Szerző: Varga Éva | máj 24, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
Mire születtél? Az Út. Lelkünk beteljesítve a feladatát, fejlődése új szintjére lép. De mi a feladata? Honnan tudhatjuk, mire születtünk, mi a karmikus feladatunk? Ebben az Univerzumban mindennek, mindenkinek elrendelt feladata van, egy szúnyognak épp úgy mint egy államelnöknek. Mi emberek adottságaink alapján ugyanazt kell tegyük minden inkarnációnkban: van aki tanítóként, más gyógyítóként, vezetőként, művészként, kétkezi szorgos munkásként, feltalálóként vagy más szerepben kell szolgálja a Nagy Egész tökéletességét. Gyerekként még többnyire tudjuk mire születtünk, és ha a szülői elvárások vagy a körülmények elfeledtetik velünk, sorsunk produkálni fogja a lehetőségeket hogy utunkra lépjünk. Régóta foglalkoztat ennek a misztériumnak a megértése. Egy időben mindenkitől azt kérdezgettem: mi akart lenni gyerekkorában? Ezt tettem Lujzika nénivel is, aki abban az idősotthonban volt lakó, ahol évekig dolgoztam. Két felnőtt, 40 év feletti fiával laktak egy szobában. A fiúk fokozatosan bénultak le, izomsorvadásuk volt. Az idősebbik már ágyban fekvő volt, a fiatalabb a nap nagy részét tolókocsiban üldögélve töltötte. Édesanyjuk odaadóan ápolta őket. Egy éjszakás műszakomban kijött a nővérszobába gyógyszert kérni. Megkérdeztem tőle: Lujzika néni mi akart lenni gyerekkorában? Egész elérzékenyült, odahúzta a széket, leült, és egy nagy sóhajjal mondta: -Évikém, én mindig ápolónő szerettem volna lenni! És elmesélte az élettörténetét. Hat éves korában ki kellett venni a manduláját, kórházba került. Akkoriban abban a kórházban egyházi ápolónők teljesítettek szolgálatot, diakonisszák. Olyan kedvesek voltak, hogy a kislány elhatározta: ha megnő, ő is ilyen ápolónő szeretne lenni! Az elemi iskola után fel is vették tanulni, másodikos lett mikor államosították az egyházi iskolákat, ám Édesapja kijelentette: ilyen formában nem folytathatja egészségügyi tanulmányait. Kivette az iskolából és átíratta kereskedelmibe. Igy lett Lujzikából háztartási- és üvegipari eladó. Épp betöltötte a tizennyocat, mikor már az esküvőjére készült a család. Pár nap volt hátra, ételek előkészítve-megfőzve, sütik megsütve, vendégek meghívva, cigányzenekar már hangolt. És ekkor a lány beleszeretett egy másik fiúba. Olyan elsöprő erővel, hogy a botrányt vállalva lemondta az esküvőt, és nemsokára férjhez ment az új szerelemhez. Egy bükki falucskában éldegéltek boldogan, született egy kislány és két fiú. A fiúkon 12 ill. 9 éves korukban kezdtek mutatkozni az izomsorvadás jelei. A kislány 8 évesen nyirokmirigyrákban meghalt. Az édesapa 50 éves kora után izomsorvadásban lebénult, pár év múlva meghalt. Mint kiderült, lappangva hordozta a megbetegítő gént, amit a fiainak is átadott. Lujzika néni ápolta a kislányát, a férjét halálukig, a fiait saját haláláig. Ő ápolásra született. A sors megmutatta az utat, mikor a mandulájával a kórházba került. Ott elhatározta, felnőve ápolónő lesz. El is kezdte az iskolát, de apukája letérítette az útról. Ekkor találkozott azzal az emberrel, aki biztosította számára az ápolás lehetőségét: a fiúval, akiről senki nem tudta hogy megbetegítő géneket hordoz. A karma beteljesedett. Minden életünkben azt csináljuk, amire születtünk, de nem mindegy milyen tudatossági szinten. Ha pl. valaki arra született hogy a szenvedélybetegségekkel foglalkozzon, alacsony tudatossági szinten lehet egy alkoholista, aki megtapasztalja milyen ez az életérzés. Következő életében lehet egy alkoholista felesége. Már kívülről néz, de napi kapcsolatban van a problémával. Utána leszülethet egy alkoholelvonó intézet nővéreként, majd az intézet orvosaként, magas tudatossági szinten lehet egy Nobel-díjas tudós aki feltalál valami forradalmi módszert a betegség legyőzésére. Minden inkarnációjában az alkohollal foglalkozott. Lehetnek olyan „kitérők” is mikor valami mást kell megtapasztalnunk, megtanulnunk, egy életet kell rászánnunk hogy pl. valamilyen tulajdonságot fejlesszünk ki magunkban, ami majd segít a fő irány megtartásában. Lehet hogy egy emberöltőn keresztül az önbecsülés, önérvényesítés módját kell elsajátítanunk, hogy – a példánál maradva – jó tudós válhasson belőlünk. Mint egy iskola, ahol az elemi első osztályában kezdünk, ha megtanultuk amit kell, második osztályba léphetünk. Ha nem sikerült a „tananyag” elsajátítása, osztályt ismétlünk. Leszületünk újra és újra arra a feladatra, amíg azt nem érezzük: felsőbb osztályban folytathatjuk. Néha egy-egy másik kurzusra is beiratkozunk, mert így szélesedik a látókörünk, aztán visszatérünk az eredeti pályánkra. A csavar a történetben, hogy mindig kapunk egy kis nehézséget, amit le kell győzni, különben mi lenne a megoldandó feladat? Hol lenne a fejlődés lehetősége? Lujzika néninek vissza kellett volna verekednie magát az áplónői pályára, akár fiatal felnőttként meggyőzni az apukát, akár felnőtt fejjel pályát módosítani. Akkor nem így kapta volna meg az ápolás lehetőségét. Alkoholistánknak kemény önfejlesztő munka révén le kell mondani az italról. Mindig van nehézség, aminek a megoldása által jobbak, többek leszünk, szert teszünk új képességekre. Ha a kijelölt útra léptünk, a sors teríti a lábunk elé a vörös szőnyeget, csak végig kell menni rajta. Kérdezik gyakran: honnan tudjam hogy azt csinálom-e amire születtem? Nagyon egyszerű: ha jól érzed magad benne, ha szereted, akkor arra születtél. De senki nem haragszik ránk ha az adott életben nem sikerül „megugrani” a feladatot, hiszen számtalan élet, rengeteg lehetőség vár még ránk. Időnk végtelen….
Szerző: Varga Éva | máj 17, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
Vendégem csinos, dinamikus középkorú hölgy. Nevezzük Petrának.
Végigmegyünk a meditáció útján, megérkezünk a másik valóságba. Petrának egy utazás során több életből is jöttek képek, hangok, érzések. Most a legmegrázóbbat mesélem el.
Petra kicsi lányként látja magát, egy tömegben. Este van vagy éjszaka, sötét. Távolabb fák, erdő. Egy falu szélén torlódnak az emberek. Félelem, sőt rettegés itatja át a levegőt. Ahogy kilát az embergyűrűből, lángoló épületet pillant meg, recsegve-ropogva ég, magasra csapnak a lángok. Az épület egy templom, a falu temploma. Sikoltozás, jajveszékelés, dörömbölés hallatszik ki: embereket zártak be oda, és gyújtották rájuk Isten házát. A tömeg borzadva nézi, a kicsi lánynak senki nem fogja a kezét. Szülei ott vannak a lángoló pokolban.
Petra több hónappal később elmeséli, hogy férjével nemrég Olaszországban jártak, és többek között felkerestek egy templomot is egy kisvárosban. Beültek misét hallgatni, de Petra egyre rosszabbul érezte magát, valami fojtogatta a torkát, kezdett rajta elhatalmasodni a pánik. Ki kellett menekülnie a templomból. A mise után férje kérdésére elmondta, hogy nem tudott ott maradni, azon a helyen valami borzalmas dolog történt. Érzi.
Párja erre elővette az útikönyvet, amit itáliai barangolásuk során vittek magukkal, és megmutatta mit ír a templom történetéről a könyv.
A középkori keresztényüldözés során a Szent Inkvizíció úgy találta, hogy annak a falunak a népe letért Isten útjáról, többen közülük eretnek tanokat vallanak és hirdetnek. Az Inkvizíció nem válogatott a módszerekben, soha egyetlen hivatalos államilag elismert szervezet nem tett annyi borzalmat (ráadásul Isten nevében) mint ők. Betereltek annyi embert amennyi befért a templomba, és rájuk gyújtották a nagyrészt fa épületet. Hogy majd a lángok megtisztítják a bűnös lelkeket…Iszonyú kínok között, elevenen égtek el több mint százan azon az éjszakán.
A falu megmaradt lakossága elmenekült arról a környékről. Az újabb kori feltárások során bukkantak rá a templom romjaira. A padlót vastag, megszilárdult, rákövesedett massza borította. Felbontották, és alatta megtalálták azt a mintás kövezetet, amely ellenállt a tűznek. Évszázadokon keresztül az elevenen elégetett emberek csontjai, hamuja borította, vastag réteget képezve. A kutatások során feltárult a hely hátborzongató története. A mintás kőlapokat helyreállították, és új templomot emeltek a régi helyén. Ma már idegenforgalmi látványosság…
Petra egy előző inkarnációjában ott volt, látta az iszonyatot, hallotta szülei, testvérei halálsikolyát. A templom „emlékezett” az ott történtekre, a hely őrizte a halálfélelem, a kín rezgéseit. A régi és új én kapcsolódott a borzalmak földjén.
Hányszor előfordul, hogy valahol járva „dejá vu” érzésünk van, mintha már jártunk volna ott, vagy ez a szituáció már megtörtént volna valahol, valamikor.
Talán tíz éve is megvan hogy járt hozzám reflexológiára egy doktornő. Mikor már elég jó kapcsolatban voltunk ahhoz hogy el merje mesélni (hogy ne nézzem bolondnak ahogy ő mondta) megosztotta velem egy élményét. Miskolc-tapolcán volt kikapcsolódni, felült a ló vontatta hintóra, amivel körbevitték a kirándulókat. Egy döccenőnél hirtelen megváltozott a kép: 17- vagy 18-adik századbeli hintón ült, a bakon libériás kocsis, ő maga korabeli ruhában, kalapban, kesztyűben. A táj zöld, dimbes-dobos. Az érzés teljesen valóságos volt, részletekbe menően látta a ruháját, leírta a lovak díszes szerszámozását, a kocsis öltözetét, a környezetet. Maga sem tudja meddig tartott a kirándulás az előző életbe, pár perc vagy pár másodperc volt. Egy újabb döccenőnél „helyére ugrott” a kép, újra a jelenben ült a hintón. Vendégem két lábbal a földön járó nő, komoly orvosi sikerekkel, távol áll tőle a képzelgés, fantáziálgatás. Épp ezért hatott rá döbbenetes erővel az átélt élmény.
Ha jelen életünkben ugyanott járunk ahol előző inkarnációnkban éltünk, megtörténhet a kapcsolódás, érzések, felbukkanó képek, benyomások szintjén. Sokan elmondták hogy megmagyarázhatatlan vonzódást éreznek egy-egy ország vagy történelmi kor után, vagy rossz érzésük van valahol járva. És nem tudják észérvekkel alátámasztani hogy miért….
A végtelen téren és időn át vándorló lelkünk tudja a választ.
Szerző: Varga Éva | máj 10, 2024 | Egyéb
Most szeretném egy kicsit más oldalról is megvilágítani a lélekvándorlást, megmutatni, hogy a testtelen lélek hogyan kötődik az anyagi valóságunkhoz, hogyan keresi a helyét, talál kapcsolódást. Ezek igaz történetek, épp annyira valóságosak, mint megélt hétköznapjaink.
Jó pár éve történt, hogy egyik hölgyvendégem elmesélte, nincsennek emlékei gyerekkorából. Se egy iskolai kirándulás, se egy szülinap, semmi. Szülei gyerekkorában elváltak, édesapja külön költözött, később meghalt. Édesanyja nem mesél semmit. Valami halványan rémlik valami abbúzusról, és Zsuzsát az a gyanú kínozza, hogy apukája esetleg szexuálisan bántalmazta és ezért törölt mindent az emlékezet. Nem tudom honnan jött az indíttatás, mikor kibukott belőlem:
-Megkérdezzem?
-Kit, Anyut? – mondta Zsuzsa (Édesanyja is hozzám járt masszázsra, a múltról nem beszélgetünk).
-Nem, Apukádat. Mondd meg a nevét, születési, halála időpontját.
Zsuzsa megadta a kért adatokat. Este elalvás előtt megamban így szóltam: Te aki születtél ekkor és ekkor, meghaltál ekkor és ekkor, így hívnak, kérlek lépj velem kapcsolatba. A lányod szenved mert nem tudja milyen borzasztó dolog történhetett gyerekkorában. Ha úgy érzed segíthetnél, kapcsolat lennék köztetek.
Még elalvás előtt megjelent előttem egy fekete sziluett. Egy férfié, ballonkabátban, derekán övvel, fején kalap. Igy aludtam el. Másnap reggel kérdeztem Zsuzsát, viselt -e az apukája ilyen ruhákat. Igen volt a válasz. Délután békésen sepregettem a konyhában, mikor megjelent előttem egy vékony kis fekete bajusz. Üzenet Zsuzsának: Volt Apukádnak vékony fekete bajusza, olyan Jávor Palis? Válasz: Igen. Ezután egy ápolt vékony férfikezet láttam, arany pecsétgyűrűvel. A gyűrűt hol a jobb hol a bal kézen láttam. Kérdés ment: Volt Apukádnak arany pecsétgyűrűje, amit hol a jobb hol a bal kezén viselt? Válasz: Volt. Azt is elmondta Zsuzsa milyen alkalomra kapta Édesapja a gyűrűt. Ezután még beúszott egy vékony arany keretes szemüveg. Kérdésemre a válasz: Igen, volt, de csak idősebb korában viselte. Hozzátette: És kezdek félni….Még láttam egy fekete-bordó kockás zoknit, erre Zsuzsa azt mondta nem tudja, de megkérdezi az anyukáját.
Ezután bementem a szobába, és alig hogy leültem és behunytam a szemem, éreztem megvan a kapcsolat. Elkeztem:
-Van neked egy lányod….
-Nem egy, kettő- jött a válasz. És elindult az adás a fejemben. Kibontakozott a réges-régi történet: Zsuzsa Édesapja és Édesanyja középiskolában ismerkedtek meg, az Édesanya tanítója volt a fiatal fiúnak. Egymásba szerettek, összeházasodtak, megszületett a kislányuk, Zsuzsa. A fiatalember maga is tanár lett, és pár év múlva beleszeretett egy kiskorú tanítványába. A szerelem beteljesedett, és a lány gyermekáldás elé nézett. Persze nagy botrány lett a dologból, a tanárt is, tanítványát is eltanácsolták, otthon is dúlt a háború. Bizonyára nagyon viharos jelenetek játszódtak le a szülők között, ha a kislány tudata blokkolta a dolgokat, csak valami halvány lenyomat maradt meg egy kiskorúval való viszonyról…Az Apuka elköltözött Pestre, feleségül vette a tanítványát, és együtt nevelték fel közös gyermeküket, aki szintén kislány lett.
Zsuzsa Édesanyja nem avatta be lányát a „szégyenletes dologba”,valószínűleg hatalmas kudarcként élte meg és a mai napig nem tudta feldolgozni a történteket. Zsuzsa pedig kétségek között élt: mi is volt az amiről nem tudhat? Lehet hogy az apukája őt….? Miért váltak el a szülők?
Miután tolmácsoltam Édesapja üzenetét, Zsuzsa megnyugodott, megkönnyebbült. Szakaszonként kezdtek felbukkanni a gyermekkor emlékei. Már nem volt rejtegetnivalója a tudatalattinak,kioldódtak a félelmek, bátran nézhetett szembe a múlttal.
A régen eltávozott lélek fontosnak tartotta „tisztázni magát” a lánya előtt. Bárhol járt is már, meghallotta a hívást, visszaadta gyermeke békéjét, hitét. Ez azért sokat elmond halhatatlan lelkünk képességeiről, tudatosságáról, a halál utáni élet lehetőségeiről. Később próbáltam még felvenni a kapcsolatot vele, de többé nem jelentkezett.
Zsuzsa tudatában sok minden a helyére került, némi kutatás után megtalálta féltestvérét Pesten, de nem vette fel vele a kapcsolatot.
Szerző: Varga Éva | ápr 26, 2024 | Egyéb
Vendégem fiatal férfi, boldog házasságban él, két szép kislány édesapja. Ismeretségünk régebbi keletű, már volt nálam utaztatáson kb. egy éve, nagy élmény volt neki, mélyreható felismerésekkel. Nevezzük őt Elődnek. Mivel Előd életútja erősen a spiritualitás irányába fordult, még többet szeretne tudni arról, milyen képességekre, tudásra van szüksége ahhoz hogy segíthessen, másokat vezethessen, és mikor kapja meg ezt a tudást. Alkalmas egyáltalán erre?
Beszélgetés, meditáció után elérjük azt az állapotot ahol megnyílik az előző inkarnációkba vezető út. Rövidítve, a lényeget kiemelve idézem Előd beszámolóját:
„Növények. Zöld növények, fák. Esőerdő. Egyre jobban bontakozik ki a kép…nincs ösvény.
-Nézz le a lábadra! Milyen?
-Meztelen láb. Enyém. Bőröm barna. Hangok. Állatok, majmok. Él az erdő. Nappal van. Egyedül vagyok. Oldalamon bőr öv. Fiatal arc, hajam fekete. Arcom sima. Mit keresek ott….? Eljöttem valami célból.
-Mi a cél? Honnan jöttél?
-Törzsből, közösségből. Csapatosan vannak. Egy nőt látok meg egy fiút. A nőnek a fiú vállán a keze. Talán…a feleségem és a gyerekem. Búcsúzkodom. Kiráz a hideg….Elhagyom őket, elindulok. Hosszú időre. Ez most rólam szól. Valamit meg kell tennem, egyedül. Magamra vagyok utalva. Bizonytalanság van bennem. Megtalálom-e…?
Lásd magad egy héttel később! – Egy kövön ülök, levélbe csomagolt valamit eszek. Egy fekete párduc jön felém…inkább puma. Néz. Nem félek tőle, tiszteletet parancsoló. Gyönyörű.
Egy héttel később: Egy kis tiszta vizű patak. Iszok, szürcsölök. Íj a kezemben. Hol van a puma? Figyelek. Íjam felhúzva, osonok. Dobog a szívem.
-Lásd amikor találkoztok!
-Szemben, fekvő helyzetben van. Közel. Már a halántékom is zsibbad. Egy kezet látok amint döfi az állatot, nyakát egy tőrrel. Az állat küzd, hallom a hangját. Véres a szőre. Nyitva a szája. Bal kezem véres, talán sérült is. Jobb combon belső részén mély sérülés. Érzem, valami véget ért.
Itt Előd elsírja magát. – Nagyon rossz hogy meghalt! Nem akartam! Jobb lenne ha élne. Haragszom apámra.
-Miért kellett megölnöd?
-Elvárás. Nem szégyenülhet meg a család. Be kell bizonyítanom hogy méltó vagyok, érdemes valamire. Apám törzsi vezető…át kell vennem a helyét. Fáj hogy csak a puma élete árán lehet…
-Lásd magad öt évesen!
-Erdő, kunyhók…ülök, valami pépeset eszek levélből. Apám jön díszes fejdíszben, harci öltözékben. Búcsúzik, vezeti a harcosokat valahova. Itt még szeret, nincsennek elvárások. Anyám mellettem van.
15 évesen: Vékony, magas fiú vagyok. Apám idősebb, a harcosokkal készülnek valahova. Már elvárná hogy velük menjek, hív, de nem akarok. „Jól van ha nem hát nem. Nem kérdem többször.”
Telnek az évek, a fiúból férfi lesz, feleséget vesz magához, kisfia születik. Nem szereti az erőszakot, az értelmetlen ölést, inkább szemlélődő, csendes. Ám édesapja öregszik, neki kell átvenni a helyét a törzs élén. Be kell bizonyítania, hogy méltó rá: el kell ejtenie puszta késsel egy vadállatot. Ő ezt értelmetlennek találja, de meg kell felelni, nem hozhat szégyent a családra. Becserkészi és megöli a hatalmas pumát, de fáj a lelke érte.
(A dél-amerikai esőerdőkben élő pumát a helyiek párducnak nevezik, a puma szó kecsua kifejezés. A kecsuák az Inka Birodalomban éltek a mai Bolívia és Peru őserdeiben. Az itt élő puma színe lehet egészen sötétbarna is, a helyi legendák fekete pumákról is szólnak).
Öt év múlva:- Valami trónon ülök. Hasonló a ruhám mint Apámé volt. Vezető vagyok. Valamilyen levéllel csapkodom a combom, gondolkodom. Döntést kell hoznom a törzzsel kapcsolatban. Hódítók jönnek, hosszú puskákkal. Menjünk vagy maradjunk? A törzs maradni akar. Hiányolom Apámat, ő vajon mit tenne? Megértem, miért akart harciasabbnak nevelni, átadni a tudását. Megbocsátok neki, bánom hogy nem találtuk meg a közös hangot. Rejtve sírok.
Rábeszélem a törzset hogy induljunk el. Állatokkal, élelemmel megyünk. Sok a gyerek, nehéz itthagyni a falut, hosszú és nehéz az út. Nyomaszt a felelősség, félek halálba vezetem a törzset.”
A fiatal törzsfőnök biztonságba vezeti a népét, megtalálják új hazájukat. Magabiztosabb lesz ő is. Sok évet él, halála pillanatában boldogan hagyja el a testét, mert fia erős, bátor, méltó utódja őseinek.
Rövid meditációval visszatérünk a jelenbe, megbeszéljük milyen karmikus feladatokra született le.
Előd vezetésre született, de ahogy régi életében, most is tele van kétséggel: alkalmas vagyok én erre? Mikor leszek kész rá? Abban az időben is meghozta a szükséges áldozatot, ha nehezére esett is. Bizonytalan léptekkel indult el az útján, de vezette népét, hallgattak rá. Tudott rájuk befolyással lenni, még ha eleinte mást akartak is. Nem agresszióval, erőszakkal, másokat pusztítva akart érvényesülni, még egy olyan világban sem, ahol ez lett volna az elvárás. Nyugodt, szemlélődő, tisztán látó személyiségével is jó vezetője lett a rábízott embereknek, biztos ösvényekre vezette őket.
Ezeket a vezetői képességeket, ezt a személyiséget hozta ebbe a leszületésébe is. Akkor a hódítóktól kellett megóvnia népét, most más tanítások által kell megtalálni a biztonságunkat. Képes hatni az emberekre, helyes ösvényeken vinni azokat, akik követik őt. Mostani inkarnációja egyenes folytatása akkori sikeres életútjának.
Lehet most is bizonytalan még, alkalmas-e a feladatra, de előző életének átélése megerősítette benne a hitet, hogy jó úton jár. Érzi magában az akkori törzsfőnököt, akkori önmagát. A válasz megszületett.
Szerző: Varga Éva | ápr 19, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
Történetem hősnőjével, Verával régi az ismeretségünk. Masszőr-vendég kapcsolatnak indult több mint tíz éve, ma már igaz barátság és erős spirituális kapcsolat fűz össze minket. Együtt tanultunk utaztatást az Országos Metafizikai Intézetben, ma Vera az egyik legjobb gyógyító kis hazánkban. Reinkarnációs élményét együtt éltük át, az elsöprő erejű érzelmek századokon és újjászületéseken át segítették hogy elszakított kislányára újra rátaláljon. Van-e nagyobb hatalom az anyai szeretetnél?
Megérkezve egyik előző életébe, Vera Itáliában találja magát, Toscanában. 1600-ban és 1601-ben történnek az események. Vera akkori inkarnációja húszas évei elején járó hölgy, egy dimbes-dombos zöld tájon át lépésben lovagol, féloldalasan, női módon ülve a nyeregben.
Hamarosan feltűnik az úticélja: egy kastélyszerű erődítmény, kő tornyokkal, kőfalakkal. Itt dolgozik. Nevelőnője, felügyelője egy csapat gyereknek, akik elvesztették a szüleiket, és hogy ne kallódjanak el vagy haljanak éhen, a vár ura befogadja őket. Eltartja, felneveli az árvákat. Most épp vidáman szaladgálnak, játszanak a várudvaron. Felnőve talán hűségesen szolgálják majd jótevőjüket, aki nélkül pusztulás várt volna rájuk.
Vera szereti a munkáját, mégis fáj a szíve, minden nap boldogság és gyötrelem egyben. Hála és keserűség váltja egymást, némán zokog a lelke, mert hangosan nem teheti. Esküje köti.
Visszanézve élete történetében, látja magát egészen fiatalon, 17-18 éves lehet. Boldog házasságban él a férfival akit szeret. Kisbabát vár. De háborús időket élünk: a szeretett férfinak el kell mennie, védenie kell a hazáját vagy a hűbérurát. Nem tér haza többé.
Vera magára marad. Nincs férfi aki eltartsa a családot, aki megvédje, aki megkeresse a gyermek betevő falatját. A környezete nem tartja helyesnek hogy magányos nőként próbál helytállni, az ő szívében pedig nincs hely másik férfinak. Helyzetük reménytelenné válik, megszületik az ítélet: a gyermeket el kell venni tőle, nem alkalmas rá hogy ilyen körülmények között felnevelje. Éjszaka jönnek a gyerekért, erőszakkal kitépik édesanyja kezéből. A kislány a várba kerül, ahol a többi árvával együtt kegyelemkenyéren, de biztonságban nevelkedhet.
Verától elszakították a csecsemőt, és vele együtt a szíve egy darabját is. Könyörög, hogy láthassa a kicsit, a közelében lehessen. A vár ura talán megszánja, talán saját érdekéből, talán mindkét okból kompromisszumot ajánl: alkalmazza nevelőnőnek a gyerekek mellé, de soha nem mondhatja meg a lányának hogy ő az édesanyja. Meg kell esküdnie, hogy semmi módon nem mutatja ki az érzelmeit. Ha megteszi, rögtön eltávolítják, soha többé nem láthatja a gyermekét. A várúrnak nevelőnőre van szüksége, nem édesanyára. És biztos lehet benne, hogy ez a nevelőnő fizetség nélkül és lelkiismeretesen, évtizedekig el fogja látni a feladatát.
Vera megesküszik, és minden nap elmegy, teszi a dolgát. Úgy megölelné a kislányát, ringatná, megsimogatná a haját, érezné a kis karok ölelését a nyaka körül. Úgy vágyna rá, hogy a kicsi azt mondja neki: mamácskám! De arcizma sem mozdulhat, és a lánya árvaként nő fel, szeretet nélkül. Vera az eszével minden nap hálát ad hogy láthatja őt, de a szíve minden nap belehal hogy nem léphet kapcsolatba vele.
Fájdalmas az ébredés az utazásból, fizikai a fájdalom. A lelke egy darabja mintha ott maradt volna Toscanában, abban a középkori kastélyban.
De az örök újjászületés egyensúlyt hoz: Vera ebben az életben rátalált elszakított gyermekére. Elmondja, hogy mikor a második lánya született, első gondolata az volt: nem adom oda senkinek a kisbabámat! És ezt később is hangosan mondogatta, amíg a csecsemőt gondozta, és esténként magához ölelve, elalvás előtt. A férje nevetve mondta: ne beszélj már butaságot, ugyan ki akarná elvenni? Hát ezt akkor még ő sem tudta, csak azt, hogy megtalált valami elveszett kincset, és soha-soha nem engedi hogy elvegyék.
Elmeséli még, hogy lánykorában olasz udvarlója volt, és elkezdett olaszul tanulni. A nyelvtanár szerint hihetetlen gyorsan és tökéletes kiejtéssel tanult, nem is értette. Tudott olyan olasz hagyományokról, népszokásokról, amikről a tanára kezdett beszélni, és ő befejezte, holott nem hallott róluk addig. Ma is olaszul tanul.
Azóta járt Olaszországban, és úgy érezte, a táj magához öleli. Mint aki hazaérkezett.
