és közben három megfogant kicsim eltávozott korai magzatkorban. Ápolónő lettem, de már felnőtt fejjel, mert az élet sok akadályt gördített elém. Leszülettem egy karmikus feladatra: folytatnom kell a gyógyítást, olyan hittel és odaadóan ahogy a kolostorban tanultam, és emellett családot kell építenem magam köré. A tornyosuló akadályokat legyőzve kell bebizonyítanom, hogy képes vagyok a fejlődés új szintjére lépni.
És most van szép családom, három gyermekem, négy unokám, férjemmel tavaly ünnepeltük 40 éves házassági évfordulónkat, szeretett Édesanyám 84 évesen boldog életet él. És ebben az életben is gyógyíthatok embereket kórházi ágy mellett, öregotthonban, az Egészségházamban, legjobb tudásom szerint, folyamatosan tanulva, fejlődve. Alázattal, szeretettel, elfogadással, Isten segítségét kérve. Mert erre születtem.
