A madár-lány
Vendégem, nevezzük Viktóriának, régi kedves ismerősöm, szelíd, mélyérzésű, csodálatos ember és nő, aki céltudatosan, minden akadályt leküzdve halad útján. Választott feladata segíteni az emberek gyógyulását, testi-lelki egészségét, és ezt alázattal és hittel teszi.
A vezetett meditáció során eljut abba a tudatállapotba, ahol lelke kilép jelen valóságából, és átéli egy előző megtestesülését. Ezt nagyon kellemetlen élményként írja le.
-Zuhanok a sötétségben, az űrben…spirál alakban…fekete tükör….becsapódom…
Kis idő múlva:
-Most már jobb…megérkeztem.
Eddigi tapasztalataimnak megfelelően azt gondolom, átéljük az anyaméhben a fejlődést.
-Érezd magad körül a puha meleget…halld anyukád szíve dobbanását..
Viktória érzhetően meg van zavarodva, nem tudja hova tenni az érzéseit.
-Nem hallom…nem érzem…nem tudom…
-Nézd meg a kezedet! Lásd hogy milyen!
Némi csend után, döbbenten: – Olyan karomszerű…
Megijedek, hogy talán torzszülött fejlődik az anyaméhben? Utólag Viktória is elmondja hogy megrémült, hogy micsoda lény ő ott?
Próbálkozásom, hogy végigvigyem a magzati fejlődés szakaszain, sikertelen. Hiába mondom, hogy lásd magad a méhben négy hónaposan, hat hónaposan, csak zavart csend a válasz. Bizonytalanul közli, hogy valami zárt, szűk térben van, de ott nincs szívdobogás, puha meleg méhszövet.
Remélem hogy a megszületés „helyre teszi” a dolgokat. Szelíden terelgetem érzéseit a világra jövetel felé, de mindketten érezzük hogy ez valahogy nem „olyan.” Némi csend után Viktória kijelenti:
-Megszülettem.
Megkönnyebbülök, innen már biztosan „normális” kerékvágásban mennek az események, indulhat az új élet sorsa. – Mit látsz? – kérdezem. Egy darabig csend, utána: – Tollakat. Ismét megijedek, Te jó ég, kidobták ezt a gyereket valahová?
Viktória szemlélődik, aztán lassan beletalálja magát a helyzetbe.
-Anyukám tollait látom. Madár vagyok. Fészekben vagyok.
– Kukkants ki a fészek peremén! Mit látsz?
-Magas a fészek pereme, nem látok ki. De látok magam mellett három tojást. A testvéreim.
-Milyen madár vagy?
-Nem tudom.
Növekszik a kis madár-lány a fészekben, és jön a felismerés:- Papagáj vagyok.
Ez meghökkent kicsit, valahogy sast vagy sólymot vártam, de papagáj…? Viktória egyre boldogabban számol be az élményeiről: -Repülök…gyönyörű színes a tollam…látom magam alatt az őserdőt, a folyót…sokan vagyunk papagájok, nagyon jó…mindig van mit enni, a melegben megpihenünk az árnyas lombokban…nincs gondunk semmire…
Viktória teljesen átszellemül, szinte extázisban meséli mennyire boldog és szabad, gyönyörűséggel tölti el a repülés, teljesnek érzi az életét.
Annyi örömet sugároznak a szavai, a testbeszéde, hogy csendben maradok, hagyom maximálisan megélni a rendkívüli élményt.
Talán negyedóra telik el ( a madár-lány ezalatt hosszú éveket, évtizedeket él meg) mikor:
-Nehezebb a repülés… fáj a bal szárnyam…
-Mi történt?
-Megöregedtem….
A papagáj élete véget ér ott az őserdőben, de a hálált teljesen természetesen, elfogadóan éli meg: Ha megöregszünk, elfogy az élet, ez magától értetődő.
Viktória az utazást követő beszélgetésben elmondja, hogy végtelen boldogságban és szabadságban volt része, teljesen valóságosan és életszerűen tapasztalta meg madár-létét. Bal karjában most is érzi a fájdalmat, de ezzel együtt fantasztikus élmény volt.
A történetnek érdekes folytatása van: Viktória szoros barátságot ápol három másik lánnyal, régóta összeköti őket a szeretet és a spirituális szálak. Miután beszámolt barátnőinek madár-inkarnációjáról, ők elmondták, nemegyszer álmodtak arról hogy egymás mellett keltek ki a tojásból, és madárként testvérek voltak.
Egy lélekcsaládon belül szolgáljuk egymás fejlődését, újra találkozhatunk a számunkra fontos, meghatározó lelkekkel, hogy különböző szerepekben éljük át a szeretet, barátságot, szerelmet vagy épp a negatív, hátráltató kapcsolatokat. Minden találkozás, minden reinkarnáció út egy magasabb tudatállapot felé, minden találkozás a hasznunkra válik.
„Nincs halál, csak a tér és az idő állandó egymásba fordulása”. (Balogh Béla).
