Szerző: Varga Éva | jún 6, 2025 | Egyéb
Reinkarnációs utazások XXIV.
Nevezzük Lacinak a fiút, aki zaklatottan, elveszve érkezik hozzám. 24 éves, de már sok trauma érte az életben. Szimpatikus, kedves fiatalember.
Édesanyja majdhogynem kitagadta, mert nem azokat a vallási nézeteket osztotta, amiket elvárt tőle. Ha saját akaratát képviselte, elutasítás és ridegség vette körül. Párkapcsolata zátonyra futott.
Kérdésemre, hogy mire szeretne választ kapni, rögtön kibukik belőle: -Hol találom az Istent?
A vezetett meditáció során átlépünk egy másik tudatállapotba. Mostani önmagát látja, előtte hosszan futó, kövezett utca. Nem látja a végét. Elindul, megy egy darabig, aztán megáll. – Miért nem mégy tovább? -Nem akarok. Nincs értelme.
Hiába kérem, hogy induljon el, csak ezt hajtogatja: nem akarok. Nincs értelme.
Ekkor komoly pániktünetek lépnek fel. Laci minden ízében elkezd remegni, zihálva, nehezen szedi a levegőt, rémülten mondja hogy szúr a szeme, szeretné kinyitni.
Kérem hogy üljön fel, nyissa ki a szemét. Felül, egész testében rázkódik, vizet kér, mondja attól fél, bepánikol. Megnyugtatom hogy jó kezekben van, ápolónő vagyok. Ez jó hatással van, kicsit megnyugszik. Kiültetem a fotelba, betekeri magát egy plédbe, lassan normalizálódik az állapota.
A tudatfelettink – aki ellenőrzi és koordinálja a tudatos és a tudatalatti működésünket- vigyáz rá, hogy az utaztatás során ne szembesüljünk feldolgozhatatlan traumákkal, olyan dolgokkal, amikre még nem állunk készen. Ilyenkor „kiránt” a folyamatból, ezt rögtön és határozottan teszi. Néha kicsit ijesztő a módszere, de itt is vigyáz hogy ne eshessen bajunk. És persze azért vagyok ott, hogy kézben tartsam az eseményeket, és mindenkit jó fizikai-lelki állapotban engedjek el 😊
Laci elakadásának okát nem valamelyik előző életében fogja megtalálni, mert neki a mostani életében kell rendet tenni, itt van tennivalója. Jól mutatja ezt, hogy mostani valójában állt egy hosszú út előtt, aminek nem látta a végét. Elindult, de megtorpant, képtelen volt továbbmenni. Ismerkedő beszélgetésünk során elmondta, hogy nem látja „mi értelme van ennek az egésznek”. Olyan mély sebeket kapott legfontosabb emberi kapcsolataiban, amikkel még képtelen szembenézni. Ezeknek a traumáknak a feldolgozása most a feladata.
Sok időnk volt még, el tudtunk arról beszélgetni, hol lakik az Isten. Elmondta hogy nem találja a templomokban. Biztattam, hogy keresse magában, ott van. A Teremtő megformálta az Embert az Univerzum anyagából, és belelehelte a saját lelkét. Mindannyian részesei vagyunk Isten szent lelkének, ezért tudunk kapcsolódni Vele, természetes módon. Nem kellenek nagy szertartások és kijelölt helyek, csak őszinte odafordulás és bizalom.
Lacinak nagyon sok segítségre, időre és szeretetre van szüksége, hogy megtalálja a lelki békéjét és el merjen indulni azon a hosszú úton, aminek még sem a végét, sem az értelmét nem látja. Remélem, segíteni fogják az útján az isteni erők és az emberek.
Szerző: Varga Éva | máj 14, 2025 | Reinkarnáció
Vendégem fiatal férfi, kedves, jóképű, pozitív kisugárzású. Ismeretségünk pár évre tekint vissza, ő is az emberek egészségének, életének jobbítását tűzte ki célul maga elé. Egyre sikeresebb választott munkájában, sok elégedett vendégének jutott el hozzám dicsérő szava, elismerése. Nevezzük őt Dávidnak. Dávid olyan komplexen látja az Univerzum működését, ahogy korosztályában kevesen. Mintha egy derűs, sok mindent megélt százéves bölcs figyelné mosolygós megértéssel az emberek csetlését-botlását itt a Földön.
Vezetett meditációnk során megérkezünk – pontosabban belecsobbanunk – a tenger vizébe. Távolabb part látszik, egy sziget. Dávid úszik, kievickél a partra. Negyven körüli férfinek látja magát, teste sovány, bőre sötét, haja, szakálla fekete. Csak egy rövid kis nadrág van rajta. -Hogy kerültél a tengerbe? – kérdezem. Elsüllyedt a hajóm. -Milyen hajó volt ez? – Fából volt…halászhajó. Háló volt rajta, tele halakkal. – Ki volt még a hajón? Látom, hogy Dávid felidézi magában a hajót, átkutatja.- Senki. Egyedül voltam. – Hogy süllyedt el? -Kettéroppant. -Mitől? Dávid koncentrál, átéli az eseményeket.- Megtámadtak. Kalózok. De el tudtam menekülni. -A kalózokkal mi lett? – Elmentek. Ezután körülnéz a szigeten, de emberek jelenlétének nem látja nyomát. Többször elmondja: magányos vagyok. De ez nem rossz. Nyugalom van bennem. Telnek az évek, berendezkedik a szigeten. Kókuszdió, a tenger, az erdő adják a táplálékát. -Nem vágyódsz el? – kérdezem. – Talán…egy kicsit- mondja bizonytalanul – de annyira nem. jó így nekem.
Vált a kép, és már egy sivatagban vagyunk. Forróság, fényesen izzó napkorong, ő egy tevét vezet. Vándorol. Szomjas. Sehol teremtett lélek rajta kívül. -Keress vizet! – biztatom. Látja magát ahogy egy kis gödör mellett térdepel. A gödörben víz van. Megtölti a kulacsát, iszik. -Milyen érzéseid vannak? – kérdezem. Egyedül vagyok. De nem félek. Nyugalom van bennem. Jó így.
A kép elmerül, Dávid egy hideg, kietlen tájon vándorol, havat hord a szél, zord, színtelen körülötte a világ. Összébb húzza magán a subaszerű valamit, amibe burkolódzik. Mezítláb van. -Valami természeti katasztrófa történt itt…-mondja. Meglát egy épületet, lakatlan elhagyott ház, amellé ki van kötve két ló. Odamegy hozzájuk, simogatja őket. Kérdésemre elmondja, hogy nyugalom és béke van benne. Magányos, de nem bánja.
Negyedik szín egy szintén néptelen, zöld táj, ahol egy cölöpökön álló házat lát. – Bemégy? – kérdezem. -Nem. -Miért nem? – Úgyis üres, nincs ott senki. – Hogy érzed magad? – Nyugalom van bennem.
Megkérem, hogy lássa magát 10 évesen. Pár percig szemlélődik, azután elmondja, hogy szaladgáló gyerekeket lát, meg olyan cölöpökre épült házat mint az egyik jelenetben. Édesanyját csak bizonytalanul látja, édesapja nagy, erős, fekete ember, néger.
Ezután kérem, hogy lássa magát halála előtt egy órával. A szigeten vagyunk, ő 99 éves, erősnek, egészségesnek érzi magát. A tengerparton ül, egy bot van a kezében, nézi a tengert. Végtelen nyugalom és béke van benne. -Lásd magad halálod pillanatában. -A parton fekszem, egy nyíl áll ki a fejemből. -Ki nyilazott? Némi szemlélődés után: -Kalózok. Kalózok miatt került a szigetre, és a tengeri rablók miatt hagyta el véglegesen azt.
Megkérdezem, mi volt a legnagyobb sikere abban az életében? -Talán a magány, az egyedüllét és az elvonulás megtapasztalása, és az ebből fakadó élethelyzetek megértése. Ez által kerültem közelebb Önmagamhoz, és a Legfelsőbbhöz. Fejlődés. – És mi volt a kudarcod? – Kudarcként talán azt mondanám, hogy nem próbáltam meg másfelé menni, nyitni…de legbelül tudom hogy ennek így kellett történnie, úgyhogy nincs lelkiismeret-furdalásom. -Mi volt az utolsó gondolatod? -Hogy ennek így kellett lennie.
Négy élet képeit mutatta meg a tudatalatti vagy Dr. Michael Newton nyomdokain: a tudatfeletti elme. Dávid az utazást követő beszélgetés során elmondja, hogy érezte : mindvégig önmagát látja, de más-más életben. Ha több életet látunk egy utazás során, azokat mindig fel lehet fűzni egy fonalra, mint a gyöngyöket. Az azonos elemek mutatják meg azt amit a tudatfeletti tolmácsolni akar. Itt a vezérfonal a magányosság a nehéz élethelyzetekben, a megküzdésre való képesség, a csapások sztoikus nyugalommal való elfogadása és a lelki béke. A nagy próféták, Buddha, Jézus elvonultak meditálni, magányosságukban találták meg a kapcsolódást az Istennel, itt tudtak eggyé válni az Univerzummal. A megmutatott életekben Dávid már eljutott a lelki fejlődésnek annak a fokára, hogy emberöltőket szentelhetett kapcsolódásra a természettel és Istennel, magányában megalapozta a spirituális tudását. Jelenlegi életében már ezzel a derűs „minden úgy van jól ahogy van, minden úgyis úgy történik ahogy kell” szemlélettel teszi a dolgát. Ez a hit alapja.
Erre a képességre van szüksége ahhoz, hogy meglépje a következő szintet: hasznossá tenni magát a mindenség nagy Rendszerében, segíteni másoknak, nyitni. Előző életeinkből hozzuk a tapasztalatokat, amik kellenek ahhoz hogy itt és most „jobban teljesítsünk”. Ha jól használjuk fel, sikeresek leszünk. Dávid szintet lépett, sikeres választott útján, azt teszi amire született. Letudta magányos meditációkkal töltött küzdelmes életeit, kilépett az emberi társadalomba, hogy kamatoztassa tudását, tapasztalatait, mindannyiunk örömére.
Szerző: Varga Éva | aug 9, 2024 | reinkarnáció
Leila kávézójának története. Kedves kolleganőm, akivel már több mint 10 éve ápolunk baráti-szövetségesi viszonyt, úgy döntött eljön hozzám utaztatásra. Már találkoztunk vele „A megtalált gyermek” történetben. Nevezzük őt Verának, mivel neki kivételesen valóban ez a neve😊
Jól ismerjük egymás életét, és mivel neki is nagy gyakorlata van az utaztatásban, ez az alkalom valódi „csemegének” tűnik, izgatott várakozással nézünk elé mind a ketten.
A szokásos bevezető meditáció után fénysebességgel elindulunk a reinkarnáció felé vezető úton. Vera érzi a zuhanást, nagyon kellemetlen élményként éli meg, szédül, nem akar ott lenni. „Becsapódik” egy lágy közegbe, majd érzi magát magzatként az anyaméhben. Lassan megnyugszik, belehelyezkedik az új testbe. „Ez már jó”….suttogja. Látja magát, „nagy a fejem” mondja. Szépen fejlődik, majd mikor eljön az ideje kislányként kiszületik a világra. Két apáca segédkezik a szülésnél.
Szerető családba érkezik. Házuk kőből és fagerendákból épült egy hegyi tájon, a falu többi háza távolabb áll, házukhoz közel az erdő. Svédországban vagyunk, a déli részen, az 1800-as években valamikor.
Édesapja vadászni jár, a kislány úgy éli meg ritkán van otthon. Szép, szakállas, erős ember. Mikor hazaérkezik, ölbe kapja, magasra emeli, megforgatja kislányát, aki visong örömében.
A kicsi lány 3 éves, amikor rablók törnek a családra. Vera látja, hogy fehér kis hálópendelyben áll a ház füstölgő romjai között, szülei bent vannak, halottak. A pici lány hangosan sír, és sír a nagy Vera is, ahogy eggyé válik akkori önmagával.
Hamarosan apácák jönnek érte, és elviszik a kolostorba. Ott nevelkedik több árva gyerekkel együtt. Jó ott, gondoskodnak róla, tanítják, játszhat a többi gyerekkel. Kérdésemre, hogy nevezik őt ott, azt mondja: Leila. Kicsit csodálkozom, ez nem tipikus skandináv név. Mikor eléri a 18 évet, mennie kell. A kolostor a felnőtt gyerekeket a szárnyukra bocsátja, innen maguknak kell gondoskodniuk magukról. Vera sír, nem akar menni. „De hát én mindig jó gyerek voltam” szipogja „miért kell mégis mennem? Miért nem vagyok nekik elég jó?”
Hiába, el kell indulnia. Szívében bánattal és nehezteléssel, oldalán egy tarisznyával (ennivaló és némi pénz van benne) elindul az úton, ami a faluba visz.
A faluban egy fogadóba vezet az útja. A fogadós, 40 éves, szakállas, erős testalkatú férfi megkérdezi: „A kolostorból jöttél?” Az igenlő válaszra enni ad neki, és felajánlja, hogy dolgozhat a fogadóban. Kevés pénzt tud adni, de szobát és ellátást kap. Vera elfogadja, bár aggódik, hogy még sose dolgozott, hogy fog megfelelni. A szobája kicsi, szegényes. Ahogy a fogadóst megpillantja, meglepve mondja: Ismerem őt. Ez Zoli. (Zoli a mostani férje).
Gyorsan beletanul a munkába, ügyes serény. A fogadós és őközötte szerelem szövődik, a két magányos lélek egymásra talál. Egy év múlva már együtt laknak a nagy szobában, Verának szépen gömbölyödik a hasa. Örömmel várják a gyermeket. A szülésnél az apácák segédkeznek, az apa kint izgul az ajtó előtt. Megszületik a kislány, bebugyolálják, behívják az apát. Tökéletes a boldogság. Vera átszellemül, azt suttogja: Ezt a percet szeretném megőrizni sokáig…
Talán 2 éves lehet a kislánya, mikor rablók törnek a fogadóra, a fogadóst megölik, Verának és kislányának sikerül elbújni egy kis zugba. Nagyon össze kell kuporodni, de a rettegés mellett új érzés kel Verában: erőt érez magában szembeszállni mindenkivel ha kell, megvédeni a gyermekét.
A rablók kifosztják a házat, elviszik az ennivalót. Az egész falut végigdúlják, romokat és kétségbeesést hagyva maguk után. Vera elbúcsúzik halott férjétől, a szétdúlt, véráztatta fogadótól, némi maradék ételt összeszed, és ismét elindulnak az úton. Innen menni kell, itt nem maradhat.
Az út Stocholmba vezet. Szorosan egymás mellé épült házakat lát, macskaköves teret, a téren árusok kínálgatják a portékáikat, lovasszekerek haladnak át a téren. Az emberek jólöltözöttek, az asszonyok hosszú ruhákban, kalapban „Teljesen más, mint a falu”. Vera a kislánnyal kóborol, nincs hova menni, az utcán töltik az éjszakát. Másnap reggel megszólítja őket egy kalapos hölgy, és beinvitálja őket a házába. A ház nagy, gazdag, pazar berendezésű. „Itt láttam életemben először szőnyeget” suttogja Vera. A hölgy egyedül él, vagyonos. Elmondja, hogy már tegnap is figyelte őket. Enni ad nekik, fürödhetnek, új ruhákat kapnak. Biztatja Verát maradjanak nála, majd ő kerít munkát neki.
Eltelik egy hónap, és még mindig nincs munka. a „kalapos hölgy” -et Vera úgy jellemzi: kicsit bolond. Nem akarja hogy Verának munkája legyen, mert így teljesen ki vannak szolgáltatva neki. Erőszakos, úrhatnám személyiség, rá akarja nyomni az akaratát vendégeire. Élvezi hogy nincs egyedül, nem unatkozik, és valaki felett hatalmat gyakorolhat. Teljes behódolást, hálát vár.
Vera egy hónapig bírja, menni akar, de a hölgy nem akarja engedni. Nagy veszekedésbe torkollik a vita, Vera faképnél hagyja zsarnokát, és újra nekivág gyermekével a bizonytalannak.
Útjuk egy kávézóba vezet, ahol szokatlan módon könyvek vannak a polcokon. Vera megkérdezi a tulajdonost, lenne-e itt munka számára. A tulaj felfogadja, kis szobát kapnak a kávézó feletti lakásban. Vera itt találja meg azt a munkát, ami neki való. Újabbnál újabb ötleteket valósít meg. A kávéház szédületes ütemben fejlődik, egyre többen látogatják. A tulajdonos rátestálja a kávézót, látja a legjobb kezekben hagyja.
Pár év elteltével Vera új, nagyobb üzletet nyit, ahol már nem csak kávét, hanem teát is felszolgálnak. A világ minden tájáról szerzi be a hozzávalókat, igazi különlegességeket kínál. A falakon polcok futnak körbe, sok érdekes könyv, olvasnivaló várja a betérőket. Előkelő, gazdag emberek járnak ide. Már Vera is „kalapos hölgy”, szép ruhákban jár, szerteágazó kapcsolatai vannak üzleti téren. A férfiak nem érdeklik, lányát egy távolabbi helyen felsőoktatási intézménybe járatja.
Negyven évesen beérkezett, jómódú üzletasszony, boldog és elégedett, imádja a munkáját. Különlegeset alkotott.
Ötven évesen már beteg, tbc támadta meg a tüdejét. Évek óta érzett nyomást a mellkasában, lassan fejlődött ki a betegség, ami már ágyhoz köti. Lánya messze tanul, nem tud jönni, de ezt nem is bánja, féltené gyermekét. Életével megelégedve, békével a szívében hal meg.
Mikor visszatérünk az utazásból és átbeszéljük a tapasztalt élményeket, Vera megerősíti, hogy a fogadós, lánya édesapja a mostani férje. Rögtön felismerte a szeméről.
Az alapvető párhuzamok rögtön kirajzolódnak: Vera meghatározó személyiségjegye a mindig, minden körülmények között önállóságra törekvés, az általa elfogadhatatlan dolgok kompromisszumok nélküli elutasítása. Előző utazása alakalmával a középkorban fiatalon magára maradt gyermekével, de nem fogadta el az akkori szabályt, hogy menjen nőül egy akár többgyerekes idősebb emberhez, aki megélhetést biztosít a teljes önfeladásért cserébe. Most, a 18. században sem fogadta el az idősebb „kalapos hölgy” felajánlását, aki szintén biztos megélhetést kínált neki és gyermekének szintén a teljes önfeladásért cserébe. Ebben az életében is hátrahagyta biztos, jó egzisztenciát jelentő állami hivatalát, ahol már teljes önfeladást kívántak, és nekivágott az ismeretlen útnak, ahol megvalósíthatja önmagát. Az életutak során egyre magasabb szinten, egyre tudatosabban halad karmikus feladatai megoldásában, egyre biztosabb önmagában.
Miután Vera hazament, természetesen rákerestünk akkori élete színhelyére. Megtaláljuk a svéd Óvárosban, (Gamla Stan) ami Stocholm legkorábbi településrészeként Európa egyik legnagyobb és legjobb állapotban megőrzött történelmi skanzenje, a Leila’s Cafe (Leila Kávézója) nevű kávéző- és teázó helyet (ma már nem üzemel, de a skanzen részeként megtartották eredeti állapotában). A utcák macskakövesek, a házak szorosan egymás mellett állnak, magasak . Ahogy a képeket nézegetjük, Vera döbbenten mondja:: „Atyaég, ez teljesen olyan, tuti ez volt az a hely, minden olyan”. Érdekes párhuzam még, hogy az akkori-mostani férje, Zoli, megszállotja a skandiváv típusú épületi kiegészítő elemeknek, saját kézzel alkot szebbnél szebb fa dekorációkat otthonuk díszítésére.
Gyakran megtörténik, hogy az utazások során bejárt tájakat, városokat, embereket megtaláljuk az internet segítségével (Google a barátunk 😊 ) Itt és most rátalálni a 18. századi Leila kávézójára mégis döbbenetes élmény volt. És mi már tudjuk a kávézó-teázó igaz történetét is….
Szerző: Varga Éva | júl 26, 2024 | Egyéb
A szétszakított ember I. rész
Vendégem (nevezzük Alexának) középkorú hölgy, távolabbról érkezett. Kedves, beszédes. Elmondja, hogy időnként lát szellemalakokat, és gyakran álmodik egy híddal, amin át kellene mennie. A híd rossz állapotban van, kötél kapaszkodó, deszkapalló átjáró ami hiányos, a víz alatta hol nagy, rohanó, hol szürkén hömpölygő. Ő egyébként már többször részt vett irányított meditációban, de eddig még sosem sikerült ellazulnia. Elmeséli még, hogy a családja férfi tagjai alkoholproblémákkal küzdenek és ez sok nehéz megalázó helyzetet hozott, hoz az életébe, amit nem mindig tud kezelni.
Valóban kicsit hosszabb a meditációs utunk a megszokottnál, bizonytalan, homályos képek öltenek lassan alakot. Először csak keskeny résben lát világosságot, mint amikor lassan, nehezen nyitjuk a szemünket.
-Nagyon fáj a jobb karom….a vállam…-mondja, és bal kezével odakap, tapogatja-egy mezőt látok, rétet…olyan lankás, napsütötte…de lentről látom…fekszek a földön…nagyon fáj…
Kérem, hogy lássa magát kívülről. Milyen cipőt, ruhát visel? Hány éves? Némi szünet után:
-Huszonkilenc…Szíjak…a lábam körül…szíjakból van a lábbelim…nincs nadrágom…ágyékkötőm van, az az összes ruhám…olyan sárgásbarna a bőröm…indián vagyok. A hajam hosszú, fekete…A vállam meglőtték…nyíllal. A jobb arcomon nincs bőr…nincs hús. Kilátszanak a fogaim… -Fel tudsz állni? – Próbálok…nem megy…felettem keselyűk köröznek…
Következő kép: egy sátorban fekszik, kilát a nyitott sátorajtón. Háromszögletű, csúcsos, piros-kék színű sátrakból indián falut lát. Egy nő ápolgatja a sebeit. Másik törzsbeliek megtalálták ájultan a mezőn, gondjaikba vették, később befogadták.
Következő kép: gyönyörű fekete lovon vágtat, és elér egy folyóhoz. Át akar kelni, a folyó túlpartján él az ő népe, a felesége, négy gyermeke. Sokáig nem talál átjárót, majd rálel egy hidra. Kötélkorlát, fapallók, hiányosak…alatta hatalmas folyó, habosan zúdul, nagyon veszélyes. Lova nem hajlandó bemenni a vízbe, fájó szívvel ott hagyja, átkel a családjához, ahol boldogan rohannak elé a gyerekei. A falujában fehérek a sátrak.
-Lásd magad tíz évvel később!
Csend, majd: egy sírt látok…kövek vannak felhalmozva.
-Lásd magad halálod előtt egy órával!
– Kötelek vannak a csuklóimra és a bokáimra kötve…feszítenek széjjel…széttépnek….iszonyúan fáj….
-Kik azok? Indiánok?
-Vegyesen…vannak köztük fehérek is…valami echós szekérrel jöttek…az egyik fehér szőke, részeg….szörnyen büdös, ápolatlan…fekete buggyos nadrág van rajta, csizma…fehér ing, aminek az ujja is buggyos, bőr öv, amin lóg valami…a bal szeme érdekes, mintha nem látna rá…röhög rajtam….elővesz egy kést…a nyakamtól a mellem felé felvág…hallom a hús szakadását….szétszakadok…látom hogy kibuggyannak a beleim…de még élek….
-Lásd magad halálod után egy órával!
-Fekszem a földön…kibelezve, szétszakítva…a keselyűk lakmároznak belőlem….
Később a gyilkosok megengedik a családjának hogy eltemessék, követ hordjanak a sírjára.
Szeretném visszahozni Alexát a horrorisztikus történetből, de a visszaúton hirtelen egy másik életbe csöppenünk be, ami szintén elég hátborzongató véget ért. Más kor, más földrész, de ugyanannak a léleknek egy másik megtestesülése.
Legközelebb ezt mesélem el.
Szerző: Varga Éva | júl 19, 2024 | Egyéb
Miért?
Mesélném tovább a kalandokat, amiket vendégeim átéltek közös élményeink során, de úgy érzem meg kell állnom kicsit. Olyan kérdések merülnek fel rendre, amiknek megválaszolását szükségesnek érzem. Ehhez hagy hívjam segítségül Balogh Bélát, A végső valóság c. könyvében érthetően és mély bölcsességgel válaszol a mindannyiunkat feszítő kérdésekre.
-Azt mondod, mindenki maga válassza meg leszületéskor a sorsát, és akkor születik le újra amikor akar. Miért akarnék én egy ilyen szenvedéssel teli életet?
-Senki nem kényszeríti rá a lelket az inkarnációra. Senki nem küld vissza, hogy átéld bizonyos cselekedeteid fájdalmas következményeit. Csakhogy, amikor behangolódsz egy magasabb szférára, egyúttal egy magasabb tudatszintre is behangolódsz…..Azt is tisztán felismered, hogy meddig jutottál a lelki fejlődés területén, és megérted, hogy egy újabb fizikai élet nem holmi büntetés, hanem egy csodálatos lehetőség a továbblépéshez. Amikor a lélek magasabb szinten feldolgozta a fizikai testben szerzett tapasztalatokat, hajlandó új fizikai testet teremteni.
-Mik azok a készségek és képességek, amiket ki kell fejlesztenünk?
-Földi feladataink életről életre változnak. Egyik életünkben szeretetet és bölcsességet tanulunk, egy másikban önzetlen szolgálatot, ismét egy másikban belső csendet és nyugalmat.
-Gyakran tapasztaljuk, hogy bizonyos emberek a legnagyobb gonoszságokat is elkövethetik anélkül, hogy valaha is számot kellene adniuk cselekedeteikről. Másrészt ott vannak azok a felnőttek és gyermekek, akik megítélésünk szerint ártatlanul szenvednek. Mit vétett egy kisgyerek akinek pl. át kell élni egy háború borzalmait? Mi történik a háborús bűnösökkel, az erőszakot elkövetőkkel, akiknek sikerül elmenekülniük és látszólag gond nélkül élnek? Hol van itt a karma, az ok-okozat törvénye?
-A cselekedet csírája a gondolat. A gondolat nem vész el, a hozzá tartozó összes következményével együtt megőrzésre kerül, a kauzális testben, ami a fizikai test megfelelője. Úgy kell elképzelni, mint egy rendkívül magas frekvenciatartományban létező energiatestet. Ez lényegesen magasabb szférához tartozik, tértől és időtől független. Léte semmi módon nem függ a fizikai test lététől, annak életétől vagy halálától. A tetteink csíráját adó gondolatok itt tárolódnak. A fizikai testünk teljes lényünknek csak egy része, és a halála nem jelenti az élet végét. Az élet folytatódik a halál után egy magasabb szférában, energiatestben. (A fizikai létből hozott gondolatok, tettek következményei így egyenes úton jutnak el a következő inkarnációba, és minden kiegyenlítődik). A Reinkarnáció Törvénye egybefonódik az Ok és Okozat törvényével, mert az elraktározott gondolati magból kifejlődnek az előző életben elkövetett cselekedetek következményei. Ezek több inkarnáción át is követhetik az elkövetőt. Az „igazságszolgáltatás” ennek tükrében teljesen új értelmet és töltést kap, mert emberi beavatkozás nélkül is megtörténik. Nem kell a „végítéletre” várni, mert már eljött, és mindenkiben tökéletesen, kivételt és részrehajlást nem ismerve működik.
Az ok és okozat törvényét keleten a Karma törvényének hívják. A Karmával kapcsolatban a nyugati emberek többsége a kikerülhetetlen szenvedésre gondolnak. Pedig mennyivel több a karma, mint szenvedés! Minden pozítív, szeretetet sugárzó cselekedetből, minden testi és lelki gyógyításból, minden önzetlen adakozásból és segítségnyújtásból megannyi öröm fakad. Ha valakinek örömet szerzel, ki sem tudod kerülni, hogy ebből benned is öröm fakadjon. Ha bő kézzel adsz, valóban nem kell aggódnod a holnapért. Csak egy olyan univerzális törvény van, amely vallástól és fajtól függetlenül mindenkire egyaránt érvényes. Ez a Szeretet Törvénye.
