Szerző: Varga Éva | máj 10, 2024 | Egyéb
Most szeretném egy kicsit más oldalról is megvilágítani a lélekvándorlást, megmutatni, hogy a testtelen lélek hogyan kötődik az anyagi valóságunkhoz, hogyan keresi a helyét, talál kapcsolódást. Ezek igaz történetek, épp annyira valóságosak, mint megélt hétköznapjaink.
Jó pár éve történt, hogy egyik hölgyvendégem elmesélte, nincsennek emlékei gyerekkorából. Se egy iskolai kirándulás, se egy szülinap, semmi. Szülei gyerekkorában elváltak, édesapja külön költözött, később meghalt. Édesanyja nem mesél semmit. Valami halványan rémlik valami abbúzusról, és Zsuzsát az a gyanú kínozza, hogy apukája esetleg szexuálisan bántalmazta és ezért törölt mindent az emlékezet. Nem tudom honnan jött az indíttatás, mikor kibukott belőlem:
-Megkérdezzem?
-Kit, Anyut? – mondta Zsuzsa (Édesanyja is hozzám járt masszázsra, a múltról nem beszélgetünk).
-Nem, Apukádat. Mondd meg a nevét, születési, halála időpontját.
Zsuzsa megadta a kért adatokat. Este elalvás előtt megamban így szóltam: Te aki születtél ekkor és ekkor, meghaltál ekkor és ekkor, így hívnak, kérlek lépj velem kapcsolatba. A lányod szenved mert nem tudja milyen borzasztó dolog történhetett gyerekkorában. Ha úgy érzed segíthetnél, kapcsolat lennék köztetek.
Még elalvás előtt megjelent előttem egy fekete sziluett. Egy férfié, ballonkabátban, derekán övvel, fején kalap. Igy aludtam el. Másnap reggel kérdeztem Zsuzsát, viselt -e az apukája ilyen ruhákat. Igen volt a válasz. Délután békésen sepregettem a konyhában, mikor megjelent előttem egy vékony kis fekete bajusz. Üzenet Zsuzsának: Volt Apukádnak vékony fekete bajusza, olyan Jávor Palis? Válasz: Igen. Ezután egy ápolt vékony férfikezet láttam, arany pecsétgyűrűvel. A gyűrűt hol a jobb hol a bal kézen láttam. Kérdés ment: Volt Apukádnak arany pecsétgyűrűje, amit hol a jobb hol a bal kezén viselt? Válasz: Volt. Azt is elmondta Zsuzsa milyen alkalomra kapta Édesapja a gyűrűt. Ezután még beúszott egy vékony arany keretes szemüveg. Kérdésemre a válasz: Igen, volt, de csak idősebb korában viselte. Hozzátette: És kezdek félni….Még láttam egy fekete-bordó kockás zoknit, erre Zsuzsa azt mondta nem tudja, de megkérdezi az anyukáját.
Ezután bementem a szobába, és alig hogy leültem és behunytam a szemem, éreztem megvan a kapcsolat. Elkeztem:
-Van neked egy lányod….
-Nem egy, kettő- jött a válasz. És elindult az adás a fejemben. Kibontakozott a réges-régi történet: Zsuzsa Édesapja és Édesanyja középiskolában ismerkedtek meg, az Édesanya tanítója volt a fiatal fiúnak. Egymásba szerettek, összeházasodtak, megszületett a kislányuk, Zsuzsa. A fiatalember maga is tanár lett, és pár év múlva beleszeretett egy kiskorú tanítványába. A szerelem beteljesedett, és a lány gyermekáldás elé nézett. Persze nagy botrány lett a dologból, a tanárt is, tanítványát is eltanácsolták, otthon is dúlt a háború. Bizonyára nagyon viharos jelenetek játszódtak le a szülők között, ha a kislány tudata blokkolta a dolgokat, csak valami halvány lenyomat maradt meg egy kiskorúval való viszonyról…Az Apuka elköltözött Pestre, feleségül vette a tanítványát, és együtt nevelték fel közös gyermeküket, aki szintén kislány lett.
Zsuzsa Édesanyja nem avatta be lányát a „szégyenletes dologba”,valószínűleg hatalmas kudarcként élte meg és a mai napig nem tudta feldolgozni a történteket. Zsuzsa pedig kétségek között élt: mi is volt az amiről nem tudhat? Lehet hogy az apukája őt….? Miért váltak el a szülők?
Miután tolmácsoltam Édesapja üzenetét, Zsuzsa megnyugodott, megkönnyebbült. Szakaszonként kezdtek felbukkanni a gyermekkor emlékei. Már nem volt rejtegetnivalója a tudatalattinak,kioldódtak a félelmek, bátran nézhetett szembe a múlttal.
A régen eltávozott lélek fontosnak tartotta „tisztázni magát” a lánya előtt. Bárhol járt is már, meghallotta a hívást, visszaadta gyermeke békéjét, hitét. Ez azért sokat elmond halhatatlan lelkünk képességeiről, tudatosságáról, a halál utáni élet lehetőségeiről. Később próbáltam még felvenni a kapcsolatot vele, de többé nem jelentkezett.
Zsuzsa tudatában sok minden a helyére került, némi kutatás után megtalálta féltestvérét Pesten, de nem vette fel vele a kapcsolatot.
Szerző: Varga Éva | ápr 26, 2024 | Egyéb
Vendégem fiatal férfi, boldog házasságban él, két szép kislány édesapja. Ismeretségünk régebbi keletű, már volt nálam utaztatáson kb. egy éve, nagy élmény volt neki, mélyreható felismerésekkel. Nevezzük őt Elődnek. Mivel Előd életútja erősen a spiritualitás irányába fordult, még többet szeretne tudni arról, milyen képességekre, tudásra van szüksége ahhoz hogy segíthessen, másokat vezethessen, és mikor kapja meg ezt a tudást. Alkalmas egyáltalán erre?
Beszélgetés, meditáció után elérjük azt az állapotot ahol megnyílik az előző inkarnációkba vezető út. Rövidítve, a lényeget kiemelve idézem Előd beszámolóját:
„Növények. Zöld növények, fák. Esőerdő. Egyre jobban bontakozik ki a kép…nincs ösvény.
-Nézz le a lábadra! Milyen?
-Meztelen láb. Enyém. Bőröm barna. Hangok. Állatok, majmok. Él az erdő. Nappal van. Egyedül vagyok. Oldalamon bőr öv. Fiatal arc, hajam fekete. Arcom sima. Mit keresek ott….? Eljöttem valami célból.
-Mi a cél? Honnan jöttél?
-Törzsből, közösségből. Csapatosan vannak. Egy nőt látok meg egy fiút. A nőnek a fiú vállán a keze. Talán…a feleségem és a gyerekem. Búcsúzkodom. Kiráz a hideg….Elhagyom őket, elindulok. Hosszú időre. Ez most rólam szól. Valamit meg kell tennem, egyedül. Magamra vagyok utalva. Bizonytalanság van bennem. Megtalálom-e…?
Lásd magad egy héttel később! – Egy kövön ülök, levélbe csomagolt valamit eszek. Egy fekete párduc jön felém…inkább puma. Néz. Nem félek tőle, tiszteletet parancsoló. Gyönyörű.
Egy héttel később: Egy kis tiszta vizű patak. Iszok, szürcsölök. Íj a kezemben. Hol van a puma? Figyelek. Íjam felhúzva, osonok. Dobog a szívem.
-Lásd amikor találkoztok!
-Szemben, fekvő helyzetben van. Közel. Már a halántékom is zsibbad. Egy kezet látok amint döfi az állatot, nyakát egy tőrrel. Az állat küzd, hallom a hangját. Véres a szőre. Nyitva a szája. Bal kezem véres, talán sérült is. Jobb combon belső részén mély sérülés. Érzem, valami véget ért.
Itt Előd elsírja magát. – Nagyon rossz hogy meghalt! Nem akartam! Jobb lenne ha élne. Haragszom apámra.
-Miért kellett megölnöd?
-Elvárás. Nem szégyenülhet meg a család. Be kell bizonyítanom hogy méltó vagyok, érdemes valamire. Apám törzsi vezető…át kell vennem a helyét. Fáj hogy csak a puma élete árán lehet…
-Lásd magad öt évesen!
-Erdő, kunyhók…ülök, valami pépeset eszek levélből. Apám jön díszes fejdíszben, harci öltözékben. Búcsúzik, vezeti a harcosokat valahova. Itt még szeret, nincsennek elvárások. Anyám mellettem van.
15 évesen: Vékony, magas fiú vagyok. Apám idősebb, a harcosokkal készülnek valahova. Már elvárná hogy velük menjek, hív, de nem akarok. „Jól van ha nem hát nem. Nem kérdem többször.”
Telnek az évek, a fiúból férfi lesz, feleséget vesz magához, kisfia születik. Nem szereti az erőszakot, az értelmetlen ölést, inkább szemlélődő, csendes. Ám édesapja öregszik, neki kell átvenni a helyét a törzs élén. Be kell bizonyítania, hogy méltó rá: el kell ejtenie puszta késsel egy vadállatot. Ő ezt értelmetlennek találja, de meg kell felelni, nem hozhat szégyent a családra. Becserkészi és megöli a hatalmas pumát, de fáj a lelke érte.
(A dél-amerikai esőerdőkben élő pumát a helyiek párducnak nevezik, a puma szó kecsua kifejezés. A kecsuák az Inka Birodalomban éltek a mai Bolívia és Peru őserdeiben. Az itt élő puma színe lehet egészen sötétbarna is, a helyi legendák fekete pumákról is szólnak).
Öt év múlva:- Valami trónon ülök. Hasonló a ruhám mint Apámé volt. Vezető vagyok. Valamilyen levéllel csapkodom a combom, gondolkodom. Döntést kell hoznom a törzzsel kapcsolatban. Hódítók jönnek, hosszú puskákkal. Menjünk vagy maradjunk? A törzs maradni akar. Hiányolom Apámat, ő vajon mit tenne? Megértem, miért akart harciasabbnak nevelni, átadni a tudását. Megbocsátok neki, bánom hogy nem találtuk meg a közös hangot. Rejtve sírok.
Rábeszélem a törzset hogy induljunk el. Állatokkal, élelemmel megyünk. Sok a gyerek, nehéz itthagyni a falut, hosszú és nehéz az út. Nyomaszt a felelősség, félek halálba vezetem a törzset.”
A fiatal törzsfőnök biztonságba vezeti a népét, megtalálják új hazájukat. Magabiztosabb lesz ő is. Sok évet él, halála pillanatában boldogan hagyja el a testét, mert fia erős, bátor, méltó utódja őseinek.
Rövid meditációval visszatérünk a jelenbe, megbeszéljük milyen karmikus feladatokra született le.
Előd vezetésre született, de ahogy régi életében, most is tele van kétséggel: alkalmas vagyok én erre? Mikor leszek kész rá? Abban az időben is meghozta a szükséges áldozatot, ha nehezére esett is. Bizonytalan léptekkel indult el az útján, de vezette népét, hallgattak rá. Tudott rájuk befolyással lenni, még ha eleinte mást akartak is. Nem agresszióval, erőszakkal, másokat pusztítva akart érvényesülni, még egy olyan világban sem, ahol ez lett volna az elvárás. Nyugodt, szemlélődő, tisztán látó személyiségével is jó vezetője lett a rábízott embereknek, biztos ösvényekre vezette őket.
Ezeket a vezetői képességeket, ezt a személyiséget hozta ebbe a leszületésébe is. Akkor a hódítóktól kellett megóvnia népét, most más tanítások által kell megtalálni a biztonságunkat. Képes hatni az emberekre, helyes ösvényeken vinni azokat, akik követik őt. Mostani inkarnációja egyenes folytatása akkori sikeres életútjának.
Lehet most is bizonytalan még, alkalmas-e a feladatra, de előző életének átélése megerősítette benne a hitet, hogy jó úton jár. Érzi magában az akkori törzsfőnököt, akkori önmagát. A válasz megszületett.
Szerző: Varga Éva | ápr 19, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
Történetem hősnőjével, Verával régi az ismeretségünk. Masszőr-vendég kapcsolatnak indult több mint tíz éve, ma már igaz barátság és erős spirituális kapcsolat fűz össze minket. Együtt tanultunk utaztatást az Országos Metafizikai Intézetben, ma Vera az egyik legjobb gyógyító kis hazánkban. Reinkarnációs élményét együtt éltük át, az elsöprő erejű érzelmek századokon és újjászületéseken át segítették hogy elszakított kislányára újra rátaláljon. Van-e nagyobb hatalom az anyai szeretetnél?
Megérkezve egyik előző életébe, Vera Itáliában találja magát, Toscanában. 1600-ban és 1601-ben történnek az események. Vera akkori inkarnációja húszas évei elején járó hölgy, egy dimbes-dombos zöld tájon át lépésben lovagol, féloldalasan, női módon ülve a nyeregben.
Hamarosan feltűnik az úticélja: egy kastélyszerű erődítmény, kő tornyokkal, kőfalakkal. Itt dolgozik. Nevelőnője, felügyelője egy csapat gyereknek, akik elvesztették a szüleiket, és hogy ne kallódjanak el vagy haljanak éhen, a vár ura befogadja őket. Eltartja, felneveli az árvákat. Most épp vidáman szaladgálnak, játszanak a várudvaron. Felnőve talán hűségesen szolgálják majd jótevőjüket, aki nélkül pusztulás várt volna rájuk.
Vera szereti a munkáját, mégis fáj a szíve, minden nap boldogság és gyötrelem egyben. Hála és keserűség váltja egymást, némán zokog a lelke, mert hangosan nem teheti. Esküje köti.
Visszanézve élete történetében, látja magát egészen fiatalon, 17-18 éves lehet. Boldog házasságban él a férfival akit szeret. Kisbabát vár. De háborús időket élünk: a szeretett férfinak el kell mennie, védenie kell a hazáját vagy a hűbérurát. Nem tér haza többé.
Vera magára marad. Nincs férfi aki eltartsa a családot, aki megvédje, aki megkeresse a gyermek betevő falatját. A környezete nem tartja helyesnek hogy magányos nőként próbál helytállni, az ő szívében pedig nincs hely másik férfinak. Helyzetük reménytelenné válik, megszületik az ítélet: a gyermeket el kell venni tőle, nem alkalmas rá hogy ilyen körülmények között felnevelje. Éjszaka jönnek a gyerekért, erőszakkal kitépik édesanyja kezéből. A kislány a várba kerül, ahol a többi árvával együtt kegyelemkenyéren, de biztonságban nevelkedhet.
Verától elszakították a csecsemőt, és vele együtt a szíve egy darabját is. Könyörög, hogy láthassa a kicsit, a közelében lehessen. A vár ura talán megszánja, talán saját érdekéből, talán mindkét okból kompromisszumot ajánl: alkalmazza nevelőnőnek a gyerekek mellé, de soha nem mondhatja meg a lányának hogy ő az édesanyja. Meg kell esküdnie, hogy semmi módon nem mutatja ki az érzelmeit. Ha megteszi, rögtön eltávolítják, soha többé nem láthatja a gyermekét. A várúrnak nevelőnőre van szüksége, nem édesanyára. És biztos lehet benne, hogy ez a nevelőnő fizetség nélkül és lelkiismeretesen, évtizedekig el fogja látni a feladatát.
Vera megesküszik, és minden nap elmegy, teszi a dolgát. Úgy megölelné a kislányát, ringatná, megsimogatná a haját, érezné a kis karok ölelését a nyaka körül. Úgy vágyna rá, hogy a kicsi azt mondja neki: mamácskám! De arcizma sem mozdulhat, és a lánya árvaként nő fel, szeretet nélkül. Vera az eszével minden nap hálát ad hogy láthatja őt, de a szíve minden nap belehal hogy nem léphet kapcsolatba vele.
Fájdalmas az ébredés az utazásból, fizikai a fájdalom. A lelke egy darabja mintha ott maradt volna Toscanában, abban a középkori kastélyban.
De az örök újjászületés egyensúlyt hoz: Vera ebben az életben rátalált elszakított gyermekére. Elmondja, hogy mikor a második lánya született, első gondolata az volt: nem adom oda senkinek a kisbabámat! És ezt később is hangosan mondogatta, amíg a csecsemőt gondozta, és esténként magához ölelve, elalvás előtt. A férje nevetve mondta: ne beszélj már butaságot, ugyan ki akarná elvenni? Hát ezt akkor még ő sem tudta, csak azt, hogy megtalált valami elveszett kincset, és soha-soha nem engedi hogy elvegyék.
Elmeséli még, hogy lánykorában olasz udvarlója volt, és elkezdett olaszul tanulni. A nyelvtanár szerint hihetetlen gyorsan és tökéletes kiejtéssel tanult, nem is értette. Tudott olyan olasz hagyományokról, népszokásokról, amikről a tanára kezdett beszélni, és ő befejezte, holott nem hallott róluk addig. Ma is olaszul tanul.
Azóta járt Olaszországban, és úgy érezte, a táj magához öleli. Mint aki hazaérkezett.
Szerző: Varga Éva | ápr 12, 2024 | Egyéb, Reinkarnáció
Vendégemet nevezzük Mártának. Csinos, középkorú, ápolt, kedves nő, középvezetőként dolgozott értékesítési területen. Reflexológiai kezelésre kezdett hozzám járni 2022. elején, aranyeres problémákkal. Hamar kialakult köztünk egyfajta szimpátián alapuló bizalmi viszony, az idő előrehaladtával megszerettük egymást. A kezelés hatására hamarosan tünetmentes lett, de elmondta, hogy más, komoly betegsége is van. Egy évvel ezelőtt daganat miatt eltávolították a gyomrát, jelenleg a vékonybél felső szakasza vette át ezt a feladatot, több-kevesebb sikerrel. Csak pépesített ételt tud enni, gyakran vannak emésztési problémái, fájdalmai. Kérte, hogy reinkarnációs utazással nézzük meg, előző életéből hozott-e át teljesítendő feladatot.
Az irányított meditáció segítségével átlépett egy előző életbe. Hangosan, szívfájdítóan jajgatott, kiabálta: nagyon fáj, nagyon fáj! Mi fáj? Kérdeztem. A gyomrom, a gyomrom! Milyen fájdalom ez? Szúró…megszúrtak! És valami sötét ömlik széjjel…meleg, sok….vér…..nagyon fáj…Márta vergődik, már meg akarom szakítani a folyamatot. Ekkor csend, és utána: megszűnt a fájdalom….nem érzek semmit….lehet hogy meghaltam…? Én: nézd meg magad felülről, hol vagy? Márta rövid szünet után: Fekszek egy kövön… valami régi vár lehet….egy átjáróban fekszem, szürke kövön…este van…fiatal férfi vagyok..…és… lehet hogy nem is más szúrt meg? Nem…én szúrtam meg magamat… és miért tetted? Nem tudom….magányos voltam…Márta látja magát felülről, és tudja mit tett.
Fokozatosan kijöttünk a meditációból, és miután megnyugodott, átbeszéltük a történetet.
Abban az életben öngyilkos lett, ami a legnehezebb karmát adja. Az élet, amit kapunk, ajándék, nem lehet eldobni, a legtöbb vallás is tiltja. A keresztények régen nem temették megszentelt földbe az öngyilkosokat, elásták őket valahol a falun kívül. Márta megszúrta magát, gyakorlatilag késsel kivette a gyomrát. Ebben az életben a műtéténél késsel kivették a gyomrát. Létrejött az alaphelyzet, ahonnan indulhat a sors átírása, a jóvátétel. Feladat: megtanulni becsülni az életet, ragaszkodni hozzá. Márta nagyon sokat szenvedett, egy idő után a vékonybél már nem tudta helyettesíteni a hiányzó gyomrot, harminc kiló alá lefogyott, a daganat áttéteket képzett az emésztőrendszerben, végül kemény hónapokig tartó küzdelem után elhunyt szegény.
A legutolsó pillanatig bízott a gyógyulásban, nem adta fel, ragaszkodott az élethez. Hihetetlen hősies küzdelem volt, szinte a végéig elkísértem, és a mai napig fáj az elvesztése.
Időnként úgy érzem, itt van velem. Valamikor a lelke nem bírta a magányt, és elkövette a bűnt: visszadobta a Teremtőnek a testet, az életet, amit kapott. Most meg kellett tanulnia foggal-körömmel ragaszkodni hozzá, megbecsülni, hálásnak lenni minden itt töltött percért. Szép családot épített maga köré, megoldotta ezt a karmikus feladatot is, letette a magány terhét.
Tudatosan vállalta leszületéskor ezt a sorsot. Nem sikerült legyőznie a betegséget, de végigjárta az utat. Úgy érzem, hogy lelke még nem született le, de felszabadult, és új inkarnációjában majd boldogan, egészséges teste és lelke tudatában végzi feladatait, fejlődik tovább.
Márta, szeretettel gondolok Rád, érzem még találkozunk valahol, valamikor. Meg fogjuk ismerni egymást.
Szerző: Varga Éva | ápr 5, 2024 | Egyéb
Ezt a fantasztikus élményt akkor éltem át, mikor az Országos Metafizikai Intézetben az utaztatás technikáját tanultam. A képzés része volt a saját élmény, és elérte a célját: innen kezdve meggyőződéssel vallom a reinkarnáció valós létét.
A vezetett meditáció által eljutottam abba az állapotba, hogy egyszerre két idősíkon mozogtam: tudtam hol vagyok, mi történik velem, ugyanakkor egy másik világban találtam magam, ami ugyanolyan valóságos volt, sőt ha lehet még valóságosabb.
Egy nagyon szép, hegyes-völgyes tájat láttam magam körül, szelíd lankákkal, közvetlen környezetemben tisztásokkal, hullámzó zöld fűvel, lábam alatt futó erdei úttal. Fiatal apáca voltam, talán 16 éves, nagyon hasonlítottam mostani önmagam fiatal mására, csak derűsebb, békésebb és valahogy bölcsebb volt az arcom, tiszta és szép. Ahogy haladtam az úton, az egyik domb mögött, egy kis völgyben kolostor tűnt fel. Körülötte megművelt területen apácák dolgoztak, hajladoztak. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy gyógynövényeket gondoznak, ültetnek, szednek. Mosolyogva, szeretettel fogadtak, körülvettek, otthon voltam közöttük.
Ez egy gyógyító apácarend volt, a környékbeli falvakat látták el, betegeket gondoztak, haldoklók mellett virrasztottak, sebeket kezeltek. Gyógynövényekből főzeteket, kenőcsöket, tinktúrákat, borogatásokat készítettek.
Utaztató mesterem ekkor felszólított: – Menj vissza az időben! Lásd magad, amikor megszülettél!
És láttam. Láttam, ahogy véresen, maszatosan kihúznak anyám véres combjai közül, láttam a felhajtott szoknyáját, láttam a férfit aki a kezében tart, és megmosdat egy fa hordószerű medencében. Tudtam, hogy Édesanyám halott, mozdulatlan volt és néma.
Aztán láttam magam pár éves kislányként. Szép tiszta falusi szobában, most is pontosan emlékszem a berendezésre, a terítő mintájára. Szép tiszta voltam én is, szépen öltöztetett, gondozott, de nagyon magányos. Talán anyukám valamelyik nőrokona vett magához, kötelességtudatból, de nem szeretetből. Aztán egy nap kézen fogott, olyan öt éveske lehettem. Elvitt az apácákhoz, és megkérdezte a zárdafőnöknőt, nem fogadnának-e be, mert ő nem tud tovább tartani engem.
A nőrokonomnak csak a terebélyes szoknyáját láttam ahogy ott álltam előtte, de a zárdafőnöknő arca most is előttem van. Kissé hosszúkás, telt, kedves arca volt, mosolygós szeme melegen simogatott. Szívesen befogadnak, mondta.
És ott nőttem fel az apácák között. Derűs, melegszívű közösség volt, gyermekükként szerettek, dédelgettek. Átadták sok-sok tudásukat a növényekről, a gyógyításról. Alázatra tanítottak, de önbecsülésre. Munkára neveltek, de a természet szeretetére, tiszteletére is. Szabad volt sétálni a fák, virágok között, etetni az őzikéket, meditálni Isten kék ege alatt. Megismerni emberi sorsokat, nyomorúságokat, szembenézni a halállal. Segíteni a szenvedők testi-lelki bajain, nem ítélkezni, csak elfogadni. Bizalmas közelségbe kerülni Istennel, tőle tanácsot kérni, útmutatásait megérteni és alkalmazni.
Boldog voltam, és mégis zokogva ébredtem az utaztatásból, könnyeim patakban folytak. Sirattam azt, ami nem lehet az enyém: nem lehet Édesanyám, nem lehet férjem, és jaj, nem lehetnek gyerekeim. A gyerekek utáni vágy, ami soha nem teljesülhet be, olyan fájdalmat okozott, mintha a szívem tépték volna ki. Soha nem felejtem el ezt az érzést.
Én, mióta az eszemet tudom, mindig tudtam két dolgot biztosan: hogy ápolónő leszek, és hogy három gyerekem lesz. Ezzel a tudással születtem. Született három gyönyörű gyermekem, és közben három megfogant kicsim eltávozott korai magzatkorban. Ápolónő lettem, de már felnőtt fejjel, mert az élet sok akadályt gördített elém. Leszülettem egy karmikus feladatra: folytatnom kell a gyógyítást, olyan hittel és odaadóan ahogy a kolostorban tanultam, és emellett családot kell építenem magam köré. A tornyosuló akadályokat legyőzve kell bebizonyítanom, hogy képes vagyok a fejlődés új szintjére lépni.
És most van szép családom, három gyermekem, négy unokám, férjemmel tavaly ünnepeltük 40 éves házassági évfordulónkat, szeretett Édesanyám 84 évesen boldog életet él. És ebben az életben is gyógyíthatok embereket kórházi ágy mellett, öregotthonban, az Egészségházamban, legjobb tudásom szerint, folyamatosan tanulva, fejlődve. Alázattal, szeretettel, elfogadással, Isten segítségét kérve. Mert erre születtem.
Szerző: Varga Éva | márc 29, 2024 | Egyéb
Reinkarnációs utazások során a tudatalatti (Dr. Michael Newton olvasatában: a tudatfeletti) azt az előző életet hívja elő, amelyiknek a megismerése a legnagyobb segítséget jelent jelen élethelyzetünk értelmezésében, sorsfeladatunk tudatosításában, vagy pl. betegségeink megértésében. Társas kapcsolataink problémái is sokszor előző inkarnációinkra nyúlnak vissza.
Néha azonban jelen életünk elfelejtett, eltemetett, blokkolt történései azok, amik megrontják életünket, boldogságunk útjában állnak. Ilyenkor megtörténhet, hogy elménk ezeket a helyzeteket kutatja fel, megértési, megoldási lehetőséget kínálva.
Ez történt középkorú hölgyvendégemmel is, nevezzük őt Elizának. Elindultunk a szokásos úton, átléptünk a tudat másik síkjára, egy másik dimenzióba.
Eliza 6 éves kislányként látja magát. Szomorú helyzetbe csöppen: Édesapja temetésén van.
Imádott apukája öngyilkos lett, felakasztotta magát. Sokan eljöttek a temetésre, sok fekete ruhás bácsit-nénit lát maga körül, észre sem veszik a csöpp lányt, beszélgetnek.
-Hát végre sikerült neki….-mondja az egyik férfi-milyen fiatal volt….és ez már legalább a harmadik kísérlete volt..
-Volt az több is-mondja egy másik ember-húsz éves korától próbálkozott, emlékszem milyen nagy ribillió volt mikor épp le tudták vágni…
-Én már gyerekkorától kezdve ismertem szegényt-szól közbe egy idősebb hölgy-képzeljék, már 13 évesen akasztósat játszott a barátaival, ő volt az akasztott ember…majdnem megfulladt mikor az egyik fiú segítségért rohant…
Eliza gyötrődik, átéli a jelenetet, az akkori borzasztó fájdalmát. Sír, vergődik, jobbnak látom kíméletesen visszahozni. Kábultan, az élmény hatása alatt próbálja összeszedni magát. Már azt hiszem megnyugszik, mikor szívettépő zokogásban tör ki. Látszik, hogy ez már nem a régmúlt miatti fájdalom. Sokára tud csak lecsillapodni, akkor zaklatottan beszélni kezd:
-Úristen, mit tettem anyámmal…én apámat imádtam, ő volt az Isten a szememben…nagyon szerettük egymást, én voltam az ő kicsi kincse….sokat nevettünk, játszottunk. Anyámmal elég sokat veszekedtek, már nem tudom miért. Ilyenkor Apám elvonult, csendes lett, szomorú, én meg haragudtam Anyura, hogy miatta szomorú az apukám. Sokszor voltam emiatt dühös rá. Aztán Apám felakasztotta magát….mintha a szívem tépték volna ki. Engesztelhetetlen gyűlölet támadt bennem Anyám iránt, biztos voltam benne, ő az oka Apa öngyilkosságának. Hogy inkább a halálba menekült a veszekedések elől…előle. Anya próbált beszélni velem, de nem hallgattam meg. Elvette tőlem Aput! Ó, hogy gyűlöltem! Ez annyira eluralt, hogy később sem engedtem magamhoz közel. Mindig éreztettem vele hogy nem bocsátok meg, bármit tesz, bárhogy próbálkozik. És most…most döbbentem rá hogy Apa már gyerekkorától folyamatosan próbálkozott az önakasztással, Anyámnak ebben semmi szerepe nincs…tőle független…sőt, ha így felnőtt fejjel belegondolok, Apu súlyos depresszióval küzdhetett, ami miatt Anyunak sem lehetett könnyű….Istenem, de könnyen ítélkeztem! De vak voltam!
Vígasztalhatatlanul sírt megint, siratta az elrontott gyerekkorát, az igazságtalanul vádolt Édesanyját, a mindig szomorú Apukáját, aki csak attól vidult fel, ha vele játszott…
-Él még Édesanyád? kérdeztem
-Igen…hetven éves…egy öregotthonban..el kell mennem hozzá…el kell mondanom hogy ne haragudjon….nem is ő volt a hibás…hogy is hihettem? Mit tettem vele…?
Eliza felkereste az Édesanyját. Nem volt könnyű beszélgetés…
Egymásra találtak, a hetven éves édesanya és az ötven éves lánya. Ennek már négy éve, azóta sok sok szeretetet adnak és kapnak, a kölcsönös megbocsátás, megértés lassan eltompítja a több évtizedes fájdalmat.
Ki tudja, milyen titkokat őriz mélyen eltemetve a tudatalattink, milyen tapasztalatokat hoztunk előző életeinkből, amik miatt életünk most olyan, amilyen? Az utaztatás egy kalandos kirándulás sorsunk
rejtelmeibe, egy ablak, amin keresztül bepillanthatunk létünk rejtett szobáiba. Nem ragadhatunk ott a múltban, hiszen az már megtörtént, lezárult. De az ott átélt eseményeket megértve, feldolgozva tisztábban láthatjuk mostani életünket, választ kaphatunk a miértekre. Ebben segít az utaztatás utáni beszélgetés, ahol helyükre kerülnek a dolgok, kioldódnak a félelmek.
Elizának is sikerült még ebben az életében feloldozást adni és kapni, nem kell átvinni ezt a terhet egy következő életbe megoldandó feladatként.
