Szerző: Varga Éva | máj 20, 2025 | Reinkarnáció, Varga Éva
Vendégem szép, fiatal lány, nevezzük Zsuzsinak. Jogi egyetemre jár, bíró szeretne lenni. Elmondja, nagy az igazságérzete, és bár a bírói hivatás nem kifejezetten női pályának tűnik, ő valamiért mégis erre érez hívást.
Meditációs utunk végén macskakő-szerű úton „landolunk”, az út mentés kevés ház, régebbi korból való. – Kérlek, nézz le a lábadra! Milyen cipő van rajtad? – Semmilyen. Mezítláb vagyok. Kibontakozik egy durva darócruhás, szegény, 12 év körüli fiú képe. Elindul, kiér a falu főterére, a piacra. Itt egy templom van, bemegy. Senkit nem lát, majd feltűnik egy fiatal pap. Valamin vitatkoznak, a fiú nem akar gyónni, heves szóváltás után otthagyja a papot, hazamegy.
Szegényes kis házban lakik, édesanyja fejkendős idősebb nő, szeretettel megsimogatja az arcát. Az apa nincs otthon. Jobb is, kemény, szigorú ember. Megvacsoráznak.
Egy héttel később látjuk újra a fiút. Sikátorszerű utcán egy magas férfivel kézenfogva megy. A férfi jól öltözött. Következő kép: a fiú a földön fekszik, a férfi bántja, megütötte. Nagyon fél tőle, nem tudja magát megvédeni, kiszolgáltatott helyzetben van. Itt Zsuzsi igen erős fájdalmat jelez a bal karjában. „Itt rántotta meg a férfi.” -Miért bánt? kérdezem. -Nem tudom. Azt mondja, büntetésből. De én nem csináltam semmit! Sikerül elszaladnia, fut ki a mezőre. Nem mer hazamenni.
Szénaboglyákat látunk, távolabb kis ház, ló, egy idősebb és egy fiatalabb férfi. A fiú meghúzódik egy boglya tövében, itt alszik. Meleg az éjszaka.
Reggel hazamegy, édesanyja sírva öleli, nagyon aggódott miatta.
Eltelik egy év, időközben az édesapa is hazatért. Nem veri, de szeretettelen, durva, folyton elzavarással fenyegeti. Nyomasztó a szegényes kis házban a légkör. Most ismét a piactéren vagyunk: a fiú elbújt egy utca sarkánál, onnan kukucskál ki a térre. Rettegve látja hogy lovasok jönnek, megismeri azt a férfit aki bántotta. Nem katonák, de nagyhangúak, mindenki fél tőlük. Ő a falhoz tapad, szinte levegőt se mer venni, pánik kerülgeti. Mikor elmennek, nehezen, lassan nyugszik meg.
14 évesen már egy várban dolgozik, lovas szekerekről pakol le dobozokat. Rongyos, éhes, mezítlábas, keze véresre tört, testén is sebek. Az éjjeleket az utcán tölti. Egy év múlva már dolgozni sem bír: nagyon sovány, nincs ereje, mindene fáj. – Miből élsz? -Kéregetek. Az a legjobb, mikor bemehetek az istállóba aludni, ott meleg van, és lovak. Őket nagyon szeretem.
Pár hónap múlva otthon látjuk őt, nagyon beteg, fel sem tud kelni. A mellkasa fáj. Édesanyja ápolja. Édesapja morog: mert miért kellett elmenned, maradtál volna itthon segíteni. 16 évesen hal meg ott, ahol született, a szegényes kis házban.
A kérdésre, hogy mit élt meg kudarcként ebben az életben, azt válaszolja: nem tudtam mit kezdeni az életemmel.
Elindulunk a visszafelé vezető úton, de nem a jelenbe érkezünk, hanem egy másik életbe.
Londonban vagyunk, nem túl régen, pár évtizeddel ezelőtt. Zsuzsi most 32 év körüli jólöltözött férfinek látja magát, munkába megy. Számokkal dolgozik, valószínűleg könyvelő. Nagyon nem szereti a munkáját, de jól fizet. 40 évesen már nős, egy kicsi fiúgyerek apja. El kell tartani a családot, egyre többet dolgozik, sokszor késő este megy haza. Emiatt időnként veszekednek a feleségével. Egyre többször ideges, ingerült, utálja a munkáját. 50 évesen elege is lesz belőle, otthagyja az állását. Újságban álláshirdetéseket böngész, de egyik sem fizet elég jól. Érzi, hogy mindkét lába fáj.
Ez az élete hosszú, 82 évesen hal meg. Legnagyobb sikere, hogy volt munkája, ami megélhetést biztosított. Kudarca, hogy olyan munkát kellett végeznie, amit nem szeretett, nem csinálhatta amit szeretett volna.
Az utazás első része megmutatta, hogy miért akar Zsuzsi bíró lenni: hogy igazságot szolgáltasson a bántalmazottaknak, a védteleneknek.
A második részben már sokkal jobbak a körülményei, van jól fizető munkája, mégsem boldog. Nagy valószínűséggel a két látott élet között volt néhány még, de a tudatalatti a szintlépés mértékét mutatta meg, hogy a lélek honnan hová jutott tudatosságban. Kézenfekvő jelenlegi leszületésnek a feladata: nem elég olyan munka ami jól fizet, ennek a munkának már olyannak kell lenni, amit szívesen csinál. Hogy mi legyen az? Ezzel a tudással született: igazságot kell szolgáltatni, a jog eszközeivel. A saját vágyait, álmait már nem kell alárendelnie senkinek, fejlesztenie kell az önbizalmát, megtanulni megvédeni a határait.
Szép feladat.
Szerző: Varga Éva | máj 18, 2025 | reinkarnáció, Varga Éva
Andrea bájos, pozitív kisugárzású fiatal nő, két fiú anyukája. Édesanyja már volt nálam utaztatáson, az ő élményei is segítették hogy most ő is itt van, és izgalommal vegyes kíváncsisággal vág bele a kalandba.
Meditációs utunk végén csak azt érzékeli, hogy egy fehér, üres térben van. – Érzem, hogy megérkeztem valahová, de itt csak a semmi van, nagyon fehér, nagyon üres….-Tapogasd meg a talajt! Milyen? Kis idő múlva: – Földet érzek, de az is fehér…- Rendben, indulj el, csak menj előre…most állj meg és nézz vissza! Mit látsz? – Mintha felhőben lennék….- Jó, most megint nézz előre! Mit látsz? – Most már látok egy erdőt…Szép zöld a táj…- Milyen ruhában vagy? – Barna tornacipő, kockás ing, nadrág…nincs is nekem ilyen…mintha fiú lennék…de nem…én vagyok, olyan mint most…-Rendben, menj tovább az úton…- Beérek a fák közé, megyek az erdőben…most kiérek, távolabb egy ház látszik. Kis faház, rozoga, inkább kunyhó. Itt lakom. – Kivel laksz itt? -Anyukámmal…- Testvéred van? Nincs. Csak ketten lakunk. És most lovakat látok…- Ha kinézel a házból? – Nem…rajta ülök az egyiken…kislány vagyok. Elvisznek .- Hány éves vagy? – Kilenc. Két férfi vezeti a lovakat. Elvisznek. Nem rosszak, nem bántanak, csak elvisznek. Az egyik borostás…nem, kis szakálla van. – Hova visznek? – Dolgozni. Egy nagy búzamezőt látok, itt dolgozunk. Sokan, mind egykorúak vagyunk. Csak lányok. A nagyobbak meg a fiúk máshol dolgoznak. A ház körül. – némi szünet után fájdalmasan: – Anyám eladott engem. A fizetésemet ő kapja. Egy szigorú csúnya mogorva idős nőnek dolgozunk.
-Mit esztek? – Valami fehér…rizs. Mindig csak rizs, egy kis tálkában, délután munka után. Durva formátlan ruhában vagyunk, mint a zsák…Egy hosszú faépületben alszunk mind, a földön. Meleg van, nagyon meleg…Itt van a szakállas, meg egy másik, fiatal. Vigyáznak ránk, hogy éjszaka el ne szökjünk. Félünk.
Hogy érzed magad? – Nincs más választás, csinálni kell…- Lásd magad egy hét múlva! – Fáj a kezem meg a lábam…meg a derekam, csak szedjük, vágjuk a kalászokat, végeláthatatlan a búzamező…Már nem vagyok jól, gyenge vagyok…reggel alig bírok megmozdulni…De azért összeszedem magam, kimegyek…a többiek után…de másnap már nem bírok…fekszem a földön a házban…a szakállas vizet hoz….a fiatalabb húst…lassan erőre kapok…megint tudok dolgozni a többiekkel…- Itt döbbenten, tanácstalanul: – A testvérem….nekem nincs testvérem, a fiatalabb a testvérem, neki van testvére…
Ezt nem értem, a testvérszál teljesen összekuszálódik, de Andi olyan izgatottan magyarázza, hogy nem akarok mélyebben belemenni.
Most 16 éves vagyok…már bent vagyok a nagy házban, hatan vagyunk lányok, egyforma idősek.
-Mit csináltok? -Tanulunk. – Mit tanultok? -Mindent. Földrajzot, írni, sokat kell olvasni, ezt nagyon nem szeretjük. -Ki tanít? – Az öregasszony. Olyan dölyfös, főúri, arisztokrata…- Andi fintorog, utálat tükröződik az arcán – mindig fekete ruhában van. Fehér haja kontyban. Mi lányok kinevetjük a háta mögött. Egy nagy könyvtárszobában tanulunk, sok könyv van körben a polcokon. A házat takarítani is nekünk kell, de más főz. Mind egyforma ruhában vagyunk, a ruha ujja buggyos, a szoknyarésze rakott, a szoknyát vállpánt tartja. Fehér a harisnyánk.
Egy nap rózsaszínű selyemruhába öltöztet, olyan báliba. Nem érzem jól magam benne. Minek ez a ruha? Lovas szekérre ülünk, és elmegyünk egy távolabbi kastélyba, ahol bál van.
Rövid töprengés után: – Itt megint eladnak! Eladnak egy férfinek aki sokat fizet értem. Alkudoznak. – Milyen a férfi? – Döbbenten: Ez az én mostani férjem! Tulajdonképpen jóképű…de én nem akarom… nem így…egyenruhában van. Katona. Ahogy beszélgetnek, megértem, hogy már régen kinézett magának, ott a háznál. Engem senki nem kérdez. Lehet még tetszene is, de nem így…
Együtt élünk…- Hol? – Nagyon nagy ház, kastély…díszes…távol van mindentől. Nem vagyok boldog. A férfi nem tudja hogy kell hozzám szólni, nem tud szeretni…nem tudja hogy kell…nem akarok megfoganni, gyakran elutasítom…nem engedem közel…már ő sem akar gyereket.
Elmegy…lovon. Hónapokig nem jön haza. Egyszer meglátogat valaki…örülök…nagyon jó hogy jött…a testvérem….? Szerelmes vagyok bele….? Nagyon örülök hogy itt van…A búzamezőről…?
Andrea teljesen össze van zavarodva, én sem értem. Az egész utazás alatt egyedül itt örül valaminek.
– Aztán elmegy…soha többé nem jön. A férjem…hazajön. Eltávolodtunk egymástól, alig beszélgetünk. Időnként elmegy hosszú időre, valahová a tengeren. Ilyenkor nagyon egyedül vagyok, nem járok sehova.
Telnek az évek, lassan öregszenek. Időnként kiülnek a házuk teraszára, a férje teát iszik, a semmibe néz, ő olvas. Sokat olvas, sok könyve van. – Most hálás vagyok az öregasszonynak hogy megtanított olvasni…
– Lásd magad halálod előtt egy órával! – Öreg vagyok…nagyon öreg. A hasam fáj csak, más nem. Valaki ül mellettem…egy lány. Hosszú fekete haja van.
– Ki ez a lány..? – Nem tudom. Az unokám…? Az nem lehet. -Akkor ki? – Nem tudom…-hirtelen döbbent kiáltás:- A férjem unokája! Az előző feleségétől. Volt neki előző családja. – Nem tudtál róla? -Nem. Ezért tűnt el hónapokra. Náluk volt. De akkor én miért kellettem? Nem értem. Minek…?
Rövid töprengés után: -Már nem él. Meghalt jó pár éve, öreg volt, ősz volt a haja. Halála előtt bevallotta a másik családját. Akkor már minek? gyötrődve: minek?? Mikor meghalt, megkerestem a másik családját, felkutattam hol laknak, hajóra szálltam, hosszú volt az út. Látni akartam őket. Nem örültek nekem. Mondtam, nem akarok semmit tőlük, csak látni akartam őket. Volt ott egy kisebb fiú meg egy nagyobb lány, olyan tíz éves. Ő örült nekem. Amikor már itthon voltam, leveleztünk, megkedveltük egymást. Írtam mikor közeledett a halálom. Eljött.
Andrea hirtelen felkiált: Ákos! Ez a lány Ákos, a nagyobbik fiam!
Most már jönnek, peregnek a felismerések: – Aki eljött meglátogatni mikor a férjem távol volt, az a fiatalabbik fiú az öregasszonynál, aki vigyázott ránk mikor dolgoztunk. Titkon szerelmes voltam bele, és igen…ő is belém. Húst hozott mikor beteg voltam. Miatta gyógyultam meg. Nem volt köztünk semmi, se akkor, se később. Asszony koromban eljött, talán hogy lássa, jól vagyok-e. Hogy örültem neki! Boldog voltam. De nem jött többet… Ez a fiú a mostani fiútestvérem. A fiatal lány pedig, aki eljött halálom idején, a mostani nagyobbik fiam. A férjem akkor is a férjem volt. Akkor is, most is egyenruhás. Akkor is, most is tanulja hogyan kell velem bánni, beszélni. Ebben nagyon sokat fejlődött, sokkal jobb a kapcsolatunk.
-Miért adott el az anyám? Szegények voltunk, de nem haltunk volna éhen. Megoldottam volna, tudom. Ezután mindig haragudtam rá. Az öregasszonynál…rabszolgák voltunk. Sok gyerekrabszolga. Pár csinosabb, értelmesebb lányt nagyobb korában megtanított viselkedni, írni, olvasni, hogy jobb áron keljünk el a piacon, a kevésbé szerencsésekkel ki tudja mi lett…
A meditációnk végén a lélek tétovázott egy ideig, melyik előző életet mutassa meg, időzött az „üres, tejfehér, néma” térben, elindult egy kockás inges, tornacipős fiú élete felé, rájött mégsem ezt, visszalépett a jelenkori önmagához, aztán lassan „beletalált” abba az inkarnációba amit látnunk kellett. Innen már magabiztosan mutatta az akkori életutat. Gyakori, hogy a lélek „válogat” egy kis ideig, néha percek kellenek mire eldönti mit szeretne megmutatni.
Andrea sorra ismeri fel az összefüggéseket a látott előző élete és a mostani között, sok olyan személyes hogy nincs itt helye ezek leírásának. Értelmet nyert számos olyan érzés, vonatkozás ami eddig érthetetlen volt, de most a helyére került.
Mindkettőnk számára nagy élmény volt.
Szerző: Varga Éva | máj 14, 2025 | Reinkarnáció
Vendégem fiatal férfi, kedves, jóképű, pozitív kisugárzású. Ismeretségünk pár évre tekint vissza, ő is az emberek egészségének, életének jobbítását tűzte ki célul maga elé. Egyre sikeresebb választott munkájában, sok elégedett vendégének jutott el hozzám dicsérő szava, elismerése. Nevezzük őt Dávidnak. Dávid olyan komplexen látja az Univerzum működését, ahogy korosztályában kevesen. Mintha egy derűs, sok mindent megélt százéves bölcs figyelné mosolygós megértéssel az emberek csetlését-botlását itt a Földön.
Vezetett meditációnk során megérkezünk – pontosabban belecsobbanunk – a tenger vizébe. Távolabb part látszik, egy sziget. Dávid úszik, kievickél a partra. Negyven körüli férfinek látja magát, teste sovány, bőre sötét, haja, szakálla fekete. Csak egy rövid kis nadrág van rajta. -Hogy kerültél a tengerbe? – kérdezem. Elsüllyedt a hajóm. -Milyen hajó volt ez? – Fából volt…halászhajó. Háló volt rajta, tele halakkal. – Ki volt még a hajón? Látom, hogy Dávid felidézi magában a hajót, átkutatja.- Senki. Egyedül voltam. – Hogy süllyedt el? -Kettéroppant. -Mitől? Dávid koncentrál, átéli az eseményeket.- Megtámadtak. Kalózok. De el tudtam menekülni. -A kalózokkal mi lett? – Elmentek. Ezután körülnéz a szigeten, de emberek jelenlétének nem látja nyomát. Többször elmondja: magányos vagyok. De ez nem rossz. Nyugalom van bennem. Telnek az évek, berendezkedik a szigeten. Kókuszdió, a tenger, az erdő adják a táplálékát. -Nem vágyódsz el? – kérdezem. – Talán…egy kicsit- mondja bizonytalanul – de annyira nem. jó így nekem.
Vált a kép, és már egy sivatagban vagyunk. Forróság, fényesen izzó napkorong, ő egy tevét vezet. Vándorol. Szomjas. Sehol teremtett lélek rajta kívül. -Keress vizet! – biztatom. Látja magát ahogy egy kis gödör mellett térdepel. A gödörben víz van. Megtölti a kulacsát, iszik. -Milyen érzéseid vannak? – kérdezem. Egyedül vagyok. De nem félek. Nyugalom van bennem. Jó így.
A kép elmerül, Dávid egy hideg, kietlen tájon vándorol, havat hord a szél, zord, színtelen körülötte a világ. Összébb húzza magán a subaszerű valamit, amibe burkolódzik. Mezítláb van. -Valami természeti katasztrófa történt itt…-mondja. Meglát egy épületet, lakatlan elhagyott ház, amellé ki van kötve két ló. Odamegy hozzájuk, simogatja őket. Kérdésemre elmondja, hogy nyugalom és béke van benne. Magányos, de nem bánja.
Negyedik szín egy szintén néptelen, zöld táj, ahol egy cölöpökön álló házat lát. – Bemégy? – kérdezem. -Nem. -Miért nem? – Úgyis üres, nincs ott senki. – Hogy érzed magad? – Nyugalom van bennem.
Megkérem, hogy lássa magát 10 évesen. Pár percig szemlélődik, azután elmondja, hogy szaladgáló gyerekeket lát, meg olyan cölöpökre épült házat mint az egyik jelenetben. Édesanyját csak bizonytalanul látja, édesapja nagy, erős, fekete ember, néger.
Ezután kérem, hogy lássa magát halála előtt egy órával. A szigeten vagyunk, ő 99 éves, erősnek, egészségesnek érzi magát. A tengerparton ül, egy bot van a kezében, nézi a tengert. Végtelen nyugalom és béke van benne. -Lásd magad halálod pillanatában. -A parton fekszem, egy nyíl áll ki a fejemből. -Ki nyilazott? Némi szemlélődés után: -Kalózok. Kalózok miatt került a szigetre, és a tengeri rablók miatt hagyta el véglegesen azt.
Megkérdezem, mi volt a legnagyobb sikere abban az életében? -Talán a magány, az egyedüllét és az elvonulás megtapasztalása, és az ebből fakadó élethelyzetek megértése. Ez által kerültem közelebb Önmagamhoz, és a Legfelsőbbhöz. Fejlődés. – És mi volt a kudarcod? – Kudarcként talán azt mondanám, hogy nem próbáltam meg másfelé menni, nyitni…de legbelül tudom hogy ennek így kellett történnie, úgyhogy nincs lelkiismeret-furdalásom. -Mi volt az utolsó gondolatod? -Hogy ennek így kellett lennie.
Négy élet képeit mutatta meg a tudatalatti vagy Dr. Michael Newton nyomdokain: a tudatfeletti elme. Dávid az utazást követő beszélgetés során elmondja, hogy érezte : mindvégig önmagát látja, de más-más életben. Ha több életet látunk egy utazás során, azokat mindig fel lehet fűzni egy fonalra, mint a gyöngyöket. Az azonos elemek mutatják meg azt amit a tudatfeletti tolmácsolni akar. Itt a vezérfonal a magányosság a nehéz élethelyzetekben, a megküzdésre való képesség, a csapások sztoikus nyugalommal való elfogadása és a lelki béke. A nagy próféták, Buddha, Jézus elvonultak meditálni, magányosságukban találták meg a kapcsolódást az Istennel, itt tudtak eggyé válni az Univerzummal. A megmutatott életekben Dávid már eljutott a lelki fejlődésnek annak a fokára, hogy emberöltőket szentelhetett kapcsolódásra a természettel és Istennel, magányában megalapozta a spirituális tudását. Jelenlegi életében már ezzel a derűs „minden úgy van jól ahogy van, minden úgyis úgy történik ahogy kell” szemlélettel teszi a dolgát. Ez a hit alapja.
Erre a képességre van szüksége ahhoz, hogy meglépje a következő szintet: hasznossá tenni magát a mindenség nagy Rendszerében, segíteni másoknak, nyitni. Előző életeinkből hozzuk a tapasztalatokat, amik kellenek ahhoz hogy itt és most „jobban teljesítsünk”. Ha jól használjuk fel, sikeresek leszünk. Dávid szintet lépett, sikeres választott útján, azt teszi amire született. Letudta magányos meditációkkal töltött küzdelmes életeit, kilépett az emberi társadalomba, hogy kamatoztassa tudását, tapasztalatait, mindannyiunk örömére.
Szerző: Varga Éva | ápr 19, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
A megtalált gyermek
Történetem hősnőjével, Verával régi az ismeretségünk. Masszőr-vendég kapcsolatnak indult több mint tíz éve, ma már igaz barátság és erős spirituális kapcsolat fűz össze minket. Együtt tanultunk utaztatást az Országos Metafizikai Intézetben, ma Vera az egyik legjobb gyógyító kis hazánkban. Reinkarnációs élményét együtt éltük át, az elsöprő erejű érzelmek századokon és újjászületéseken át segítették hogy elszakított kislányára újra rátaláljon. Van-e nagyobb hatalom az anyai szeretetnél?
Megérkezve egyik előző életébe, Vera Itáliában találja magát, Toscanában. 1600-ban és 1601-ben történnek az események. Vera akkori inkarnációja húszas évei elején járó hölgy, egy dimbes-dombos zöld tájon át lépésben lovagol, féloldalasan, női módon ülve a nyeregben.
Hamarosan feltűnik az úticélja: egy kastélyszerű erődítmény, kő tornyokkal, kőfalakkal. Itt dolgozik. Nevelőnője, felügyelője egy csapat gyereknek, akik elvesztették a szüleiket, és hogy ne kallódjanak el vagy haljanak éhen, a vár ura befogadja őket. Eltartja, felneveli az árvákat. Most épp vidáman szaladgálnak, játszanak a várudvaron. Felnőve talán hűségesen szolgálják majd jótevőjüket, aki nélkül pusztulás várt volna rájuk.
Vera szereti a munkáját, mégis fáj a szíve, minden nap boldogság és gyötrelem egyben. Hála és keserűség váltja egymást, némán zokog a lelke, mert hangosan nem teheti. Esküje köti.
Visszanézve élete történetében, látja magát egészen fiatalon, 17-18 éves lehet. Boldog házasságban él a férfival akit szeret. Kisbabát vár. De háborús időket élünk: a szeretett férfinak el kell mennie, védenie kell a hazáját vagy a hűbérurát. Nem tér haza többé.
Vera magára marad. Nincs férfi aki eltartsa a családot, aki megvédje, aki megkeresse a gyermek betevő falatját. A környezete nem tartja helyesnek hogy magányos nőként próbál helytállni, az ő szívében pedig nincs hely másik férfinak. Helyzetük reménytelenné válik, megszületik az ítélet: a gyermeket el kell venni tőle, nem alkalmas rá hogy ilyen körülmények között felnevelje. Éjszaka jönnek a gyerekért, erőszakkal kitépik édesanyja kezéből. A kislány a várba kerül, ahol a többi árvával együtt kegyelemkenyéren, de biztonságban nevelkedhet.
Verától elszakították a csecsemőt, és vele együtt a szíve egy darabját is. Könyörög, hogy láthassa a kicsit, a közelében lehessen. A vár ura talán megszánja, talán saját érdekéből, talán mindkét okból kompromisszumot ajánl: alkalmazza nevelőnőnek a gyerekek mellé, de soha nem mondhatja meg a lányának hogy ő az édesanyja. Meg kell esküdnie, hogy semmi módon nem mutatja ki az érzelmeit. Ha megteszi, rögtön eltávolítják, soha többé nem láthatja a gyermekét. A várúrnak nevelőnőre van szüksége, nem édesanyára. És biztos lehet benne, hogy ez a nevelőnő fizetség nélkül és lelkiismeretesen, évtizedekig el fogja látni a feladatát.
Vera megesküszik, és minden nap elmegy, teszi a dolgát. Úgy megölelné a kislányát, ringatná, megsimogatná a haját, érezné a kis karok ölelését a nyaka körül. Úgy vágyna rá, hogy a kicsi azt mondja neki: mamácskám! De arcizma sem mozdulhat, és a lánya árvaként nő fel, szeretet nélkül. Vera az eszével minden nap hálát ad hogy láthatja őt, de a szíve minden nap belehal hogy nem léphet kapcsolatba vele.
Fájdalmas az ébredés az utazásból, fizikai a fájdalom. A lelke egy darabja mintha ott maradt volna Toscanában, abban a középkori kastélyban.
De az örök újjászületés egyensúlyt hoz: Vera ebben az életben rátalált elszakított gyermekére. Elmondja, hogy mikor a második lánya született, első gondolata az volt: nem adom oda senkinek a kisbabámat! És ezt később is hangosan mondogatta, amíg a csecsemőt gondozta, és esténként magához ölelve, elalvás előtt. A férje nevetve mondta: ne beszélj már butaságot, ugyan ki akarná elvenni? Hát ezt akkor még ő sem tudta, csak azt, hogy megtalált valami elveszett kincset, és soha-soha nem engedi hogy elvegyék.
Elmeséli még, hogy lánykorában olasz udvarlója volt, és elkezdett olaszul tanulni. A nyelvtanár szerint hihetetlen gyorsan és tökéletes kiejtéssel tanult, nem is értette. Tudott olyan olasz hagyományokról, népszokásokról, amikről a tanára kezdett beszélni, és ő befejezte, holott nem hallott róluk addig. Ma is olaszul tanul.
Azóta járt Olaszországban, és úgy érezte, a táj magához öleli. Mint aki hazaérkezett.
Szerző: Varga Éva | ápr 12, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
Vendégemet nevezzük Mártának. Csinos, középkorú, ápolt, kedves nő, középvezetőként dolgozott értékesítési területen. Reflexológiai kezelésre kezdett hozzám járni 2022. elején, aranyeres problémákkal. Hamar kialakult köztünk egyfajta szimpátián alapuló bizalmi viszony, az idő előrehaladtával megszerettük egymást. A kezelés hatására hamarosan tünetmentes lett, de elmondta, hogy más, komoly betegsége is van. Egy évvel ezelőtt daganat miatt eltávolították a gyomrát, jelenleg a vékonybél felső szakasza vette át ezt a feladatot, több-kevesebb sikerrel. Csak pépesített ételt tud enni, gyakran vannak emésztési problémái, fájdalmai. Kérte, hogy reinkarnációs utazással nézzük meg, előző életéből hozott-e át teljesítendő feladatot.
Az irányított meditáció segítségével átlépett egy előző életbe. Hangosan, szívfájdítóan jajgatott, kiabálta: nagyon fáj, nagyon fáj! Mi fáj? Kérdeztem. A gyomrom, a gyomrom! Milyen fájdalom ez? Szúró…megszúrtak! És valami sötét ömlik széjjel…meleg, sok….vér…..nagyon fáj…Márta vergődik, már meg akarom szakítani a folyamatot. Ekkor csend, és utána: megszűnt a fájdalom….nem érzek semmit….lehet hogy meghaltam…? Én: nézd meg magad felülről, hol vagy? Márta rövid szünet után: Fekszek egy kövön… valami régi vár lehet….egy átjáróban fekszem, szürke kövön…este van…fiatal férfi vagyok..…és… lehet hogy nem is más szúrt meg? Nem…én szúrtam meg magamat… és miért tetted? Nem tudom….magányos voltam…Márta látja magát felülről, és tudja mit tett.
Fokozatosan kijöttünk a meditációból, és miután megnyugodott, átbeszéltük a történetet.
Abban az életben öngyilkos lett, ami a legnehezebb karmát adja. Az élet, amit kapunk, ajándék, nem lehet eldobni, a legtöbb vallás is tiltja. A keresztények régen nem temették megszentelt földbe az öngyilkosokat, elásták őket valahol a falun kívül. Márta megszúrta magát, gyakorlatilag késsel kivette a gyomrát. Ebben az életben a műtéténél késsel kivették a gyomrát. Létrejött az alaphelyzet, ahonnan indulhat a sors átírása, a jóvátétel. Feladat: megtanulni becsülni az életet, ragaszkodni hozzá. Márta nagyon sokat szenvedett, egy idő után a vékonybél már nem tudta helyettesíteni a hiányzó gyomrot, harminc kiló alá lefogyott, a daganat áttéteket képzett az emésztőrendszerben, végül kemény hónapokig tartó küzdelem után elhunyt szegény.
A legutolsó pillanatig bízott a gyógyulásban, nem adta fel, ragaszkodott az élethez. Hihetetlen hősies küzdelem volt, szinte a végéig elkísértem, és a mai napig fáj az elvesztése.
Időnként úgy érzem, itt van velem. Valamikor a lelke nem bírta a magányt, és elkövette a bűnt: visszadobta a Teremtőnek a testet, az életet, amit kapott. Most meg kellett tanulnia foggal-körömmel ragaszkodni hozzá, megbecsülni, hálásnak lenni minden itt töltött percért. Szép családot épített maga köré, megoldotta ezt a karmikus feladatot is, letette a magány terhét.
Tudatosan vállalta leszületéskor ezt a sorsot. Nem sikerült legyőznie a betegséget, de végigjárta az utat. Úgy érzem, hogy lelke még nem született le, de felszabadult, és új inkarnációjában majd boldogan, egészséges teste és lelke tudatában végzi feladatait, fejlődik tovább.
Márta, szeretettel gondolok Rád, érzem még találkozunk valahol, valamikor. Meg fogjuk ismerni egymást.
