Reinkarnációs utazásaink során sok szívszorító, izgalmas, felemelő, lehangoló élményt éltünk át vendégeimmel. Némelyik olyan borzalmas volt hogy örökké emlékezni fogok rá, hát még aki átélte…Bár aki szép vagy épp eseménytelennek tűnő utat járt be, szintén emlékezni fog, az itt tapasztalt események, történések soha nem törlődnek ki, nem halványulnak el. Lehet furcsának tűnik, de a szörnyűségek sem nyomasztó teherként maradnak velünk. Hiszen ezek a múltunk részei, túl vagyunk rajta, megéltük, túléltük vagy éppen belehaltunk, de mindenképpen továbbléptünk.
Az utaztatást követő beszélgetés során minden a helyére kerül, megértjük miért éppen ezt az életet mutatta meg tudatfelettink. Mindig azt, aminek az átélése segít megérteni mostani életünket. Ami választ ad kérdéseinkre, útmutatást, karmikus utunk beláthatóbb és tervezhetőbb lesz. Bepillantunk életeink láncolatába, értjük már merről jöttünk és merre tartunk. Ezért nem kell félni a néha hátborzongató vagy fájdalmas életek átélésétől sem, mert általuk leszünk önazonosak, magunkba olvasztjuk az akkori énünket, többek, erősebbek leszünk általa.
Ma erősen ingadoztam két ill. három történet között, mert kettő nagyon izgalmas és tanulságos, egy pedig kicsit sem izgalmas de tanulságos 😊 Végül utóbbi mellett döntöttem, mert a látszólag „unalmas” élet sem mentes érzelmektől és fájdalmaktól, és mert ezek átélése is sok hasznos információval szolgál a most megértéséhez. Az izgalmas és meghökkentő történeteket a következő hetekben hozom el Nektek.
Történetünk hősnőjét nevezzük Júliának. Meditációnk során egy rétre érkezünk, távolabb fák. Júlia tízéves kislány, elhanyagolt, ruhája szegényes, koszos. Körülnézve magas hegyeket látunk. A kislány egy hegyi faluban lakik, házuk a falu végén, még attól is kicsit távolabb. A szüleivel élnek itt, hármasban. Állatokat tartanak, megtermelik maguknak a zöldséget, gyümölcsöt. Épp hogy nem éheznek. Minden nap egyforma, a létért való küzdelem érzelemszegény, fásult légkört teremt.
-Lásd magad öt év múlva! – Még mindig ott vagyunk…már nagylány vagyok, de semmi más nem változott…dolgozunk. Ellátjuk az állatokat, ültetünk.
-Lásd magad tíz év múlva! – Már felnőttem…minden nap olyan szürke… monoton…meg kell élni, túl kell élni…
Júlia elmondja, hogy nem jár iskolába, szinte egyáltalán nincs kapcsolatuk a falubeliekkel. – Buta vagyok…és nagyon szegények vagyunk…- mondja fájdalmasan, küszködve. Fiatal éveiben érzett tétova vágyat elmenni innen, de nem teszi meg. Ismeretlen és félelmetes a világ, nem mer emberek közé menni. És ha elmenne, mi lenne idősödő szüleivel?
Igy éli le az életét, eltemeti a szüleit, magányosan, csendesen hal meg.
-Mi volt a sikered ebben az életben? – Megtanultam mindent, amit a ház körül kellett.
-És mi volt a kudarcod? – Hogy nem kezdtem semmit az életemmel.
Visszatérünk a jelenbe, Júlia szomorú, elmondja, nagyon nyomasztó érzés megtapasztalni egy ilyen életet. Sivár és lelketlen környezetben élt, ahol csak a munkának, a robotnak volt létjogosultsága.
Jelen inkarnációjában küzd a monotonitás, az unalmas és szürke hétköznapok ellen. Megtölti napjait értelemmel, érzelemmel, vállalja a kihívásokat, szereti új helyzetekben, új emberek között kipróbálni magát. Most már érti, miért kíséri ezeket a törekvéseket sokszor szorongás, miért érzi alkalmatlannak, „butának” magát. Elhozta magában a szegény tanulatlan lány érzéseit, de a vágyát is a jobbra, a másra. Hatalmas lépést tett a fejlődés útján. Júlia beszélgetésünk végén megkönnyebbülten, büszkén önmagára, tetterősen búcsúzik el.
