Szerző: Varga Éva | ápr 12, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
Vendégemet nevezzük Mártának. Csinos, középkorú, ápolt, kedves nő, középvezetőként dolgozott értékesítési területen. Reflexológiai kezelésre kezdett hozzám járni 2022. elején, aranyeres problémákkal. Hamar kialakult köztünk egyfajta szimpátián alapuló bizalmi viszony, az idő előrehaladtával megszerettük egymást. A kezelés hatására hamarosan tünetmentes lett, de elmondta, hogy más, komoly betegsége is van. Egy évvel ezelőtt daganat miatt eltávolították a gyomrát, jelenleg a vékonybél felső szakasza vette át ezt a feladatot, több-kevesebb sikerrel. Csak pépesített ételt tud enni, gyakran vannak emésztési problémái, fájdalmai. Kérte, hogy reinkarnációs utazással nézzük meg, előző életéből hozott-e át teljesítendő feladatot.
Az irányított meditáció segítségével átlépett egy előző életbe. Hangosan, szívfájdítóan jajgatott, kiabálta: nagyon fáj, nagyon fáj! Mi fáj? Kérdeztem. A gyomrom, a gyomrom! Milyen fájdalom ez? Szúró…megszúrtak! És valami sötét ömlik széjjel…meleg, sok….vér…..nagyon fáj…Márta vergődik, már meg akarom szakítani a folyamatot. Ekkor csend, és utána: megszűnt a fájdalom….nem érzek semmit….lehet hogy meghaltam…? Én: nézd meg magad felülről, hol vagy? Márta rövid szünet után: Fekszek egy kövön… valami régi vár lehet….egy átjáróban fekszem, szürke kövön…este van…fiatal férfi vagyok..…és… lehet hogy nem is más szúrt meg? Nem…én szúrtam meg magamat… és miért tetted? Nem tudom….magányos voltam…Márta látja magát felülről, és tudja mit tett.
Fokozatosan kijöttünk a meditációból, és miután megnyugodott, átbeszéltük a történetet.
Abban az életben öngyilkos lett, ami a legnehezebb karmát adja. Az élet, amit kapunk, ajándék, nem lehet eldobni, a legtöbb vallás is tiltja. A keresztények régen nem temették megszentelt földbe az öngyilkosokat, elásták őket valahol a falun kívül. Márta megszúrta magát, gyakorlatilag késsel kivette a gyomrát. Ebben az életben a műtéténél késsel kivették a gyomrát. Létrejött az alaphelyzet, ahonnan indulhat a sors átírása, a jóvátétel. Feladat: megtanulni becsülni az életet, ragaszkodni hozzá. Márta nagyon sokat szenvedett, egy idő után a vékonybél már nem tudta helyettesíteni a hiányzó gyomrot, harminc kiló alá lefogyott, a daganat áttéteket képzett az emésztőrendszerben, végül kemény hónapokig tartó küzdelem után elhunyt szegény.
A legutolsó pillanatig bízott a gyógyulásban, nem adta fel, ragaszkodott az élethez. Hihetetlen hősies küzdelem volt, szinte a végéig elkísértem, és a mai napig fáj az elvesztése.
Időnként úgy érzem, itt van velem. Valamikor a lelke nem bírta a magányt, és elkövette a bűnt: visszadobta a Teremtőnek a testet, az életet, amit kapott. Most meg kellett tanulnia foggal-körömmel ragaszkodni hozzá, megbecsülni, hálásnak lenni minden itt töltött percért. Szép családot épített maga köré, megoldotta ezt a karmikus feladatot is, letette a magány terhét.
Tudatosan vállalta leszületéskor ezt a sorsot. Nem sikerült legyőznie a betegséget, de végigjárta az utat. Úgy érzem, hogy lelke még nem született le, de felszabadult, és új inkarnációjában majd boldogan, egészséges teste és lelke tudatában végzi feladatait, fejlődik tovább.
Márta, szeretettel gondolok Rád, érzem még találkozunk valahol, valamikor. Meg fogjuk ismerni egymást.
Szerző: Varga Éva | ápr 5, 2024 | Egyéb
Ezt a fantasztikus élményt akkor éltem át, mikor az Országos Metafizikai Intézetben az utaztatás technikáját tanultam. A képzés része volt a saját élmény, és elérte a célját: innen kezdve meggyőződéssel vallom a reinkarnáció valós létét.
A vezetett meditáció által eljutottam abba az állapotba, hogy egyszerre két idősíkon mozogtam: tudtam hol vagyok, mi történik velem, ugyanakkor egy másik világban találtam magam, ami ugyanolyan valóságos volt, sőt ha lehet még valóságosabb.
Egy nagyon szép, hegyes-völgyes tájat láttam magam körül, szelíd lankákkal, közvetlen környezetemben tisztásokkal, hullámzó zöld fűvel, lábam alatt futó erdei úttal. Fiatal apáca voltam, talán 16 éves, nagyon hasonlítottam mostani önmagam fiatal mására, csak derűsebb, békésebb és valahogy bölcsebb volt az arcom, tiszta és szép. Ahogy haladtam az úton, az egyik domb mögött, egy kis völgyben kolostor tűnt fel. Körülötte megművelt területen apácák dolgoztak, hajladoztak. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy gyógynövényeket gondoznak, ültetnek, szednek. Mosolyogva, szeretettel fogadtak, körülvettek, otthon voltam közöttük.
Ez egy gyógyító apácarend volt, a környékbeli falvakat látták el, betegeket gondoztak, haldoklók mellett virrasztottak, sebeket kezeltek. Gyógynövényekből főzeteket, kenőcsöket, tinktúrákat, borogatásokat készítettek.
Utaztató mesterem ekkor felszólított: – Menj vissza az időben! Lásd magad, amikor megszülettél!
És láttam. Láttam, ahogy véresen, maszatosan kihúznak anyám véres combjai közül, láttam a felhajtott szoknyáját, láttam a férfit aki a kezében tart, és megmosdat egy fa hordószerű medencében. Tudtam, hogy Édesanyám halott, mozdulatlan volt és néma.
Aztán láttam magam pár éves kislányként. Szép tiszta falusi szobában, most is pontosan emlékszem a berendezésre, a terítő mintájára. Szép tiszta voltam én is, szépen öltöztetett, gondozott, de nagyon magányos. Talán anyukám valamelyik nőrokona vett magához, kötelességtudatból, de nem szeretetből. Aztán egy nap kézen fogott, olyan öt éveske lehettem. Elvitt az apácákhoz, és megkérdezte a zárdafőnöknőt, nem fogadnának-e be, mert ő nem tud tovább tartani engem.
A nőrokonomnak csak a terebélyes szoknyáját láttam ahogy ott álltam előtte, de a zárdafőnöknő arca most is előttem van. Kissé hosszúkás, telt, kedves arca volt, mosolygós szeme melegen simogatott. Szívesen befogadnak, mondta.
És ott nőttem fel az apácák között. Derűs, melegszívű közösség volt, gyermekükként szerettek, dédelgettek. Átadták sok-sok tudásukat a növényekről, a gyógyításról. Alázatra tanítottak, de önbecsülésre. Munkára neveltek, de a természet szeretetére, tiszteletére is. Szabad volt sétálni a fák, virágok között, etetni az őzikéket, meditálni Isten kék ege alatt. Megismerni emberi sorsokat, nyomorúságokat, szembenézni a halállal. Segíteni a szenvedők testi-lelki bajain, nem ítélkezni, csak elfogadni. Bizalmas közelségbe kerülni Istennel, tőle tanácsot kérni, útmutatásait megérteni és alkalmazni.
Boldog voltam, és mégis zokogva ébredtem az utaztatásból, könnyeim patakban folytak. Sirattam azt, ami nem lehet az enyém: nem lehet Édesanyám, nem lehet férjem, és jaj, nem lehetnek gyerekeim. A gyerekek utáni vágy, ami soha nem teljesülhet be, olyan fájdalmat okozott, mintha a szívem tépték volna ki. Soha nem felejtem el ezt az érzést.
Én, mióta az eszemet tudom, mindig tudtam két dolgot biztosan: hogy ápolónő leszek, és hogy három gyerekem lesz. Ezzel a tudással születtem. Született három gyönyörű gyermekem, és közben három megfogant kicsim eltávozott korai magzatkorban. Ápolónő lettem, de már felnőtt fejjel, mert az élet sok akadályt gördített elém. Leszülettem egy karmikus feladatra: folytatnom kell a gyógyítást, olyan hittel és odaadóan ahogy a kolostorban tanultam, és emellett családot kell építenem magam köré. A tornyosuló akadályokat legyőzve kell bebizonyítanom, hogy képes vagyok a fejlődés új szintjére lépni.
És most van szép családom, három gyermekem, négy unokám, férjemmel tavaly ünnepeltük 40 éves házassági évfordulónkat, szeretett Édesanyám 84 évesen boldog életet él. És ebben az életben is gyógyíthatok embereket kórházi ágy mellett, öregotthonban, az Egészségházamban, legjobb tudásom szerint, folyamatosan tanulva, fejlődve. Alázattal, szeretettel, elfogadással, Isten segítségét kérve. Mert erre születtem.
Szerző: Varga Éva | márc 29, 2024 | Egyéb
Reinkarnációs utazások során a tudatalatti (Dr. Michael Newton olvasatában: a tudatfeletti) azt az előző életet hívja elő, amelyiknek a megismerése a legnagyobb segítséget jelent jelen élethelyzetünk értelmezésében, sorsfeladatunk tudatosításában, vagy pl. betegségeink megértésében. Társas kapcsolataink problémái is sokszor előző inkarnációinkra nyúlnak vissza.
Néha azonban jelen életünk elfelejtett, eltemetett, blokkolt történései azok, amik megrontják életünket, boldogságunk útjában állnak. Ilyenkor megtörténhet, hogy elménk ezeket a helyzeteket kutatja fel, megértési, megoldási lehetőséget kínálva.
Ez történt középkorú hölgyvendégemmel is, nevezzük őt Elizának. Elindultunk a szokásos úton, átléptünk a tudat másik síkjára, egy másik dimenzióba.
Eliza 6 éves kislányként látja magát. Szomorú helyzetbe csöppen: Édesapja temetésén van.
Imádott apukája öngyilkos lett, felakasztotta magát. Sokan eljöttek a temetésre, sok fekete ruhás bácsit-nénit lát maga körül, észre sem veszik a csöpp lányt, beszélgetnek.
-Hát végre sikerült neki….-mondja az egyik férfi-milyen fiatal volt….és ez már legalább a harmadik kísérlete volt..
-Volt az több is-mondja egy másik ember-húsz éves korától próbálkozott, emlékszem milyen nagy ribillió volt mikor épp le tudták vágni…
-Én már gyerekkorától kezdve ismertem szegényt-szól közbe egy idősebb hölgy-képzeljék, már 13 évesen akasztósat játszott a barátaival, ő volt az akasztott ember…majdnem megfulladt mikor az egyik fiú segítségért rohant…
Eliza gyötrődik, átéli a jelenetet, az akkori borzasztó fájdalmát. Sír, vergődik, jobbnak látom kíméletesen visszahozni. Kábultan, az élmény hatása alatt próbálja összeszedni magát. Már azt hiszem megnyugszik, mikor szívettépő zokogásban tör ki. Látszik, hogy ez már nem a régmúlt miatti fájdalom. Sokára tud csak lecsillapodni, akkor zaklatottan beszélni kezd:
-Úristen, mit tettem anyámmal…én apámat imádtam, ő volt az Isten a szememben…nagyon szerettük egymást, én voltam az ő kicsi kincse….sokat nevettünk, játszottunk. Anyámmal elég sokat veszekedtek, már nem tudom miért. Ilyenkor Apám elvonult, csendes lett, szomorú, én meg haragudtam Anyura, hogy miatta szomorú az apukám. Sokszor voltam emiatt dühös rá. Aztán Apám felakasztotta magát….mintha a szívem tépték volna ki. Engesztelhetetlen gyűlölet támadt bennem Anyám iránt, biztos voltam benne, ő az oka Apa öngyilkosságának. Hogy inkább a halálba menekült a veszekedések elől…előle. Anya próbált beszélni velem, de nem hallgattam meg. Elvette tőlem Aput! Ó, hogy gyűlöltem! Ez annyira eluralt, hogy később sem engedtem magamhoz közel. Mindig éreztettem vele hogy nem bocsátok meg, bármit tesz, bárhogy próbálkozik. És most…most döbbentem rá hogy Apa már gyerekkorától folyamatosan próbálkozott az önakasztással, Anyámnak ebben semmi szerepe nincs…tőle független…sőt, ha így felnőtt fejjel belegondolok, Apu súlyos depresszióval küzdhetett, ami miatt Anyunak sem lehetett könnyű….Istenem, de könnyen ítélkeztem! De vak voltam!
Vígasztalhatatlanul sírt megint, siratta az elrontott gyerekkorát, az igazságtalanul vádolt Édesanyját, a mindig szomorú Apukáját, aki csak attól vidult fel, ha vele játszott…
-Él még Édesanyád? kérdeztem
-Igen…hetven éves…egy öregotthonban..el kell mennem hozzá…el kell mondanom hogy ne haragudjon….nem is ő volt a hibás…hogy is hihettem? Mit tettem vele…?
Eliza felkereste az Édesanyját. Nem volt könnyű beszélgetés…
Egymásra találtak, a hetven éves édesanya és az ötven éves lánya. Ennek már négy éve, azóta sok sok szeretetet adnak és kapnak, a kölcsönös megbocsátás, megértés lassan eltompítja a több évtizedes fájdalmat.
Ki tudja, milyen titkokat őriz mélyen eltemetve a tudatalattink, milyen tapasztalatokat hoztunk előző életeinkből, amik miatt életünk most olyan, amilyen? Az utaztatás egy kalandos kirándulás sorsunk
rejtelmeibe, egy ablak, amin keresztül bepillanthatunk létünk rejtett szobáiba. Nem ragadhatunk ott a múltban, hiszen az már megtörtént, lezárult. De az ott átélt eseményeket megértve, feldolgozva tisztábban láthatjuk mostani életünket, választ kaphatunk a miértekre. Ebben segít az utaztatás utáni beszélgetés, ahol helyükre kerülnek a dolgok, kioldódnak a félelmek.
Elizának is sikerült még ebben az életében feloldozást adni és kapni, nem kell átvinni ezt a terhet egy következő életbe megoldandó feladatként.
Szerző: Varga Éva | márc 22, 2024 | Reinkarnáció
Vendégem fiatal nő, kíváncsi rá mi a sorsfeladata az életben. Nevezzük Laurának.
Laura telve izgalommal érkezik. Az utaztatást megelőző beszélgetés közben folyamatosan köszörüli a torkát, szinte észre sem veszi. Mikor látja hogy felfigyelek rá, szabadkozik hogy nincs megfázva, semmiféle vírust nem hozott, mióta az eszét tudja „karcos” a torka. Érzékeny is mindenre, ő mindig védte is a torkát.
Elmeséli azt is, hogy gyakran vannak „fojtogatós” álmai, éppen tegnap reggel ébredt arra, hogy álmában a férje fojtogatja. Félálomban kezdte szegény alvó férjét püfölni a kispárnával, védve magát.
A szokásos vezetett meditációval elérkezünk arra a pontra, ahol annyira egy pontra szűkül a figyelem, hogy megnyílik a kapu a másik dimenzióba.
Laura egy szobában találja magát. Díszes, középkori stílusban berendezett szoba, egyedül van benne.
-Mit érzel?-kérdezem.
-Félek….
Mitől félsz?
-Nem tudom…
Kérdésemre elmondja, hogy fiatal lányként látja magát, középkort idéző ruhában. Kérem, menjen oda az ablakhoz és nézzen ki. Hegyeket lát körben, meg a kastély többi részét.
Mivel nem mer elmozdulni ebből a pozícióból, kérem menjünk vissza születése pillanatához.
Laura látja magát ahogy megszületik. Nehéz születés, szolgálólányok segédkeznek meg egy bábaasszony. Távolabb ott áll az apja, testes várúr, aki mikor megtudja hogy lánya született, éktelen haragra gerjed és ordítozni kezd. Laura édesanyja meghal, mielőtt megláthatná gyermekét. Az apa haragja a bába és az újszülött ellen fordul, mert „megölték” a feleségét. Kiviharzik, és innen kezdve nem is mutat több érdeklődést a lánya iránt.
A kislányt a szolgálók nevelgetik, köztük van mindig. Szeretik, különösen az egyik konyhai lány, aki nagyon ért a gyógynövényekhez, és megtanítja Laurát is a növények titkaira. Laura pontosan leírja a szolgálólány külsejét, jellemét, szinte magam előtt látom. A kislány jó tanítvány, érdeklődő, hamarosan túlszárnyalja mesterét.
Kérdezem, mit szokott még csinálni?
-Lovagolni- mondja. Leírja a kastély parkját amit kőfal vesz körül. Még soha nem léphetett ki innen, az egyetlen szórakozása amit megengednek neki a lovaglás.
Eljön az idő, mikor eladósorba kerül. Az apja hozzá akarja adni egy koros férfihez, akit nem is ismer. A férfi nagy vagyona gyarapítaná a családi kasszát. Laura fél, sőt retteg. Itt találtunk rá mikor beléptünk ebbe az inkarnációjába.
Következő kép ami felmerül: Laura egy kis faluban él, tisztes szegénységben. Megszökött a kastélyból, és egy kis faluba menekült ahol senki nem ismeri. Itt egy jószívű öregasszony befogadta, otthonra talált. Gyógyfőzeteket, gyógykenőcsöket, borogatásokat készít a falu népének, tudós híre hamarosan terjedni kezd. Meggyógyít egy olyan parasztembert, akit mindenki gyógyíthatatlannak hitt. A tanulatlan, bigottan vallásos parasztember megrémül a változástól ami benne végbement, és boszorkánynak kiáltja ki a lányt. Úgy gondolja ilyen csoda csak az ördög műve lehet.
Mindenki tud a faluban a kastély eltűnt kisasszonyáról, a férfi is. Elfut a várúrhoz és beárulja a lányt.
Laura arra riad, hogy hatalmas lovakon robosztus páncélos katonák törnek rá. Menekül, be a sűrűbe. Haját, ruháját tüskés bokrok tépik, botladozva rohan, de nincs menekvés. Az egyik páncélos vasláncot kap a kezébe, meglódítja, a lánc Laura nyaka köré tekeredik. Utolérik, leugranak a lovakról, ruháját letépik. A vasláncot addig feszítik amíg Laura megfullad.
Következő kép: egy barlangszerű helyen egy kőpadon fekszik holtan, meztelenül. A boszorkányoknak nem jár temetés.
Irányított meditációval visszatérünk a jelen életbe. Laura a torkát fogja. Még szinte érzi a lánc fojtogató szorítását. Most már tudja, ezentúl nem kell védenie a torkát, ami rossz történhet vele, az már megtörtént. A torka egészséges, csak még „emlékszik” arra ami történt vele.
Sorsfeladata az embereken való segítés, ahogy előző életében is tette, de nem szabad feltétel nélkül megbíznia mindenkiben. Meg kell tanulnia hogy csak az arra érdemesnek adja tudását, idejét, energiáját, aki el tudja fogadni.
És még sok feladat vár rá a családi kötődések kiépítése terén is…
Katartikus élmény volt, minden pillanatát intenzíven élte. Sok mindent másképp lát azóta, és már a torka sem fáj 😊
Szerző: Varga Éva | márc 14, 2024 | Reinkarnáció
A kiégett hajó
Vendégem egy fiatal hölgy, nevezzük Katinak, aki párkapcsolati problémái, kötődési nehézségei miatt keres meg. Kíváncsi rá, hozott-e ezzel kapcsolatos megoldandó feladatot előző életéből, életeiből.
A szokásos irányított meditációval megérkezünk arra a pontra, ahol át tud lépni egy megelőző inkarnációba.
Mindig izgalmas, hová, milyen szituációba „landolunk”. Kati beszámolója:
„-Vízben vagyok…sötét van…nagyon hideg a víz…jégtáblák…nagyon fázom. Több jégtábla van körülöttem. Meg testek is lebegnek…egy sötét test felém sodródik. Megragadom, megpróbálok vele felmászni egy jégtáblára…meg akarom menteni. Egy asszony teste. Én férfi vagyok. Nem sikerül…kicsúszik a kezemből…elsodródik…Távolabb egy hajót látok…
-Elsüllyed?- kérdezem
-Nem…lángol…Én sem bírom már… elsüllyedek….
Kati itt átéli a fulladásos halált. Nem szenved, már annyira el van gémberedve a hideg víztől, hogy semmit nem érez, csak hogy süllyed mint a kő.
Az utaztatás során lehetőség van úgy mozogni az időben, mintha egy könyvben lapozgatnánk előre-hátra. Megkérem Katit, lássa magát az akkori inkarnációjában 16 évesen.
-Igen…látom. Egy kövekkel kirakott úton megyek, erősen felfelé megy az út. Körülöttem házak…régies házak.
-Mit gondolsz, melyik országban vagy?
-Anglia…nem tudom pontosan mikor, de régen lehet, nincsennek autók, se mostani házak. (Itt pontosan leírja milyen a környezet, az épületek). Ha oldalra nézek a tengert látom , alattam. Fekete nadrág van rajtam, fehér ing, és egy táskaszerű van nálam…bőrből. Papírok vannak benne.
-Hová mégy?
Kis szünet után: -Tanulni. Megérkezem. Egy idősebb férfi van egy kis házban. Engem várt. (Pontosan leírja milyen a férfi). Azt hiszem, az apám. Tanít…számolni, könyvelni. Vállalkozása van…valami kereskedelmi. Abba akar bevezetni.
-Lásd magad hat évvel később!
Szünet, majd: – Apám már nem él…Anyámmal élek és a két húgommal. Nekem kell őket eltartani…meg a feleségemet és a két gyerekemet. Nem megy a vállalkozás…lassan csődbe jutunk. Nyomasztó…Menekülnék.
Újabb 1 év múlva: – Egy kikötőben állok…talán Németország. Elszegődök egy hajóra dolgozni. Sok pénzt fizetnek, tudok juttatni a családomnak.
– Mi a hajó neve? Nézd meg!
– Európa. Ide van festve az oldalára.
A hajó az Atlanti-óceán északi vizeire hajózik, és útja során kigyullad. Kati ismét ott találja magát a jégtáblák között. A kör bezárult.
Miután egy rövid meditációval visszatérünk a jelenbe, Kati felül és sokáig nem tudja magát kivonni a történtek hatása alól. Majd elmondja, hogy teljesen valóságosan élt meg mindent, és tudja hogy ez vele történt. Ezután felsóhajt:
-De jó lenne tudni hogy volt-e ilyen hajó és elsüllyedt-e!
– Mi sem könnyebb, Google a barátunk. Keressünk rá!
Buzgón nekiláttunk a telefonunkon hajókatasztrófákat keresgélni. Kb. negyedóra kutatómunka után Kati találta meg, akadozó lélegzettel olvasta, hogy
Az Európa nevű hajó 1912-ben az Atlanti-óceán jeges vizeiben kiégett és elsüllyedt.
Leírhatatlan volt a hatás, mindketten percekig szólni se tudtunk. Az ilyen pillanatokat soha nem felejti el az ember. Utána Kati csak ezt ismételgette: És én most hogy megyek haza? És én most hogy megyek haza?
És a feladat, amit Kati áthozott ebbe az életbe? Mostani életünk folytatása előző életeinknek, amit ott nem sikerült teljesíteni, befejezni, megtanulni, azt itt megtehetjük, továbbléphetünk. Kati feladata a családról való gondoskodás, megfelelő párt találva az anyagi és érzelmi biztonság megteremtése. Soha nem születünk le esélytelenül, kapunk lehetőséget karmikus feladatunk beteljesítésére. Kati választ kapott a kérdéseire, és látta maga előtt az utat amire lépnie kell
